Határon innen és túl

Már az oviban is két csoportra voltunk osztva: magyarokra és szlovákokra. Gyakran folytak fennkölt szócsaták – általában délután, amikor a szabadban játszottunk – a két csoport között. A szövege általában ugyanaz volt: a „szlovák” gyerekek (magyarul) azt kiabálták felénk: „magyarok-csavarok!!”, mi meg vissza hogy: „szlovákok-tojások!!” A tartalmas szópárbaj felépítése imigyen soha nem változott, struktúrája is csak abban az esetben, ha mi kezdtük a „gyalázkodást” és ők replikáztak.

Persze nekik és nekünk sem volt fogalmunk arról, mit jelent az, hogy szlovák, vagy mit jelent az, hogy magyar. Csak azt tudtuk, ez A különbség köztünk és hittük, a különbség mindenképpen hátrányos a másik csoportra nézve.

Szüleink nacionalista nézetei belénk ivódtak már óvodás korunk előtt. Az én szüleim is gyakran szidták a szlovákokat. Az ilyen beszélgetések közben természetesen mi gyerekek hegyeztük füleinket és tanultunk a nagyoktól. Ilyen esték után, a következő napokon mély megvetéssel nézegettem a „szlovákokat”.

Ezek miatt a beszélgetések miatt azonban aligha hibáztathatnánk az öregeket. Nem ők a hibásak. Nekik hosszú, kemény évtizedek voltak tanítóik, Trianon óta blabla. Ha kicsit álmodozni mertek vagy igazságot követelni, könyörtelenül megszorongatták őket az elvtársak, később meg mások. Alattomosan, a háttérben maradva uszították őket bosszúra. De a szüleink legalább még tudták miért haragszanak. Mi már alig.

Úgy írtam eddig a „másik oldalról”, hogy: „a szlovákok”. Tudni kell, hogy a szlovák csoportból a legtöbb gyerek ugyanúgy magyarul diskurált otthon vagy bárhol, mint mi, a magyar csoport tagjai. Később ők persze megtanultak szlovákul, mert az iskolában csak szlovákul oktatták őket, mi finoman szólva is csak középszinten.

Azt hiszem, tudom, hogy a magyar és szlovák szülők miért haragudtak kölcsönösen egymásra. A magyarok, mert féltek, hogy csökönyösségüknek (nem adtak minket szlovák oviba, majd iskolába) mi, gyerekek isszuk majd meg a levét. A „szlovák” szülők pedig azért, mert lelkiismeretük gyötörte őket. Beadták a derekukat és a magyar fiaikat, lányaikat szlovák iskolába. Kibékíthetetlen gyűlölet forrása volt ez, mely mélyen a többi, jelentéktelenebb ok alatt húzódott meg. Pedig ezek a szülők ugyanúgy nem tehettek semmiről, mint ahogyan mi, gyerekek sem.

Telt múlt az idő. Ők a szlovák válogatottnak szurkoltak, mi a magyarnak. Nekik már nem jelentett semmit a magyar Himnusz, nekünk sohasem jelentett semmit a szlovák (na, most aztán majd fog, ugye, Mr. Slota?!) Mi Petőfiről, Aranyról, Adyról tanultunk; ők Ján Smrekről, Smetanáról és Bednárról. Mi ragaszkodtunk Magyarországhoz – úgy gondoltunk rá, mint a nagy testvérre, aki felkarol és bátorít –, ők megvetették.

Ha így utólag visszagondolok, semmi furcsa nem történt. Úgy viselkedtünk, ahogy minden ember tette volna, sőt teszi is. Saját nemzetünket egy picit felsőbbrendűnek gondoltuk. Alap emberi tulajdonság. Az elfogultságból és önzésből fakad.

Azért egy kis hátrányban voltunk velük szemben. Hivatalosan szlovák földön éltünk. Sokszor mondták mérgesen: „Na Slovensko, po slovensky!” – vagyis Szlovákiában szlovákul! Mit válaszolhattunk erre? Sokszor gondoltam, hogy – ahogy egy talpraesett ember tenné – elmagyarázom nekik a Trianon sztorit. Valahogy így: „Figyeljen, uram! Emlékszik az iskolára? Na, ott tanulhatott volna bizonyos első világháborúról…” De aztán eszembe jutott, hogy nekik biztosan teljesen másféle történeteket meséltek az iskolában arról a korszakról. Inkább csak szégyenkezve amiatt, hogy nem tudom magam igazán jól kifejezni szlovákul, félrehúzódtam.

 A régi „szlovák” csoportosok ilyen helyzetbe nem kerültek. Ők már félig asszimilálódtak… De már nem foglalkoztunk ezzel. Nem voltunk már ellenségek, sőt, nagyon jól megfértünk egymás mellett, de közéjük nem tartoztunk.

Megint telt múlt az idő. Középiskolákba, gimnáziumokba, munkahelyekre széledt szét a „magyar” csoportunk. Páran úgy gondoltuk: menjünk magyarországi gimibe továbbtanulni. Ott mindenki magyarul beszél, ők a testvéreink. Mentünk is nagy reményekkel és megkönnyebbülve. Ott aztán majd nem kell a sarokba húzódnunk!

Néha „cseszkóknak, csehszlováknak” esetleg simán „szlováknak” szólítottak minket, de nem keseredtünk el, mert örültünk, hogy Magyarországon tanulhatunk. És a többség kedvesen fogadott.

Akkor sem keseregtünk, amikor kiderült, hogy Magyarországon utálják a magyar focit, és csak a külföldit nézik. Utálják, hogy magyarok és unatkoznak. „Nincs pörgés” – így mondták. Bezzeg Nyugaton vazzeg! Az USA, meg a rapp! Nem keseredtünk el (annyira), mert a mieink voltak, de furcsának találtunk sok mindent. Csodálkoztunk, miért nem büszkék arra, hogy magyarok. Pedig megtehetnék minden következmény nélkül. Hiszen szabadon használhatják a magyar nyelvet. Nyugodtan énekelhetik a Himnuszt. Hiszen ők a nagy testvérek! Ők erősek és szépek! Jobbak, mint a szlovákok! Ezt mondta apám is mindig…

Nem értettük.

És a varázs lassan elmúlt. Rá kellett jönnünk, hogy ugyanolyan emberek, mint mi vagy a szlovákok. Néha szeretnek, néha pöffeszkednek, irigykednek vagy megvetnek, csodálnak vagy lelkesednek. Pont, ahogy mi, a határon túlról. Nagy testvérekből „csak” testvérek lettek. Együtt evickéltünk tovább. Kezdtem már én is kicsit félvállról venni ezt a „nemzetieskedést”. Apám és nagyapám régi beszédei megkoptak emlékeimben.

Aztán jött ez a Magyar Igazolványos hercehurca. Kérdezték többen, mivel jár ez. Mutattam a fedelén a „Magyar” szót nekik. Jó, jó – mondták – de mi hasznom van belőle? Hasznom? – kérdeztem. Hasznom? – gondoltam. Hasznom? – mosolyogtam. Nem értik! Ez nagyapám és apám jutalma és érdeme. Ez pici, apró kárpótlás évtizedek megaláztatásáért. Mit számítanak a mi kellemetlen emlékeink ahhoz képest, amit ők szenvedtek ezért a szóért: magyar – gondoltam ezeket, de nem mondtam.

Aztán a népszavazáson megkérdezték a nagy testvért: magyaroknak tartanak-e minket, határon túliakat? A többség félvállról mondta: nem. A kisebbség fogta a fejét.

Hát jó. Mi nem vagyunk magyarok sem. Otthon „hülye magyar”, a határ másik felén „csehszlovák”. Mik vagyunk? Hová tartozunk mi? Nem vagyok magyar? Én lehet, hogy nem… de apám az… és nagyapám biztosan az volt!

Elbizonytalanodtam, keserűséget éreztem és fájt! De hát csak kibírom valahogy. Bizonytalan voltam egészen a múlt év március 15.-ig. Éppen egy kb. 90 százalékban szlovákok lakta falun hajtottam keresztül, mikor megpillantottam egy biciklist. Piros-fehér-zöld sisakban, a biciklin hátul egy magyar zászló. Nyugodtan és méltósággal tekert. Ekkor éreztem biztosan, hogy van hazám. De, hogy mit jelent pontosan ez a szó: haza? Csak azt tudom, hogy nem határok jelölik ki.