Helyén

Évszám
2010

Törökülésben ült a padon és várta a buszt. Nem jött.

Ilyenkor mindig olyanok jutottak az eszébe, hogy kimaradt egy járat, vagy éppen el sem indult, avagy lefulladt az út mértani közepén. Sőt, néha, mikor behunyta szemét, olyat is látott maga előtt, hogy két fekete mellett beszélgetnek a kék inges egyenruhába öltözött vezetők, miközben gőzölgő illatok terítik be a hűvös konténerkonyha levegőjét, mert szükségük van még egy kis melegségre, mielőtt nekiindulnának a szokásos útnak és már csak a következő újabb csészére várnak.Ilyenkor dühöngés helyett mindig nyelt egy nagyot, és konstatálta, hogy emberek vagyunk, no. Mikor meghallotta a közelgő gép zaját, kinyitotta szemét és felállt. A busz lassított, megállt a kis szigeten, ajtajait kitárta, ő meg, mint mindig, a középsőt választotta és felszállt.

A korai órákban nem voltak túl sokan a buszon, le tudott ülni. Ha sokat utazott, mindig leült. Körbenézve csak néhány iskolást, 2-3 éjszakást és egy öregebb urat látott. Miután konstatálta, hogy nyugodt útja lesz, kinézett az ablakon és a szokásos tájat bámulta. Reggel hétkor még minden olyan nyugodt és lehet picit elgondolkodni. Szerette kihasználni az időt önmagára, a környezetére, és egyáltalán úgy a nagyvilágra.

Fáradt volt, a reggel mindig így indult, éjjel sohasem tudta igazán kipihenni magát. Nem volt ideges típus Ria, és nem is érezte úgy, hogy a fáradtságáért valakit is okolhatna. Kis családja és apró gyermekei mellett más volt az élet, nagyon más, de nem annyira, hogy ne érezte volna magáénak. Bízott abban, hogy a fáradtság egy idő után nem lesz megfogalmazható érzés, hanem maga a természetesség, amiből majd töltődni fog.

Egy újabb megállónál zajos társaság szállt fel, hátul foglaltak helyet és neki kezdtek hangosan veszekedni valami fekete karperecen. Biztos nem tetszett az egyiknek a másiké, vagy éppen elvette a másiktól brahiból. A karperec Ria ölében landolt egy pár perc múlva, eldobta valamelyik a vita közben, majd érte rohant egy másik, akié valószínűleg lehetett és elvette tőle. Furcsa - gondolta és újra kinézett az ablakon. Végülis vannak az együttélésnek szabályai, és ez még belefér - jutott eszébe. Miután náluk volt a fekete karperec, az említett problémát felváltotta valamelyik Zsuzsa nevezetű csoporttag Gábor névre hallgató barátjának szidása.

A következő megállónál a csoport leszállt és felszállt két ellenőr. Ria elmosolyodott és kikészítette bérletét. A kabátja felső zsebében tartotta, így csak egy mozdulat volt. Nem nagyon értette a dolgot, mármint, hogy miért csinálnak úgy, mintha meg akarnák lepni az utazókat. Ellenőr karszalag rejtve, aztán előbujtatva. Micsoda meglepetés, kilométerekről látszik rajtuk minden.

A két férfi elővette a várt karszalagot, kibiggyesztette igazolványát és körbejárt a buszon. Ria már pár lépésekkel a közvetlen találkozás előtt felmutatta a havi bérletet, aztán jöttek a többiek. Egész simán ment a dolog, csak egy problémás eset volt és azt is hamar megoldották. Az ellenőrök nemsokára leszálltak. Újra a szokásos moraj.

A következő megállónál egy férfi szállt fel az első ajtónál. Kezében a reggeli fogmosó pohár helyett alkoholos üveg. Mindenesetre nem nézett ki ittasan, bár ténferegni látszott. Ide-oda dülöngélt a buszon, pár embert elkaszált, szinte nem maradt olyan utas, akinek nem ment volna neki. Ria álmosan észlelte a dolgot, de már hozzá volt szokva a néha-néha megeső hasonló helyzetekhez, így egy picivel jobban összehúzta magát és újra kifelé bámult az ablakon.

Egy pár perc múlva észlelte csak, hogy nem találja tárcáját. Elkurjantotta magát a buszon, de rajta kívül más nem járt így. Az imént dülöngélő férfi, akinek tulajdonította a dolgot, már leszállt az előbbi megállónál. Utol akarta érni, előre szaladt a sofőrhöz és rimánkodott neki, hogy engedje leszállni. A sofőr eleget tett a kérésnek, így ő leugrott a nyitott ajtó biztosította térbe. Rohant visszafelé, próbálta látni a férfit. Pásztázta szemeivel az utcákat, és közben pörgette fejében, hogy mi is volt pontosan a tárcában.

A tárcát barátnője csinálta neki egy varrótanfolyam után ajándékba, benne volt szülei fényképe, nem beszélve kis családi fotójáról, aztán nyilván pénz, az aznapi bevásárlás előkészített összege, meg igazolványok.

De, amit pótolhatatlannak vélt, az a kis papiros, amin az általa hónapok alatt gyűjtögetett apró vágyak listája volt. Számtalan pillanat elsóhajtott és kívánt gondolatát vetette papírra ezen a picike listán, apró betűkkel, hogy majd, amikor eljön az ideje, az őt körülvevőknek ez alapján tudjon adni-visszaadni. Tavaly fogadta meg, hogy figyelni fog szeretteire, és nem akárhogy. Az előző év ünnepein úgy melléfogott, hogy őszinte lelkiismeret furdalása volt. Jellemformálónak élte meg a visszajelzéseket, mármint, hogy annyira nem ismeri szeretteit, hogy azt sem tudja, mit szeretnek.

Amikor ez eszébe jutott, a futás adta melegen túl is tovább izzott arca. Nagyon, nagyon zavarta az, hogy nincs nála, a kezében, elérhető helyen ez a nagyon fontos valami.

Rohant és rohant, amíg meg nem pillantotta a férfit. Egyedül állt egy szemetes mellett és valamit nagyon vizsgálgatott. Odarohant hozzá és elkezdett vele ordibálni. Elhordta mindennek és mindenkinek, követelte vissza azt, amit elvett tőle. A fickó bambán állt előtte és a képébe röhögött. Akárhogy szólt hozzá, az aztán nem reagált. Ordított, kérlelte, de az csak nem felelt. Tehetetlennek érezte magát. Testi erőfölénye sem volt, így nem tudott semmit tenni.

Elkezdett sírni. Leült egy padra. Hagyta a férfit tovább botorkálni. Egy fél óra után felállt, eszébe jutottak további kötelezettségei otthon. Mennie kell. Megbénultan lépegetett előre, és nem értette a helyzetet, benne saját tehetetlenségét. Azt sem értette, miért történik ilyen, és hogyan történhetett ez. Az is eszébe jutott, hogy vajon milyen úton pótolja mindazt, amit most elvettek tőle. Arca vörös lett a sírástól, szeme megduzzadt a könnyektől.

Gyalog indult neki, hogy a hideg levegő megnyugtassa bőrét. Amikor hazaért, nyolc óra körül, már ébredezett családja a szombati reggelen. Gyorsan megcsinálta a reggelit, majd kihasználva azt a kis időt, amije még maradt a dömpingig, egy csésze teával a kezében kinézett az ablakon.

Még mindig ideges volt, de emlékezett egyfajta fontossági sorrendre az életben, amit nemrég tanult meg:

- miért is rontaná el a többiek reggelét egy bolond történettel,
- miért is ne tudna mindent pótolni,
- miért is ne emlékezne arra, amit hónapokon keresztül megfigyelt, hiszen azt már tudta.
- Miért is lenne bizonyos az, hogy a férfi volt a tettes?
- Miért is probléma ez és nem nehézség?
- Mit ér meg ez a dolog energiában, és szomorúságban?
- Mit ér meg ez a dolog általában?
- Mi múlik ezen?
- Hova vezet a düh?

A kérdésektől zsongott a feje, de mégis megnyugodott.
Reggeli közben megemlítette a dolgot, majd kiment telefonálni az ügyfélszolgálatoknak a lopás miatt. A következő két hétben beszerezte mindazt, amit a tárcájában hordott.

A tárcát csak évekkel később került elő, egy régi virágcserépből, amit azon a reggelen édesanyja korai meglátogatásán hagyott ajándékul.