Évszám
2010
Valamikor régen, egymástól nem messze, két zöldelő dombocska fürödözött az aranyló napsütésben, alattuk a vőlgy tele virágokkal, és fölöttük pillangók százai röpködtek soha el nem fáradó szárnyacskájukkal. Amikor eljött a tél, a dombocskák puha hótakaró alá bújtak, és békésen szenderegve várták a tavasz tüdérét, aki újra zőldbe varázsolta az egész világot. A két dombocska testvérek voltak és nagyon szerették egymást, de egy nap minden megváltozott. Az egyik közülük nem volt elégedett sorsával, többet akart, különb akart lenni másoknál, és egy nap igy kezdett kiabálni dühösen:
-Elegem van mindenből! Meguntam a gyerekzsivalyt, a pillangók unott táncát, meg azt, hogy csak egy jelentéktelen dombocska vagyok. Magas szeretnék lenni- dühöngött a dombocska-olyan magas, hogy se gyerekek, se madarak ne háborgassanak többé! A testvére hiába próbálta bizonygatni, hogy igy ahogy vannak minden nagyon jó, a nagyravágyó dombocska csak dühöngött tovább, mig egyszer csak hirtelen nőni kezdett. Előbb magas dombá, végül égbe nyúló hatalmas heggyé változott, és olyan büszkén meredt az ég felé, hogy eszébe sem jutott bár egyszer is lepillantani testvérére a dombocskára, aki szomorúan bámúlt fel a magasba és csodálta a hatalmas hegy büszke, sziklás ormait.
Telt-múlt az idő a dombocska ismét egyre vidámabb lett, a hegy pedig minden nappal egyre magányosabb. Még a madár sem tudott föléje repülni csupán a rideg felhők sétálgattak el mellette, miközbe sajnálták a magára hagyott büszke hegyet. Többé nem hancuroztak rajta vidám gyerekek és nem szorakoztatták zengő dalokkal, mint dombocska korában. A hegy lassan- lassan mégiscsak megszokta a magányt és már néha képes volt arra is, hogy le-le tekintsen testvérére a dombocskára. Már megbánta elégedetlenségét, de mégis bátran kiállt harcban nyáron a vihar ellen, télen pedig a hó ellen, és igy védelmet nyújtott az alatta ijedten meghúzódó domboknak. Az idő során, a büszke hegy megtanulta azt, hogy nemcsak csodálatosnak és szépnek kell lenni, hanem mások számára hasznosnak is. Egy szép nyári reggelen miközbe magányosan sütkérezett a szikrázó napsütésben, igy sóhajtott szomorúan az ég felé:
Telt-múlt az idő a dombocska ismét egyre vidámabb lett, a hegy pedig minden nappal egyre magányosabb. Még a madár sem tudott föléje repülni csupán a rideg felhők sétálgattak el mellette, miközbe sajnálták a magára hagyott büszke hegyet. Többé nem hancuroztak rajta vidám gyerekek és nem szorakoztatták zengő dalokkal, mint dombocska korában. A hegy lassan- lassan mégiscsak megszokta a magányt és már néha képes volt arra is, hogy le-le tekintsen testvérére a dombocskára. Már megbánta elégedetlenségét, de mégis bátran kiállt harcban nyáron a vihar ellen, télen pedig a hó ellen, és igy védelmet nyújtott az alatta ijedten meghúzódó domboknak. Az idő során, a büszke hegy megtanulta azt, hogy nemcsak csodálatosnak és szépnek kell lenni, hanem mások számára hasznosnak is. Egy szép nyári reggelen miközbe magányosan sütkérezett a szikrázó napsütésben, igy sóhajtott szomorúan az ég felé:
-Ó bárcsak még egyszer, újra gondtalan kis dombocska lehetnék..., és hirtelen csoda történt, egyszeriben egy szerény kis dombocskává változott, telistele szines virágokkal. A pillangók serege köszöntötte a nagyravágyó dombocskát, még a szellők is vidám dallba kezdtek miközben lágyan meg-meg simogatták, az újdonsült dombocska tarka-barka köntösét, aki már soha többé nem szeretett volna nagy és hatalmas lenni, hiszen, amilyen kicsi és jelentéktelen volt, annál vidámabb és boldogabb tudott lenni.