A bemutatkozás ősi rítusának engedelmeskedve:
(most mosolyogsz, igaz? Hidd el, ősi rítus, mert az Univerzum csillagganés pelenkáit évmilliárdokkal ezelőtt cserélgető matuzsálemeknél jóval vénségesebb varázslat és misztikum rejlik mögötte. Biztos ismered a Fényről és Árnyékról , a legelső sziámi ikerpárról szőtt mesét.
Nem? Magasságos kockacukor!
Hol éltél eddig, egy sárkány fülében?
Fény és Árnyék, mit sem tudva a másik létezéséről - sőt, a saját létezésükről sem tudtak -, a hátuk közepénél összenőve, lajhárlassan sodródtak a Semmi kútsötét méhében, mint egy félig fekete, félig fehér tollpihe egy szurokkal teli, feneketlen dézsában. Aztán jött a túlbuzgó Véletlen(felőlem nevezheted Istennek, ha úgy jobban tetszik), bemutatta egymásnak Fényt és Árnyékot, és minden megváltozott)
a nevem Ökör.
Közös utunk során, szerencsés barátom, hét történetet hallasz majd hét legendás hősről - méghozzá egy bogyóevő latyaktigrisnél is ritkább mesemondó szájából.
Tessék?
Tévedsz, pofája az embernek van, és igazán befoghatná.
Inkább passz a kulacsodat, szlopálnék valamit.
Igen, szlopálnék.
Inni a finnyás nyafferbivalyok szoktak.
Hmm...ismerős, mi ez?
Micsoda?? Birizgáli Holdkonyak?!
Adszavissza!
Ne sipákolj, rám nem hat az alkohol. Hogyhogy miért? Csak.
Na, elég a nyelvkoptatásból, itt az első történet.
I. A Banzáj báró halála
Gazdám önzetlen, jámbor ember volt.
Ruháját durva zsákvászonból és cserzett császárhód börből varrta, szablyáját vasakaratból kovácsolták.
Bozontos, ébenbarna szakállában ősz szőrfoltok fehérlettek, színtelen tekintete tiszta volt, akár az olvadó jégcsapról lehulló vízcsepp. A néha fakó, máskor prizmaként ragyogó tükörpárban - mely egyetlen pillantással képes volt bárkit és bármit kiismerni - rálelhettél valódi énedre.
Mondanom se kell, ennek kevesen örültek.
A Locsogó Lencseláp pereménél találkoztunk először, éppen egyik unikornis unokatesóm, Csodafogas esküvőjéről ügettem hazafelé.
Leendő gazduram intett, hogy foglaljak helyet a tábortűznél, majd mélyen a szemembe nézett.
- Te tudsz beszélni - mondta.
- Bingó. És te tudsz főzni? Zabálnék egy jót.
- Foglalj helyet. Van egy lápmalacom, megsüthetjük. Különben a lovak nem enni szoktak? - kérdezte kanyarintott végű szablyáját élezve, mellyel a vacsorának valót készült kibelezni.
- Nem, zabálni. És arcunk van, mielőtt felmerülne a téma.
- Hogy hívnak? Az én nevem Dakcidió - akadozva beszélt, mert igencsak szenvedett a mocsárzöld koca vastag, iszamós bőrével.
- Kár. Az enyém Ökör.
- De hát te ló vagy!
- Ló a keresztanyád szekere! Segítsek?
Evés közben elmesélte, hogy Koherospaicába, a Függöség Városába tart. Rendes fószer volt, érted, az a becsületes, önmegtartóztató fajta(ráadásul gömbvociban* a Zápzilláknak szurkolt), ezért felajánlottam egy ingyenfuvart.
A fejedelmi lakoma végeztével - nyárfahéjas sült lápmalac ingoványpürével - a tűz mellé heveredtünk.
A nyirkos fűben henyélve rágyújtottam egy hupirépára.
Beszélgettünk két órát, tizennyolc percet és negyvenhárom másodpercet, majd Dakcidió öblös slejmcsóvát sercintett a pattogó parázsra, és a szabad ég alatt nyugovóra tértünk.
A brekegő-ciripelő-ploccsanó éjszaka baljós álmot bújtatott pilláim függönye mögé:
fogpiszkálóvá soványodva vánszorogtam a legkopárabb sivatag, Ugarmeddő dűnéin. Napszítta nyergemet ájult gazdám ólomsúlya préselte csontos hátamhoz, pedig ő sem lehetett nehezebb egy strumbolhánál.
Messze, a felperzselt horizont peremén, bíbor szökőár száguldott felénk.
Árva szikra csillant a tekergő tajtékon, lángra lobbantva a sötétvörös cunamit.
Földbe gyökerezett patákkal vártam a halált.
„Sajnálom" - motyogtam a szomjhalál szélén lavírozó Dakcidiónak, aztán a dübörgő tűzfolyamban porrá égtünk, mint kelt tésztában fészkelő lisztparaziták az izzó kemencében.
Felriadtam.
A mocsár miazmás böffentései égett szőrszaggal vegyültek.
Sehogy sem tudtam visszaaludni, ezért felébresztettem Dakcidiót. Elcsámcsogtuk a kihűlt lápmalac maradékát, majd pirkadatkor útra keltünk.
Már alkonyodott, amikor megérkeztünk Koherospaica rozsdahimlős kapuihoz.
A külvárosban düledező vályog-és fatákolmányok verandáin olajlámpák maszatos pászmái pislákoltak.
(Állítólag e satnya fényforrásokat maga Kipurc, a Létszántó gyújtja meg háromszázharminchárom szívdobbanással napnyugta előtt, hogy a kósza vándorok el ne tévedjenek Koherospaica sikátorlabirintusában - és hogy ő se maradjon sokáig munka nélkül.)
A lepukkant verandák némelyikén kornyikaputkák óbégattak szabadságukat és virágaikat gyászolva: nem szabadulhattak sem a kaspó, sem az idő börtönéből.
A bedeszkázott ablakok alatt püffedt, porszürke punnypárnák hevertek kibelezve.
Egy teremtett lélek se lustult rajtuk már a jó ég tudja, mióta. Plüssredőikben rázós voltlegyek fészkeltek.
- Nyaralni jöttél? - kérdeztem a szórakozott turistaként nézelődő Dakcidiót.
- Ugyan! - legyintett nevetve. - Bort forralni!
Ezt inkább nem firtattam.
Dakcidió elmeállapotánál csak a patáimat nyaldosó olajos, maró nedvek aggasztottak jobban.
Ahogy távolodtunk a városkaputól, a trutymós talajon tekergőző szemétpatakok egyre sűrűbbé és gyomorforgatóbbá váltak, hogy végül párszáz galoppal arrébb élettől nyüzsgő hulladékfolyóvá álljanak össze.
Teljes - csúf és büdös - valójában tárult elénk Gánypancs, a Bűzpázsit.
Ezt a kétlábúak térdéig érő, sugárúttól sikátorig mindent beborító szemétszőnyeget oszló állattetemekből, színpompás penészdombokból, üres üvegekből, komposzttá rohadó zöldségkupacokból, levedlett nyákpatkány-bundákból és levedlett báli ruhákból szőtte a trehány enyészet.
(Persze szedett-vedett listám csupán az ínycsiklandóbb összetevőkből ad kóstolót, az igazán gusztustalanokról - kizárólag a Te érdekedben - egy árva nyerítést se.)
Köpenyébe burkolózó gazdámra sandítottam, mire ő némán bólintott. Tükörtekintetében elszántság csillant.
- Csak hogy tudd: libbenezüst patkó van rajtam. Ha ezt túléljük, meghívsz egy új szettre.
* gömbvillám-futball
- Felőlem - reagált lakonikusan. - Elindulnál végre?
Mit volt mit tenni, legyűrtem a szügyömet feszítő félelmet és undort.
A Bűzpázsit legalsó rétege, a férgektől, piócáktól, és mütyürkajmánoktól hemzsegő Plöttypuding nagyokat cuppant vágtató patáim alatt.
Bár verejtéktől csatakos izmaimban szúró fájdalom mocorgott, háborgó elmém olyan tempót diktált lábaimnak, hogy a szutyokfolyam kettényílt előttünk, az olajlámpák zsíros fénye pedig szétkenődött az éjszaka vásznán.
- Hallottál már Osta'ap Paginyr'e-ről? - harsogta túl a süvítő szelet és a hátborzongatóan kotkodácsoló guberátorkokat Dakcidió.
- Nem - rövid szünetet tartottam, hogy messze földön híres hidegvérem megőrizze alacsony hőmérsékletét. - Épp egy szemétfolyóban száguldok kábé kétszáz nyúllal . Büdös van, sötét, és korgó gyomrú izék portyáznak lósteakről álmodozva - újabb szünet.
- Emberkörettel. Szerinted akarok hallani róla?
- Al Lanee Rhola? Igen, kortársak és ivócimborák voltak, bár törzshelyük, a Virgonc Pohánka, zengett parázs vitáiktól. Arra speciel nem eml.. - ahogy az utolsó szótag átszökkent fogai ápolt kerítésén, szárnyas dívacápa-raj röppent elő az éj bűzölgő leple alól.
Éhesek voltak és frissen sminkeltek, csupa csattogó szárny és tűhegyes fog.
Sóhajnyi pillanat alatt bekerítettek minket.
- Nehogy megállj! - ordította a fülembe Dakcidió.
- Nehogy megszólalj! - ordítottam vissza.
A vitorlavászonnak is beillő szárnyak veszettül verdestek körölöttünk. Ijesztően jól bírták a tempót.
- Nem tudom lerázni őket! - kiáltottam hátra gazdámnak.
A dívacápák áramvonalas teste úgy siklott légáramlatról légáramlatra, ahogy a harmatra szomjas szöcskék szökkennek fűszálról fűszálra.
Azonban acsargó üldözőink vérre szomjaztak.
Tovább szűkítették a kört, a csapda lassan bezárult.
- Csináljmávalamit! - hadartam kétségbeesetten, ám Dakcidió rám se hederített. Egy vérnarancsbőrbe kötött könyvet lapozgatott faarccal.
- Mi van, most tanulsz kardozni?! - sikítottam.
Szerencsére a fölöttünk suhanó bestia farokúszójával tápos tockost csattintott Dakcidió tarkójára, aki csúnyán megfejelte a vérnarancs-illatú könyvet.
A könyv kirepült a kezéből, és a szemétfolyó azonnal elnyelte.
- Az könyvtári volt! - sziszegte Dakcidió, majd kecses, villámgyors kardcsapásokkal lekaszabolta a teljes cápabagázst.
- A fészekrakó fittyfene enné meg! - zsörtölődött, miközben szablyájáról a dívacápák nyúlós, hófehér vérét törölgette. - Ezért megnyúzva kerékbe törnek! Elhagyni a Bibliotékatedrális egyik legféltettebb kincsét...na,mindegy, valahogy csak megoldom.
- Ha az segít, szívesen megtaposlak - ajánlottam fel. - Mi a kénköves sátán trágya ütött beléd?! A szívbajt hozod rám! - korholtam zakkant gazdámat, de éreztem, hogy a megkönnyebbülés hullámai lassan elsodorják a harag hordalékát, és végtagjaim sem reszkettek már, mint a kocsonyakacsák téli hájredői.
- Nyugodj meg, hű hátasom! Amíg engem látsz, senki és semmi nem bánthat! - suttogta oldalamat lapogatva.
- Nagyszerű, de beleköptél a fülembe. Különben mi jót olvastál?
- Á, semmi érdekeset. Utánanéztem, mi volt a két költő konfliktusának gyökere. Naná, hogy egy nő - ahogy ezt kimondta, arcán cinikus félmosoly suhant át. - Cunedli Cédának hívták, és mindkét poéta szívét darabokra törte. Mind Paginyr'e, mind Rhola könnyfakasztó verseket írt a reménytelen szerelem felhők fölé repítő szakadékáról, a mennyei pokolbugyorról, melyben az ihletre szomjazó költők oly' kéjes örömmel dagonyáznak. Aztán egyik este, a sokadik korsó rottysört nyakalva rádöbbentek, hogy közös múzsát húztak a készletből. Szempillantás alatt kitört a versháború. Pátosztól és önzőségtől csöpögő mesterművek tucatjaival igyekeztek bizonyítani az örökkévalóságnak, hogy jobb, szebb, művészibb, és főként szerelmesebb rímeket koholnak a vetélytársnál - Dakcidió elhallgatott, de tudtam, a szünet csupán a végszó előhírnöke. - Minden költő bolond - tette hozzá vállvonogatva.
- És mi köze Paginyr'e-nek Koherospaicához? - kérdeztem.
- Paginyr'e közel három éven át kóválygott Ólpiumdesztál folyosóin. Ez ön...
- Ólpimicsoda? - vetettem közbe értetlenkedve.
- Ólpiumdesztál. A Banzáj báró illúziókból épített palotája, a függőség és a világi gyönyörök bűntanyája. Az ajtón át érkezel, a halállal távozol. Nincs meg?
- Nincs.
- Annyi baj legyen. Szóval Paginyr'e közel három évig kolbászolt Ólpiumdesztál folyosóin. Ez önmagában nem lenne túl érdekes, de a trükkös rímfaragó nem csupán kijutott az önpusztító-Kánaán szobalabirintusából, hanem Ugarmeddő dűnéin át még haza is kecmergett valahogy - eszembe jutott előző éjjeli rémálmom. Kirázott a hideg. - Amikor megérkezett Ivorypolisba, girhesebb volt, mint a saját csontváza. Átaludt öt teljes hónapot, csak enni és inni kelt fel néha. Ezek meg mik? - fordult hátra Dakcidió.
Puttonyos rúgómacskák pattogtak mögöttünk többszólamú nászéneküket vernyákolva, ám gazdám fegyvere maradt a helyén: a nagyokat szökkenő cirmosok szelíd állatok voltak.
- A maratoni lustulás meghozta gyümölcsét: Paginyr'e új erőre kapott és írni kezdett - vette fel ismét a történet fonalát Dakcidió. - Papírra vetette terjengős, kiadatlan főművét, a tízkötetes „Bűzeregy kéjszaka meséit".
- Kiadatlan főmű? Van olyan? - kérdeztem.
- Hajjaj. A finnyás mecénások olcsó, túlburjánzó provokációnak bélyegezték a Bűzeregyet. Hiába bizonygatta Paginyr'e, hogy a monumentális történetcsokor a színtiszta igazságról regél, és Ólpiumdesztál nem bomlott elméjének produktuma, senki sem hitt a világcsavargó költőnek. A hőn áhított siker megint elkerülte, álmai cserben hagyták. Paginyr'e képtelen volt feldolgozni a sokadik kudarcot. Teljesen becsavarodott. Otthonát okkult könyvkupacok lepték el, orákulimászt majszolt és állandóan piált. Azt tervezte, megidézi a Banzáj bárót, és együtt bosszút állnak a művészet prűd ősellenségein - azaz mindenkin, aki nem Paginyr'e-rajongó. Hogy sikerrel járt-e, nos, azt soha nem fogjuk megtudni. Egyébként kétlem, mert mi itt vagyunk, ő viszont eltűnt - Dakcidió elhallgatott.
Dallamos duruzsolása nélkül rémisztőnek hatott a mélyűri sötétség és a süvöltő, jegeces szél.
- Azonban a papír és a tinta őt is túlélték, és mit ad a fukar Véletlen, a Bűzeregy mind a tíz kötete az ükapám szépapjának a szépapjánál, Ócakdidinél kötött ki. Ócakdidi becsületes, jólelkű kalmár volt hatalmas vagyonnal - az Ócakdidizéstől nyeríthetnékem támadt, ám valahogy leküzdöttem.
- Egy csavargótól vásárolta a könyveket, aki gyújtósnak és popópapírnak guberálta a felbecsülhetetlen értékű kollekciót. Ócakdidi - újabb elfojtott, prüszkölésnek álcázott nyerítés - hálája jeléül házat és birtokot ajándékozott az aranykezű nincstelennek. A legendás Bűzeregy-kötetek generációról generációra vándoroltak, a tinta viszont egyre halványult. Mire a könyvek apámhoz kerültek, egy nyavajás vessző sem maradt a mesékből. Talán valami okkult átok volt, talán csak Idő asszony, a Létszántó fáradhatatlan csatlósa, őszintén mondom, nem tudom. Amit biztosan tudok, az az, hogy amint kölyök kezeim közé kaparintottam az első Bűzeregyet, az üresen tátongó lapok megelevenedtek, és a sárgálló ugaron szóvirág-mezők sarjadtak. Az utolsó oldallal születésem huszonhetedik évfordulóján végeztem. Megesküdtem, hogy porig rombolom Ólpiumdesztál bűbájtól bűzölgő falait, és kárhozatra ítélt lakóit kiszabadítom a függőség selyemkarmai közül - hangja határozottan, keményen csengett, mint egy stramm templomharang.
Az égről rideg csillagfény ragyogott ránk: a végtelen miriádnyi jelzőtüze.
A Plöttypuding hipnotikus, egyhangú ritmusban cuppogott.
Kezdtem elálmosodni.
- Húzz bele, Ökör! Dolgunk van! - kurjantotta hirtelen Dakcidió, és csizmája sarkával a bordáim közé bökött.
Mit volt mit tenni, elhessegettem az Álomistent és belehúztam.
A reggel már Ólpiumdesztál fanyaranyból öntött, kétszárnyú titánajtajánál talált ránk.
Pillanatnyi pepecselés nélkül vágtattam át a legalább hatvan toronygyík magas ajtószárnyak közötti kanyonon.
Az ólpiumdesztáli delírium tárt karokkal várt ránk: az üresen tátongó előszobában vágni lehetett volna a szamárcsalán-füstöt.
- Ökör! Ne lé... - próbált figyelmeztetni Dakcidió, de már túl késő volt.
A véremet és tüdőmet beszennyező szamárcsalán-molekuláktól megbokrosodtam, akár az újszülött csikójától megfosztott kanca.
Egy lendületes rúgás, és Dakcidió máris röppent, nyekkent, puffant.
Büszkén nyihogva hátsó lábaimra ágaskodtam, majd elszeleltem, magára hagyva döbbent, füsttől fulladozó gazdámat.
Világom és ép eszem egyetlen slukk szamárcsalántól szilánkokra hullott, mint egy cingporcelán váza egy porszem csókjától.
A Banzáj báró palotájában elkóválygott órák (napok, hónapok?) emlékmozaik-darabkáit később, tiszta fejjel sem tudtam összeilleszteni.
Hogy mire emlékszem?
Arra, hogy puccmárvány csigalépcsők kanyarogtak a mennyezet felé, és a mennyezetnek az ég sem szabhatott határt. Emlékszem a csarnok méretű szobák monumentális freskóira, a rémisztően gyönyörű árnybanyák foszforeszkáló tetoválásaira.
Emlékszem, hogy a fekete üstökű banyák a bájitaloktól és tömény szépségtől kába férfiak fejét milyen játszi könnyedséggel csavarták el.
Szó szerint.
Emlékszem a dohos katakombák hullaszagú zsákutcáira, és emlékszem a függőkertek omladozó pompájára. Emlékszem a végeláthatatlan folyosókra, melyek folyosókba torkolló folyosókra vezettek. Emlékszem a pajzán faragványokkal díszített ajtókra, és az ajtók mögül kiszüremlő, parázna hangorgiára. Emlékszem a fojtott, fájdalmas zokogásra, és emlékszem a szülés kínjait világgá ordító, félájult nőre, aki egy féktelen tivornya kellős közepén, fekáliában és vizeletben hemperegve adott életet gyermekének.
Emlékszem, hogy vonszolta a földön a köldökzsinór pórázára kötött, bömbölő újszülöttet. Emlékszem, hogy rá se hederítetttek.
Emlékszem a tunyapéppel meg vénás eufóriával táplált csecsemőkre, és emlékszem a darált álommanó-hátsóból kotyvasztott tompor kilométeres csíkkígyóira. Emlékszem a csíkok mellett térdelő kamaszokra, a szüntelen szippantástól kisebesedett, hézagos orrmaradványokra.
Emlékszem a vöröslő szemfehérjére, a kitágult pupillákra.
Emlékszem a vészjósló szárnysuhogásra.
A láncra vert vadállatokra, a ketrecbe zárt torzszülöttekre.
A mámoros embernyáj hiéna ugatás-szerű röhögőszólamára.
Emlékszem, hogy senki sem volt önmaga.
Emlékszem, hogy elveszett voltam és magányos.
Arra viszont nem emlékszem, éppen merre támolyogtam, amikor Ólpiumdesztál kámforrá vált, mintha sosem létezett volna, és - a palota több millió kétlábújának kellemetlen bukéjú társaságában - a vörösen hömpölygő Pinot folyó partján találtam magam.
A zsizsegő fej dzsumbuj közepén Ólpiumdesztál árva mementója, egy puccmárvány csigalépcső tekergett.
A lépcsősor tetején Dakcidió állt.
- Csendet, csürhe! - mennydörögte. Szavai visszhangot vertek a környező hegyeken.
Egy pisszenés se szisszent.
- A nevem Osta'ap Paginyr'e - lábaim megbicsaklottak, öklendezni és szédülni kezdtem, de végül csak leküzdöttem a derült testből rosszullétet. - Már jártam itt - mondta, és szigorúan végigpásztázott hallgatósága szedett-vedett sorain. - Már jártam itt, de sokszáz évvel azelőtt, hogy szánalmas ükapáitok még szánalmasabb ükapái átmeneti nyűtelepből szerves hulladékká foszlottak volna Gánypancs gennyedző hepehupáin. Már jártam itt, és higgyétek el, semmi sem változott azóta - megcsóválta lehajtott fejét, majd kettőzött intenzitással, hevesen gesztikulálva folytatta szónoklatát.
- Már jártam itt, de elüldöztek. Menekülnöm kellett, akár egy gyáva rosnyúlnak a saját árnyéka elől. Micsoda szégyen! Én és a megfutamodás...mint a sztratosas meg a remetevakond. Azon a gyúliusi éjszakán megesküdtem, hogy visszatérek Koherospaicába. Szenttül hittem - és hiszem - , hogy küldetésem van. A küldetéseket pedig illik teljesíteni - szusszanásnyi szünetet tartott - ezért visszatértem. Visszatértem, hogy bebizonyítsam, még egy elátkozott bűnbirodalom sem menekülhet az örök körfogás törvényei elől! Visszatértem, hogy elmondjam, néha még egy isten is pórul járhat! Visszatértem, hogy ti is megtudjátok - a függőség népe lélegzetvisszafojtva, tátott szájjal bámult gazdámra - : a Banzáj báró halott! Megöltem.
Zsivajfuvallat söpört végig a zavarodott sokaságon.
- Elég! - kiáltotta Osta'ap, és menten síri csend támadt. - A Banzáj báró halott, ezért a mai naptól fogva én veszem át a helyét. Ólpiumdesztált mi, ti és én, hőn szeretett alattvalóim, az összefogás erejétől hajtva újjáépítjük! Legyen illúzió a tégla, hazug remény a habarcs, és fals vágyálom a fáradhatatlan kőműves! - szavait dübörgő éjlenzés fogadta, bár a többség hidegrázást kapott a munka gondolatától. - De előbb, drága híveim - tekintett körbe atyai mosollyal - vígadjunk, amíg lehet. Vígadjunk, mert elkezdődött, és vígadjunk, mert véget ér. Vígadjunk, mert a Banzáj báró halála jobb, szebb időket nemzett.Vígadjunk, mert én itt vagyok, és vígadjunk, mert ti is itt vagytok. Na akkor... - vitte lejjebb a hangsúlyt - indulhat a buli? - ordította ökölbe szorított, égre meredő mancsokkal, és kérdésére millió torokból érkezett artikulátlan válasz.
- Helyes. Most pedig jöjjön a meglepetés. Sorakozó! - csettintett Osta'ap, és a zavarodott emberi roncsok máris szabályos sorfalban ácsorogtak a Pinot partjain. Satnya, inas vállak préselődtek egymáshoz.
Letaglózott gazdám varázsereje és pálfordulása.
Kókadozva figyeltem a kibontakozó, groteszk színjátékot, mint egy szuvas depretek az élettől hemzsegő tavaszi veteményest.
- Térdre! - mennydörögte, és újdonsült hívei engedelmesen letérdeltek. - Közelít a tél, és vele a forralt bor ideje - mondta huncut kuncogást eregetve. - Szemeket becsukni! Hajoljatok a folyó fölé - kommandírozott a halottnak vélt költő, aki Dakcidiónak hazudta magát.
- Olvadjatok eggyé a bíbor hullámokkal, a fehérbe hajló, rózsaszín tajtékkal - kántálta monoton hangon. - Érezzétek, ahogy a mélyben felbugyog az isteni nedű. Váljon vérré a bor, és borrá a vér. Engedjétek, hogy kéz a kézben forrjanak fel! - a folyó felszíne bugyborékolni kezdett, a hőmérséklet rohamosan emelkedett. Verejték patakzott a kitüremkedő hátcsigolyákról.
Koherospaica plöttyedt akaratú polgárai nem bírtak ellenállni a kísértésnek, átszellemült arccal lefetyelték a forrongó Pinot-t.
A langyos szellőben lengedező falevelek halott nyelveken üdvözölték az új Banzáj bárót.
És ekkor csoda történt.
A borfolyó piperi kőckristálynál is tisztább vízzé változott.
- Szemeket kinyitni! - parancsolta Osta'ap, és az addikció térdre kényszerített szajhái először azzal az emberrel néztek farkasszemet a fodrozódó víztükörben, akivé függőségeik nélkül válhattak volna, majd azzal a lelketlen, habzsolásban dőzsölő, poshadt jellemű korccsal, amivé Ólpiumdesztál silányította őket.
Életük során először szembesültek a valósággal.
A következmény?
Keservesen zokogó nyomrultak, ameddig a szem ellát.
A hegyek keltette visszhang miatt olyan volt, mintha maga a bolygó siratná az elpocsékolt éveket.
Hátamon fel-le futkosott a hideg.
A folyóba ömlő könnycseppek kórusa fülsértően sistergett, akár egy dühös nyári zápor egy fülledt, lusta hajnalon.
Aztán a Banzáj báró egykori szolgái - valami belső késztetéstől vezérelve - a sellők kecsességével és a másolatkák összhangjával a patyolattiszta hullámok közé vetették magukat.
A vízbe csobbanás pillanatában pulzáló pöttyfelhőkre robbantak, hogy a következő szekundumban már a folyófenéken kacskaringózó fénykígyóban egyesüljenek.
Egy vakító villanás, aztán az önfeledten ficánkoló uszonyok zaja.
A korábban terméketlen Pinot-ban buján virágzott a flóra és a fauna.
- Küldetés teljesítve - lépett mellém mosolyogva Osta'ap. Valaha színtelen írisze immár bíborban játszott, haja és szakálla ezüstszürkévé fakult. - Menjünk haza.
Biccentettem.
- Akkor uzsgyi a nyeregbe, kamugép!
Ami ezután történt, arról nem szívesen beszélek.
Csupa fájó emlék.
A Kerülő-erdőn és az Ártány-fennsíkon átkelve eljutottunk Ugarmeddő dűnéire.
Szomjunkat oázisok oltották, éhségünket a dűnekoalák húsa csitította.
A kezdeti bőség azonban aszállyá satnyult, és kis híján szomjan haltunk.
Végül - a rémálomban látott csontkollekcióvá soványodva - csak elvonszoltam badarságokat motyogó, girhes gazdámat a Kohol-óceánig.
A Kohol tarkabarka szeszkavalkádja olyan hatást keltett, mint egy óriási paplanhuzat, melyet ezer és ezer különböző színű és mintájú szövetszeletből varrt a Véletlen.
Mit volt mit tenni, nagyokat kortyolva úszni kezdtem.
Azt hittem, megmenekültünk.
A megszállottan aszkéta Osta'ap viszont makacsul, még az élete árán is ragaszkodott az absztinenciához.
- Ökör... - hörögte sípoló tüdővel az első szurokfekete, óceáni éjszakán - köszönöm - krákogta, majd lefordult nyergemből, egyenesen a szeszhullámok gyengéd karjai közé.
-Nem kenyerem az érzelgősség. Úgy döntöttem, úszom egyet a Koholban. Egyél-igyál rendesen, és vigyázz a pofádra! - próbálta bagatellizálni a helyzetet, vajmi kevés sikerrel.
Szememben kövér könnycseppek gyűltek.
- Miért hazudtál? - kérdeztem hosszas hallgatás után.
- Nem hazudtam. Meséltem. A mesélés tett boldoggá - érkezett a döcögős válasz.
Bár az orrom hegyéig se láttam, mégis pontosan tudtam, hogy cserepes szája széles mosolyra húzódik.
- Milyen...vvvvvv...vvironikus - tette hozzá vacogó fogakkal, majd egy fojtott csobbanás, és végül a hullámsíri csend.