Határtalan visszajáró

Évszám
2012
Beküldő
Zephyr

Nem a világot érdemes megváltoztatni, és erre nincs is szükség. Elég, ha megváltoztatjuk az ember világról alkotott képét. A kulcs az emberben van, és az ember mindennek a kulcsa.

 

Az esőcseppek úgy kezdtek el kopogni a szélvédőn, mintha sok apró kezecske próbálná egyszerre átszakítani, de úgy, hogy még véletlenül se törjön be, vagy repedjen meg; egyben próbálta benyomni az egészet, épen a kezébe adni a sofőrnek. Persze őt már ez leheletnyit sem lepte meg, sűrűn rója az utakat a munkája miatt, úgyhogy a legkevésbé sem rendült meg egy hirtelen felhőszakadástól, továbbra is blazírt arccal bekapcsolta az ablaktörlőt, és hangosított a rádión. A szlovák- magyar határt már régen maga mögött hagyta, egyenesen a vihar felé száguldott, de tudta, hogy fél órán belül már túl is van rajta. A vihar itt is ugyanolyan, mint otthon, ahogy minden más.

Az eső nem hagyott alább, Félix pedig leállította a motort egy útszéli élelmiszerbolt előtt. Az ajtó mellett szlovákul, tábla tájékoztatta a vásárlókat a legújabb akciókról. Félix az alatt a pár másodperc alatt is bőrig ázott, amíg a bejárati ajtóhoz ért, és mivel az ajtóban semmi lábtörlő alkalmatosság nem volt, vizes cipőben caplatott át a helyiségen. Megcsörrent a telefonja, felvette, és ezzel egy időben bukkant elő a polcok mögött az eladónak titulált köpcös, alacsony figura, bajsza ütemesen mozgott, kezében pedig ott volt az aktuális ebédje maradéka.

- Szia drágám – szólt bele a telefonba Félix, miközben szórakozottan járt a polcok között, biccentett az eladónak, és emberünk csak a fickó nyakrándulásából mert arra következtetni, hogy ő is neki.

- Itt szakad eső. Ha látnád milyen idő van.

Egy konzerv landolt a kis piros kosárban. Közben a raktár felől újabb alak bontakozott ki, valószínűleg az eladó fia; vékony figura, de ugyanolyan arcvonásokkal rendelkező, mint az előbbi kis köpcös.

- Igen, igen – bólogatott emberünk telefonnal a kezében, miközben a másikkal három zsemlét próbált beletornázni a zacskóba. – Persze, add csak.

Az egyik zsömle kigurult a kezéből, és szikkadt zsömléket is megszégyenítő lendülettel és ügyességgel száguldott el mellette, és vert cöveket a lisztes polc előtt. A pénztár felől nem épp túlfinomkodott horkantás hallatszott. Félix persze már fel is vette, bele is suvasztotta a zacskóba, nem lett annak baja, vissza azért mégsem teheti.

- Szia kicsim, milyen volt ma az ovi? – szólt bele újra a készülékbe, teljesen más hangsúllyal, mint az imént. A négy éves kislánya kezdett csicseregni a túloldalon, az apja arcára pedig önkéntelenül is mosoly cikázott fel.

Az eladón viszont még csak mosolykezdemény sem volt. Félix hallotta, ahogy szlovákul zsörtölődik a fiának. „Még jó hogy elrakta. Tette volna vissza… Magyar. Összemocskolta a padlót is. Ilyenek ezek, nem is csodálkozom. Te se, mi? ” Ilyen és ehhez hasonló mondatfoszlányok jutottak el hozzá. Mert értette ő, hogyne értette volna, hisz a nagyanyja szlovák volt, és igyekezett átadni neki minél többet az anyanyelvéből, ő pedig imádta a mamát, és imádta a nyelvet is. Mivel sokat jár külföldre, nem tűntek el a süllyesztőben a tanultak. De inkább hallgatta a kis Annát, és beledobott egy előrecsomagolt felvágottat is a kosárba. Fél szemmel azért megnézte magának a pénztár mögött őt szuggeráló alakot. Tisztára olyan volt, mint a volt szomszédja, a Józsi. Az a bajusz, na meg a kockás ing. A Józsi bá’ mindig kockás ingben nyírta a háza előtt a sövényt,  és valószínűleg abban nyírja most is, csak pár utcával arrébb. Magában rögtön el is nevezte Józsinak.

- Egyet alszol, és már otthon is vagyunk. Elmegyünk a játszótérre – bólogatott Félix, és hatalmas mosolyt is mellékelt hozzá. Józsi közben tovább duruzsolt.

- Igen, elhívjuk Dominikot is. De most add még anyát egy kicsit. - Le sem lehetett volna törölni az arcáról a mosolyt. 

Megtorpant, mivel már mindene megvolt amit akart. A „Józsi” felesége is megjelent, egy vékony, csinos, vörös hajú asszony. Legalábbis első látásra a feleségének tűnt, aztán ki tudja. Családi vállalkozás lehet a kis boltocska. Józsi bőszen ecsetelni kezdte a feleségének titulált asszonynak, hogy Félix kicsoda micsoda, és mit művelt eddig.

Emberünk elköszönt a párjától, lerakta a telefont és a pénztárhoz battyogott a kis vacsorájával. Már alig várta, hogy holnap otthon ebédeljen a családjával. Felrakta a kosarat a pultra, majd előkotorta a zsebéből a pénztárcáját.

- Más valamit? – Szlovákul hangzott a kérdés, ő pedig magyarul intett nemet, majd átnyújtotta a gépen látott összeget, szinte monoton mozdult, miközben már az ablakon át szemlélődve reménykedett, hogy elált az a nyavalyás eső. Mert hát ki szeret esőben vezetni? Bár, megszokás kérdése, de ő azért mégiscsak szívesebben látta volna maga előtt a szivárványt, mint a folyamatos ablaktörlő mozgást figyelni. 

Megkapta a visszajárót, és igazából nem is méltatta különösebb figyelemre, de mikor a pénztárcájába süllyesztette az aprókat, csak feltűnt neki, hogy mennyi az az annyi. Pár száz forintnyi összeggel kevesebbet kapott vissza, de egyelőre nem szólt semmit, gondosan visszasüllyesztette a kabátzsebébe a tárcát, majd a családra mosolygott, afféle sablonos mosoly volt, de volt benne valami nem odaillő. Valami szarkasztikus. A Józsi felesége közben eldünnyögött halkan valami „ez azért mégsem volt szép” félét, de az urát látszólag nem különösebben hatotta meg.

Félix ruganyos léptekkel indult meg a kijárat felé, de az ajtóban megtorpant, a keze már a kilincsen volt, úgy fordult vissza, és gyönyörű kiejtéssel, választékosan, lendületesen kezdett bele szlovákul, de olyan gondosan formálva a szavakat, hogy a nagymamája is örömkönnyeket hullajtana, ha ezt hallaná:

- A maradék visszajárót kérem adományozza a nevemben az állatmenhelynek – intett a pénztárgép mellett elhelyezett persely felé. – Én magam szerettem volna beledobni, de ha már úgyis önnél maradt, így is megteszi. Köszönöm szépen, további szép napot. Viszontlátásra.

Még mosolyogva intett a megrendült, és teljeséggel hitetlenül ácsorgó eladó felé, végül kilépett az üzletből. Még akkor is mosolygott mikor már maga mögött hagyta a kis üzletet. Nem haragudott rájuk, ők is csak emberek, ugyanolyanok, mint ő, vagy bárki más. De abban biztos volt, hogy ezek után a „Józsi” kétszer is meg fogja gondolni, hogy diszkriminálja e a magyarul megszólaló vendéget.

És milyen igaza lett! Még a kedves olvasó sem gondolta volna, de mikor legközelebb emberünk betért, és megismerték – hát persze, hogy megismerték –, még szívélyesen el is csevegtek vele. Szlovákul. Megtudtuk azt is, hogy Józsit valójában Robertnek hívják, és Robert még elnézést is kért a legutóbbi tévedéséért. Felix pedig azóta akármikor arra jár, a kis üzletbe mindig visszajár, visszajárót mindig kap, és egy kis összeget mindig bedob a perselybe is. Legutóbb még a „Józsi” is csatlakozott hozzá.