Évszám
2012
Beküldő
osztenyi
Mélyről jövő, lassú forrásban volt Európa, amikor apám született, mint a vasárnapi húsleves, és éppen úgy habot vetett. S hogy ne legyen zavaros, ezt a habot megpróbálták lekanalazni róla. Nem sikerült.
Nagyanyám végig vérzett a terhesség alatt, mintha méhében is háború dúlna. De apám egészségesen született, szép súllyal, anyja testének háború előtti tartalékait felemésztve. Tömör kezecskéi és lábacskái a csecsemők kiismerhetetlen, ősi ritmusa szerint mozgolódtak, s habár nagyanyám lányt szeretett volna, a globális rend az ő méhéből is fiút rendelt életre, pótolván a harctéren vérbe fagyott férfiakat.
Apám feneke hamarosan kicserepesedett a ritka pelenkacserétől. Nagyanyám kézimunkához és szépíráshoz szokott ujjai először próbálgatták a kapafogást és úri hájakkal övezett dereka lassan szokott hozzá a mosóteknő fölé görnyedéshez.
A szlovák határ felé tartva - a magyarság, politika rendelte, nagy áramlásával ellentétes irányban - eszébe sem jutott nagyapám. Ő csak mint tompa fájdalom élt benne, főleg reggeleit keserítette, azt a borzongásnyi időt, amíg az álomból átkelt az eszmélet világába. De a túlélés ezer tennivalója mindig hamar felülírta a bánatot és a kétségbeesés tettvággyá nemesedett. Azt számolgatta, mennyi ideje is szoptatott utoljára. Bal melle már feszült a tejtől, de a csecsemő még aludt a kopott stafírung fehér párnahuzatába bugyolálva, a hímzett monogram éppen látszott a feje mellett: O. Zs.
Közeledtek a komáromi híd szlovák hídfőjéhez, az átkelőhelyhez. Nagyanyám úgy sejtette, hogy három órája is lehetett, amikor mellre tette apámat, még a vasútállomáson.
- Úti okmányokat – a határőr fényesre zsírosodott gallérjában türelmetlenül forgatta nyakát - …a gyerekét is!
- Neki még nincs. – Nagyanyám minden szava páraként öltött testet a hidegben, mert ide, az épület mellé nem ért már el a Duna felett dühöngő szél.
- Akkor nem engedhetem át magukat, forduljanak vissza!
- Kérem, a nővéremékhez megyünk, itt nincs senkim, engedje át a fiamat is!
- Maga mehet, de a gyerek nem.
Nagyanyám szó nélkül letette apámat és kevés maradék csomagját cipelve elindult át, a határon. Minden lépésnyi távolodást a csontjaiban érzett, karja még lüktetett a gyerek terhétől, szíve dobogásától rezonáltak átfagyott tagjai – de ment.
Apám különleges, csuklásszerűen szaggatott sírása hamar felverte a határátkelőhely hivatalos csendjét. Nagyanyám melleiből elkezdett szivárogni a tej, lassította lépteit, majd odaát, a szlovák oldalon megállt.
Apám sírása - melyet harmadik unokája örökölt, akinek születését meg sem érte – a félelem és az éhség hangjain egyre határozottabban szólt. Valaki fölé hajolt, hogy csitítsa, de az idegen tekintet csak fokozta kétségbeesését, elszántságát. A határőrök úgy tettek, mintha zavartalanul folyna tovább az ellenőrzés, de szolgálati idejük, s így türelmük is, fogyatkozott.
Nagyanyám hóna alatt gyűlt a savanyú veríték, s egyszerre megérezte, hogy nagyapám nem a háború miatt sodródott el, hanem egy másik asszony melegéért. Magyarország és Szlovákia határán, háború és béke mezsgyéjén rászakadt a teljes magányosság. Zsebkendőjét az arca elé emelte, mert szája hang nélküli sikolyra nyílt, olyasformán, mint amikor egy kisgyermek erős paprikába harap. Csomagjai élettelenül feküdtek körülötte, mert gazdájuk megszűnt mozgásukat, értelmüket táplálni – önmagát is csak egy földfelszínre nehezedő, meghatározhatatlan körvonalú, atomokra bomlani készülő testnek érzékelte.
A fájdalom intenzitása percekre süketté tette. De amint alábbhagyott a szorítása, az első hang, ami tudatáig szűrődött, gyermekének szűnni nem akaró ordítása volt.
- Hé, maga, nem hallja!?!! Vigye már innen ezt a gyereket! – kiáltott utána a zsírosgalléros – Ne is lássam magukat!
Nagyanyám azzal a mozdulattal kapta karjába apámat, amellyel később a sóskával tömött zsákokat. Kisfiú-apám arcát máris a tejtől nedvedző mellek felé fúrta, izgatottan kapkodva fejecskéjét. Néhány perccel később gyöngyöző homlokkal szopott, nagyanyámat pedig elöntötte valami ismeretlen eredetű bizakodás, hit abban, hogy épít majd egy házat, ha kell, szögenként összespórolva a rávalót és szül még húgocskát is ennek a gyereknek, egy rendes, hűséges férjtől. Majdnem minden úgy is lett, ahogyan nagyanyám akkor, ott, negyvenötben megsejtette.
Nagyanyám végig vérzett a terhesség alatt, mintha méhében is háború dúlna. De apám egészségesen született, szép súllyal, anyja testének háború előtti tartalékait felemésztve. Tömör kezecskéi és lábacskái a csecsemők kiismerhetetlen, ősi ritmusa szerint mozgolódtak, s habár nagyanyám lányt szeretett volna, a globális rend az ő méhéből is fiút rendelt életre, pótolván a harctéren vérbe fagyott férfiakat.
Apám feneke hamarosan kicserepesedett a ritka pelenkacserétől. Nagyanyám kézimunkához és szépíráshoz szokott ujjai először próbálgatták a kapafogást és úri hájakkal övezett dereka lassan szokott hozzá a mosóteknő fölé görnyedéshez.
A szlovák határ felé tartva - a magyarság, politika rendelte, nagy áramlásával ellentétes irányban - eszébe sem jutott nagyapám. Ő csak mint tompa fájdalom élt benne, főleg reggeleit keserítette, azt a borzongásnyi időt, amíg az álomból átkelt az eszmélet világába. De a túlélés ezer tennivalója mindig hamar felülírta a bánatot és a kétségbeesés tettvággyá nemesedett. Azt számolgatta, mennyi ideje is szoptatott utoljára. Bal melle már feszült a tejtől, de a csecsemő még aludt a kopott stafírung fehér párnahuzatába bugyolálva, a hímzett monogram éppen látszott a feje mellett: O. Zs.
Közeledtek a komáromi híd szlovák hídfőjéhez, az átkelőhelyhez. Nagyanyám úgy sejtette, hogy három órája is lehetett, amikor mellre tette apámat, még a vasútállomáson.
- Úti okmányokat – a határőr fényesre zsírosodott gallérjában türelmetlenül forgatta nyakát - …a gyerekét is!
- Neki még nincs. – Nagyanyám minden szava páraként öltött testet a hidegben, mert ide, az épület mellé nem ért már el a Duna felett dühöngő szél.
- Akkor nem engedhetem át magukat, forduljanak vissza!
- Kérem, a nővéremékhez megyünk, itt nincs senkim, engedje át a fiamat is!
- Maga mehet, de a gyerek nem.
Nagyanyám szó nélkül letette apámat és kevés maradék csomagját cipelve elindult át, a határon. Minden lépésnyi távolodást a csontjaiban érzett, karja még lüktetett a gyerek terhétől, szíve dobogásától rezonáltak átfagyott tagjai – de ment.
Apám különleges, csuklásszerűen szaggatott sírása hamar felverte a határátkelőhely hivatalos csendjét. Nagyanyám melleiből elkezdett szivárogni a tej, lassította lépteit, majd odaát, a szlovák oldalon megállt.
Apám sírása - melyet harmadik unokája örökölt, akinek születését meg sem érte – a félelem és az éhség hangjain egyre határozottabban szólt. Valaki fölé hajolt, hogy csitítsa, de az idegen tekintet csak fokozta kétségbeesését, elszántságát. A határőrök úgy tettek, mintha zavartalanul folyna tovább az ellenőrzés, de szolgálati idejük, s így türelmük is, fogyatkozott.
Nagyanyám hóna alatt gyűlt a savanyú veríték, s egyszerre megérezte, hogy nagyapám nem a háború miatt sodródott el, hanem egy másik asszony melegéért. Magyarország és Szlovákia határán, háború és béke mezsgyéjén rászakadt a teljes magányosság. Zsebkendőjét az arca elé emelte, mert szája hang nélküli sikolyra nyílt, olyasformán, mint amikor egy kisgyermek erős paprikába harap. Csomagjai élettelenül feküdtek körülötte, mert gazdájuk megszűnt mozgásukat, értelmüket táplálni – önmagát is csak egy földfelszínre nehezedő, meghatározhatatlan körvonalú, atomokra bomlani készülő testnek érzékelte.
A fájdalom intenzitása percekre süketté tette. De amint alábbhagyott a szorítása, az első hang, ami tudatáig szűrődött, gyermekének szűnni nem akaró ordítása volt.
- Hé, maga, nem hallja!?!! Vigye már innen ezt a gyereket! – kiáltott utána a zsírosgalléros – Ne is lássam magukat!
Nagyanyám azzal a mozdulattal kapta karjába apámat, amellyel később a sóskával tömött zsákokat. Kisfiú-apám arcát máris a tejtől nedvedző mellek felé fúrta, izgatottan kapkodva fejecskéjét. Néhány perccel később gyöngyöző homlokkal szopott, nagyanyámat pedig elöntötte valami ismeretlen eredetű bizakodás, hit abban, hogy épít majd egy házat, ha kell, szögenként összespórolva a rávalót és szül még húgocskát is ennek a gyereknek, egy rendes, hűséges férjtől. Majdnem minden úgy is lett, ahogyan nagyanyám akkor, ott, negyvenötben megsejtette.