Volt egyszer egy messze földön híres város, melynek lakói széltében-hosszában bejárták a hét tengert. Az évnek egy napján összegyűltek, hogy megünnepeljék ősapjuk csodálatos utazását. Melkart templomában, arany hárfákon kísérték a főpap szavait, aki bivalybőr pergamenről olvasta fel e történetet:
Azokban a napokban a város egy volt a tengerpart kicsiny települései közül, házait nem védték falak, sem magas templomok. Melkart fiatalon kitűnt ügyességével: egy halász sem tudott annyi bíborkagylót gyűjteni, mint ő.
A mesteremberek mind őt keresték, hogy eladja nekik rakományát. Kikötőben álló otthonában szívesen látta vendégül a messzi földről érkezett utazókat. Történt, hogy egy nap viharvert hajóraj érkezett a kikötőbe, utasai elgyötörten és betegen bámulták a partot. Ahiram, a város ura megparancsolta, ne engedjék partra szállni az idegeneket, nehogy rontást hozzanak népére. Melkart élelmet vett magához, és hajóján elvitte a bajba jutottaknak. Azok magukat tengeri népeknek nevezték. Elmondták, hogy évek óta bolyongnak a tengeren, mert Reshef, a rontás Istene elüldözte őket otthonaikból, s addig nem térhetnek haza, míg el nem viszik neki a hét tenger kincseit. Nyomukban száz meg száz hajó érkezik messze földről: azoknak, akik békével fogadják őket, nem esik bántódásuk, de jaj annak, aki megkeményíti szívét. Azt tanácsolták neki, maradjon velük, mert otthona hamarosan lángokba borul. Melkart megköszönte a tanácsot, de nem volt maradása, figyelmeztetni akarta övéit. Erre a hajóraj parancsnoka hálából egy amulettet akasztott a nyakába.Szavait odahaza hitetlenkedve fogadták, a király hadba szólította a város minden ifját. Látva népe esztelenségét, Melkart családjával az Egek Urának, Baal Shamaimnak szentelt sziklákhoz evezett, s a kőoltárra borulva imádkozott. Népére viharként zúdult a tengeri népek áradata. Levágtak minden férfit, asszonyaikat, gyermekeiket megkötözve hajóik aljába zárták, majd tábort ütöttek, hogy a város hamujában ökröket süssenek és bort igyanak győzelmük örömére. Melkart hét nap hét éjjel imádkozott, mígnem egy hang szólt hozzá a magasból:
- Feneketlenül mély a szükség gyomra, csak előrelátó ember tömheti be azt. Maholnap útra kelsz, hogy megmentsd népedet. Mindaddig, míg utadon jó szándék vezet, kincseidért hálával fogadnak mindenütt. Jól jegyezd fel, mit miért adsz cserébe: bölcs előrelátásod győzelmekhez segít. De jaj neked, ha erőszakkal veszel el bármit is!” Felkelt, s látta, hogy népének valamennyi kincse lábai előtt hever. Apróra feljegyezett mindent, majd elkezdte megrakni hajóját. De jaj, azok biz’ nem fértek fel. Tanakodott magában, mitévő legyen. Miközben szakállát tépkedte, kezébe akadt amulettje. Úgy határozott, hogy a tengeri népek elébe áll, s azt kéri, adjanak neki egy nagyobb hajót.Városa romjai mellett részeg katonák horkoltak a fövenyen. Szilaj örömükben őrszemet állítani is elfelejtettek. Melkart szíve megtelt haraggal. Felemelt a földről egy kardot és a fővezérhez lopódzott. Lesújtani készült, amikor eszébe jutott urának parancsa. Földre dobta a kardot, s a zajra felébredő fővezérhez így szólt:
- Elpusztítottad otthonomat, joggal vehetném most véredet. De tudom, nagy veszély elől menekültök. Hazám fiai nem segítettek rajtatok az ínségben, ezért kellett meglakolniuk. Én azonban elétek mentem. Szolgálatomért kaptam ezt az ajándékot. Arra kérlek, adj nekem ezért az amulettért egy nagy és erős hajót, hogy elhozzam a hét tenger kincsét.
A fővezér elámult az előtte álló férfi bátor szavain. Elvette az amulettet, kezében forgatta egy darabig, majd így szólt:
- Bátor ember vagy, hogy ily szavakkal mersz megállni színem előtt. De talán nem tudod, mire vállalkozol. Reshef kívánságainak se vége, se hossza: évek óta járjuk a tengert, mindhiába. Ám legyen! Neked adom legjobb hajónkat és legénységét, hozzá a legjobb hajóst, kit a tenger valaha hordott a hátán. Mi itt maradunk, eltemetjük halottaidat és újjáépítjük otthonodat, mire hazatérsz.
Megesküdtek, hogy népeik között elejét veszik minden ellenségeskedésnek: a fővezér gondját viseli Melkart családjának és azoknak, kik népéből életben maradtak, Melkart a hajó legénységének minden tagját saját véréből valónak tekinti az úton. Melkart újonnan szerzett hajójára rakatta kincseit. Megeskette családja minden tagját, hogy visszatértéig holdtöltekor áldozatot mutatnak be az Egek Urának. Aztán régi hajóján a fővezérhez küldte őket, ő maga legénységével megindult délnek.Az úton elmondta az Egek Urának parancsát a hajó kapitányának, Jászónnak. Megállapodtak, hogy a legénység is engedelmesen követi azt.
Askalón városában gyapjút, mirhát, prémeket és nyersbőrt vettek. Az ott élők cserébe nem kértek mást, mint üveggyöngyöket, amikkel elbűvölhetik a közeli hegyekben élő törzseket. Melkart örült a jó üzletnek. Továbbindulni készült, mikor egy kisfiú keserves sírása ütötte meg fülét, akit a kereskedők elraboltak, miközben az aranygyapjú báránynak járt nyomában. Kiváltotta a fogságból a fiút, s a bárány nyomába eredt vele. Legénységének meghagyta, visszatértéig egy tapodtat se mozduljanak a kikötőből.Mentek, mentek, egyre feljebb a hegyek gerincén, mígnem sötét, sűrű erdőbe jutottak. Az ösvény egyre keskenyedett. Úgy tűnt, mintha nyomukban összezáródna az erdő. Egyszerre a fiú meghallotta a bárány bégetését, s elszaladt a hang irányába. Mit volt mit tenni, Melkart is utána eredt. Egy tisztáson talált rá törzse körében, kezében az aranygyapjú báránnyal. Nagy volt a fiú öröme, s még nagyobb a törzsfőnöké, aki visszakapta egyetlen fiát. De a baj nem ért ezzel véget. A tisztás körüli fákat elátkozta egy démon, azok köréből ember ki nem léphetett. Melkart imádkozni kezdett az Egek Urához, hogy szabadítsa meg őket a fogságból. A tisztás közepén egy kőhalom állt: oda vitte a bárányt és a fiút. Megsebezte a bárányt. A fiú ettől keserves sírásra fakadt, könnyei a bárány vérével keveredtek. Ott, ahol a földre hulltak, víz fakadt a kövek közül. Ekkor megnyílt az ég, és mindent elárasztó zápor hullott alá. A forrásból ér lett, aztán patakká duzzadt, mígnem elsodorta a tisztás fáit az erdővel, a báránnyal és az egész törzzsel együtt. Askalón kikötőjétől nem messze szaladt a folyó a tengerbe. A törzs tagjai hálás szívvel ölelték keblükre megmentőjüket. A törzsfőnök neki adta legféltettebb kincsét, a Szelek Istenének bőrzsákját, melyből a legenda szerint a nyugati szelet vetette. Hitte is a dolgok Melkart meg nem is, minden esetre megköszönte az ajándékot. Mielőtt elbúcsúzott a törzstől, megkérte őket, legyenek segítségére tutajt építeni farönkökből, hogy leúsztathasson velük Askalónba. A pásztorok örömmel segítettek. Legénységét részegeskedésen kapta. Mikor megtudta, hogy azok a kincsek egy részét borra cserélték, megkorbácsoltatta Jászónnal a részegeket. Hajón kialakított szentélyében imádkozva három napig engesztelte istenét, aztán megparancsolta, hogy a hegyekből szerzett fát tegyék az elpazarolt kincsek helyébe. Így indultak el Egyiptom földjére.
Abban az időben Egyiptomban jó szívvel fogadták az idegeneket. Senkitől sem háborgatva egészen Thébáig, a nagy fáraó városáig utaztak a Níluson. Mikor a kikötő parancsnoka megtudta, hogy cédrusfát hozott, hívatta Amon papjait, akik orvostudományuk minden különleges varázsszerét magukkal hozták cserébe. Elmondták neki, hogy új szentélyt készülnek emelni Amon tiszteletére, ám addig nem avathatják fel, míg meg nem szerzik a főnix tollát, hogy a szentély oltárán örök láng lobogjon. Megígérték, ha elhozza a tollat, megosztják vele az Istenek eledelét. Melkart rábólintott az ajánlatra, s közölte, hogy azt útra magával viszi segítőjét, Jászónt. Cserébe azt kérte, javítsák meg a hajó hibáit és lássák gondját legénységnek. Amon papjai teljesítették kívánságát, és kíséretet adtak mellé az útra. Könnyű egyiptomi hajón utaztak felfelé a Níluson, egészen a folyó felső szakaszáig, ahonnan teveháton követték a folyót. Így értek el a vulkánhoz, amelyről az a hír járta, gyomrában egy főnix költi tojását. Tábort ütöttek. Melkart bikát áldozott az Egek Urának, majd megparancsolta kísérőinek, nyúzzák le és áztassák vízbe bőrét. A bika beleit kimosatta, derekára tekerte, Jászónnak pedig meghagyta, vegyen magához annyi kötelet, amennyit csak bír. Embereivel csatornát építtetett a vulkán oldalába, majd annak lábához küldte őket. Ők ketten felmentek a kráterhez. Jászón a kötelet egy nagy fához kötötte. Melkart ekkor odaadta neki a bika belének egyik végét. Arra kérte, öntsön bele vizet, amikor visszatér. Lemászott a kötélen a vulkánba. Kisvártatva pislákoló fényt fedezett fel egy hasadékban: a főnix aludt ott fészkén. Amennyire a hőség engedte, közelebb húzódott. A madár feje fölé rögzítette a bél másik végét, majd felmászott a kötélen. Mikor meglátta őt, Jászón elkezdett vizet tölteni a bélbe, ami a tűzmadár fejére hullott. Ettől iszonyatosan megriadt, fészkét elhagyva felfelé repült. Nyomában kitört a vulkán. Abban a pillanatban, mikor a főnix a krátert elhagyta, hulló tollaiból Melkart megragadott egyet, amforába zárta, majd mindketten a csatornába ugrottak. Szélnél sebesebben zúgtak lefelé. Lávatenger üldözte őket, az égből tüzes szikrák potyogtak. Nedves bőrruhájuk sem védhette őket soká, embereikkel együtt fejvesztve menekültek a vulkán elől, míg végül a Nílus örvénylő habjaiba vetették magukat. Kimerülten és sebektől sajgó testtel értek hajójukhoz, életben maradt kísérőik sebesülten feküdtek körülöttük. Talán mind ott vesztek volna, ha Amon Isten nem küld álmot papjainak, hogy induljanak elébük. Azok, mikor a szerencsétlenül járt karavánt meglátták, biztosak voltak a kudarcban. Annál jobban meglepődtek, amikor Melkart öléből az amforát kivéve megpillantották a főnix lángoló tollát. Fejedelemnek kijáró nílusi menetet szerveztek, Thébában maga a fáraó fogadta a visszatérőket. Ajándékokkal megrakottan, kezükben az istenek eledelével indultak útnak. Nyugat felé haladtak, olyan úton, amin ember még nem járt. Történt, hogy egy sziklaszirtnél a viharos szél folyton visszavetette hajójukat. Napokig eveztek hiába, mígnem Melkart megparancsolta, hogy kössenek ki. Kimerülten vertek sátrat a parti fövenyen. Maguk sem tudták, meddig aludtak. Álmukból éktelen földindulás riasztotta fel őket. Fekete vademberek közeledtek óriás, hosszú orrú, hatalmas fülű állatokon ülve. Dübörgésüktől a legénység tagjait rettegés fogta el. Melkart meghagyta embereinek, hogy szálljanak hajóra, majd a fövenyen felvert sátra előtt egy bíborszínű szőnyegre rakta legszebb áruit. Az idegenek tíz lépés távolságban megálltak, s elbűvölten bámulták kincseit. Vezetőjük leszállt a nagy vadról, s a szőnyeghez lépett. Ekkor Melkart barátsága jeléül átnyújtotta a legszebb aranyláncot, mit Egyiptomban kapott. Az idegen elbűvölten csodálta az ékszert. Aztán hirtelen az elefántra ugrott, s egy mozdulattal maga után rántotta Melkartot. Futásra ösztökélte a vadat. Jászón és legénysége elhűlve nézték a hajóról, amint vezérük a nagy szörny hátán eltűnt a messzeségben.Hej, mekkora volt a meglepetésük, mikor visszatérve a legnagyobb barátságban találták őket, körülvéve az idegen egész háza népével! Melkart intésére partra szálltak, s a törzs tagjai elvezették őket az oázisba, ahol éltek. Elvékonyodott a Hold, majd újra betelt. Bomissa, a törzs feje elmondta, hogy a szirtet a Szelek istenének legkomiszabb kölyke, Setubaal uralja, nagy bosszúságot okozva a törzsnek, mert újra meg újra betemeti kútjaikat és homokkal fedi be oázisaikat. Éhen vesztek volna, ha isteneik nekik nem adták volna az örökké termő datolyafát. Melkart megesküdött, hogy elűzi a szélkölyköt, ha adnak neki egyet az örökké termő fa csemetéiből. Fogta a hegyi pásztoroktól kapott zsákját, magához vette Bomissa legerősebb embereit valamint tizenkét elefántját, és elindult. Mikor Setubaal meglátta őket, nagy erővel fújni kezdett. Ám a tizenkét összekötött elefánttal nem bírt. Fenyegetőzni kezdett:
- Eredjetek az én sziklámról, vagy hívom atyámat, s a tengerbe vettetlek titeket!
- Azért jöttünk, hogy megtudjuk, mire vagy képes. – felelt Melkart.
- Hogy mire vagyok képes? Nincs nálam vadabb szél a világon!
- Ha te vagy a legvadabb, nincs szükség szél atyádra. Bizonyítsd be, hogy nélküle is boldogulsz!
- Bebizonyítom. Mondd, mit tegyek?
- Fordítsd meg a hullámok sodrását! Fújni kezdett a szélkölyök, s a tenger hullámai megfordultak.
- Nincs nálam vadabb szél a világon!
- Valóban vad vagy, de nem vagy erős, még ezek a szent állatok is legyőznek. Éktelen haragra gerjedt a szélkölyök, összeszedte minden erejét, széttépte az elefántokat összetartó kötelet. Elragadott egyet közülük, s eltűnt vele szemük elől. Mikor visszatért, így hencegett:
- Nincs nálam erősebb szél a világon! Most pedig elfújlak egész kíséreteddel együtt!
- Várj, még egy utolsó próbára hadd hívjalak ki! Valóban te vagy a legvadabb, hisz ki tudná rajtad kívül megfordítani a tenger hullámait? Te vagy a legerősebb, hisz egy elefántot is megemelsz! De vagy-e oly ügyes, hogy ezt a bőrzsákot felfújd?
- Mi sem egyszerűbb! Nosza, add ide!
Fújta, fújta Setubaal a feneketlen bőrzsákot, de csak nem akart megtelni. Mikor minden erejét beleadta, egész lényével eltűnt a zsákban. Több se kellett Melkartnak, bezárta a zsák száját, hóna alá csapta, s megindult kíséretével lefelé a szirtről. Visszatértek az oázisba, ahol soha nem látott ünneplés vette kezdetét. Talán még ma is ünnepelnének, ha Melkartnak eszébe nem jutott volna otthona. Szomorú szívvel váltak el Bomissa népétől. A megfordult hullámok hátán nyugatnak indultak. Közeledésüket meghallotta Atlasz, az óriás, ki az eget tartotta a vállán. Rájuk kiáltott:
- Álljatok meg ott, ahol vagytok, különben rátok dobom az égboltot!
Eleinte azt sem tudták, hová tekintsenek. Aztán, mikor az óriás elkezdte zörgetni vállán az eget, a hang irányában fordulva meglátták hatalmas termetét, rémisztő, bozontos ábrázatát és két hatalmas karján duzzadó ereit. A látványtól még Melkartnak is inába szállt a bátorsága. Jászón megparancsolta, hogy valamennyien hunyják be szemüket. A hajó aljába ment, hogy egy zsákot hozzon elő, majd megszólította az óriást:
- Bennünket te meg nem rémisztesz, elbántunk mi már nálad ijesztőbb szörnnyel is!
- Miféle szörny volt az? Mi lehet rémisztőbb annál, hogy rátok szakad az ég?
- Az biz’ olyan rettenetes volt, hogy rá se mertél volna nézni! Erre Atlasz éktelen dühbe gurult, rengett két karján ég, aláhulló darabjai hatalmas tengeri vihart keltettek.
- Ez is valami! Bizonyítsd be, hogy te vagy a félelmetesebb, s nézz a szemébe ennek a szörnynek!
Behunyt szemmel kirántotta a zsákból a Gorgó fejét. A szörnyű bestia láttán Atlasz, az óriás menten kővé változott. Így keltek át a szoroson, hol a nap a tengerbe hanyatlott.
Melkart kíváncsian fürkészte a szoros másik oldalát. Észrevette, hogy az óriás lábánál a túlpartról emberek kiáltoztak. Áteveztek hozzájuk. Atlasz rabszolgái voltak, akiket arra kényszerített, hogy feneketlen ezüstládában elébe hordják a környék minden kincsét. Most, hogy többé nem kellett neki szolgálniuk, odaadták Melkartnak a ládát, és ő hálából lakomára hívta őket. Így tudta meg, hogy a környék telis tele van ezüstbányákkal. Nosza, felkerekedett embereivel, bejárta a vidéket és megrakta a ládát ezüsttel. Aztán elbúcsúztak az ott élőktől, s hajóra szálltak. Elhatározták, hogy körülhajózzák az ismeretlen föld partjait. Észak felé indultak. Nagy utat tettek meg. Folyók torkolatában kikötöttek, hogy vizet vegyenek magukhoz. Egyik alkalommal lárma ütötte meg fülüket. Mikor a parti sást széthúzták, különös jelenet tárult eléjük. Egy barlang bejáratánál két harci díszbe öltözött embert állt, közelükben egy felravatalozott holttest körül gyászoló tömeg gyűlt össze. Sípszóra a harcosok kegyetlenül lekaszabolták egymást. Melkart megpróbált közbeavatkozni, de a gyászolók elébe rohantak. Elmagyarázták neki, miért a viadal: e két harcos lesz uruk, Velikram király lelkének őrzője a túlvilágon. Miután ezt elmondták, meghívták őt és kíséretét, vegyenek részt szomorú ünnepükön. A halotti tor alkalmával Melkart megtudta, e föld lakói nagy viszály elébe néznek. Uralkodójuk halálát követően ugyanis ki-ki bizonygatni kezdi, mi mindent ígért neki a király életében, s a hagyaték feletti osztozkodás hosszú viszályhoz vezet. Melkart felajánlotta nekik, hogy segít dönteni elhunyt uruk javairól, és megtanítja őket az írás tudományára, amivel emlékezetükben tarthatják a király ígéreteit. A gyászolók elfogadták ajánlatát, és Melkart hat holdtöltén át velük maradt. Összeírta, mi maradt hátra Velikram király után, majd elosztotta a vagyont a legutolsó szögig. Eztán összehívta a törzs vénjeit, hogy átadja nekik az írás tudományát. Hálás szívvel fogadták tanítását, s írnokot rendeltek az új király mellé, hogy feljegyezze ígéreteit. Mielőtt útjára engedték, átadták neki legféltettebb kincsüket, a halál maszkját, amiről a legenda azt tartotta, hogy képes megőrizni annak lelkét, aki halálakor a fején viseli. Hitte is a dolgot Melkart meg nem is, minden estre magához vette a maszkot, s folytatta útját tovább a part mentén.
Így múltak a napok, mígnem Melkartnak úgy tűnt, mintha már nem is keletnek, hanem délnek hajózna. A part egy helyen szétnyílt: egy szorosban találták magukat. Mivel nem tudták merre folytassák útjukat, kikötöttek. Melkart felment egy magas hegyre, hogy istenéhez forduljon tanácsért. Ám az Egek Ura hallgatott. Midőn a hegyről lefelé ballagott, szembe találta magát egy csapat menekülő emberrel. Megkérdezte tőlük, mi lelte őket. Azok azt felelték, hogy egy nagyfülű, hosszú orrú fenevad elől menekülnek, amit egy szélvihar sodort szigetükre. Nincs ember, aki meg merné állítani, pedig a falu elöljárója csodás ajándékot ígért annak, aki megfékezi. Több se kellett hősünknek, megkérdezte, merre látták utoljára.Egy tölgyfa árnyékában találta az állatot: testét horzsolások borították, egyik agyara letörött. A Bomissa népétől tanult hangon szólongatta az elefántot, amire az fejét felé fordította, és szelíden bámult rá. Mikor látta, hogy az állat talpra tud állni, maga után hívogatta hajójáig. Ott meghagyta embereinek, hogy viseljék gondját az állatnak. Ő maga és Jászón elindultak megtudni milyen földre vetődtek. A hegy túloldalán rátaláltak egy falura. Lakói nem hitték el, hogy Melkart megszelídítette a vadállatot. Mind hőseink nyomába eredtek. Látva, hogy az elefánt a legénység körében pihen, ámultukban többen földre ültek. Az eljáró meghívta mindnyájukat a faluba, hogy megünnepeljék a veszély elmúltát. Mikor már sok bort megittak, egy öreg halász állt elő. Elmesélte, hogy egy nap hajóját elragadta a vihar, s elvitte őt a tenger túlpartjára, ahol fekete embereket látott hasonló állatokon ülni. A falubeliek csak nevettek az öreg meséjén, de Melkart hálából egy marék ezüstöt adott neki erszényéből. Megköszönték a vendéglátást, és indulni készültek. Ekkor az elöljáró házába ment, majd kisvártatva előhozott egy ember nagyságú amforát, amiről a legenda azt tartotta, hogy még soha nem sikerült megtölteni. Beletöltötték a falu összes borát, majd Melkartnak adta, azzal a feltétellel, hogy a vadállatot elviszi a szigetről. Elfogadta a mesés ajándékot. Hajójához mentek, amelyről Melkart lehozatta a feneketlen ládát. Az állat belelépett, s láss csodát, egy szempillantás alatt eltűnt benne. Elhajóztak abba az irányba, amit az öreg halász mutatott nekik. Napokig eveztek, míg végre feltűnt a látóhatáron a szirt, ahol Melkart zsákba fogta a szélkölyköt. Ott, ahol a tengerbe nyúlt, hatalmas örvények nyíltak, ezek között kellett áthajózzanak. Mind lapátot ragadtak, Melkart a hajólapáttal kormányozta őket. Embert próbáló küzdelemben áteveztek a veszélyes vízen. Eztán már ismerős partok mentén utaztak hazáig. Otthon Melkart újra keblére ölethette övéit. Örömmel látta, hogy hazája újjáépült. Királyhoz illő pompával fogadta őt a fővezér. Meghallgatta, merre vezetett útja a hét tengeren. Mikor a végére értek, elmondatta újra, hogy írnokai is megörökítsék kalandjait. Eztán a környező városok királyait is meghívta, hogy ők is hallják a történetet. Hanem negyedszerre, mikor a város főterén összegyűlt nép előtt kérte őt, Melkart kifakadt, hogy ő bizony még egyszer el nem mondja. Követelte, hogy a fővezér szedje össze népét, vigye el a kincseket Reshefnek. Erre amaz csűrni, csavarni kezdte a szót, szabadkozott, hogy ő biz’ sajátjaként bánt Melkart népével. Gyermekeit gyermekeivel házasította össze, ezért meg nem tudná mondani, melyik is az ő népe. Azt javasolta, fogadjanak egymásnak újfent örök hűséget, majd húzzanak sorsot. Aki a rövidebbet húzza, az utazzon Reshefhez, és visszatérve őt illeti Türosz városa. A másik maradjon, vigyázni otthonaikra, aztán, ha Reshef elkotródott, a nép felével visszatér az őshazába. Az istenek úgy akarták, hogy Melkart induljon útnak. Útközben ezerszer megbánta, hogy alkuba bocsátkozott. Mi dolga neki Resheffel? Míg töprengett, hajója sötét fellegek közé ért. Egy üszöktől, hamutól belepett szigeten találták magukat. Ez volt a föld, melyet a rontás istene tartott markában. Melkart fejére tette a halál maszkját, és partra szállt. Emberei partra vitték a feneketlen ládát, az örökké termő datolyafát, s a soha ki nem ürülő amforát. Melkart elkezdte sorra kivenni a ládából a hét tenger minden kincsét. Miközben így tett, hamu- és koromfelhőbe burkolózva megjelent előtte Reshef.
- Ki vagy te, idegen, s mit keresel erre?
- Melkart vagyok. Azért jöttem, hogy e földet tőled visszaszerezzem.
- Elhoztál mindent, amit kértem?
- Íme, itt van előtted.
- Valóban? Nekem ez nem elég.
- Ó, nagy Reshef, légy irántunk jó szándékkal. E láda feneketlen mélyén ott van a hét tenger minden kincse. Nézd, még ezt a különleges vadat is elhoztuk neked!
Azzal előhívta a ládából az elefántot. Reshef meghökkent a furcsa lény láttán, de arca hamarosan gúnyos mosolyra húzódott.
- Ez az állat megsérült. Menjetek vissza, s hozzatok elém egy másikat!
- De hisz képtelenség, amit tőlünk kívánsz!
- Hogyan? Képtelenség? Akkor add nekem maszkodat, tán nem nekem hoztad?
- Én azt oda nem adom, mert félek, hogy rontást hozol rám.
- Félsz? Akkor nem vagy rá méltó, hogy e földet tőlem visszavedd.
- De hisz megtettük, amit tőlünk kívántál!
- Isten vagyok, nem tartozom nektek semmivel. Eredjetek vissza oda, ahonnan jöttetek!
Ezt hallva Jászón vízbe vetette magát, s a partra úszott.
- Ki vagy, te senkiházi?
- Jászón vagyok, e föld egykori lakója. Eleget járattad már népemmel a bolondját, lásd, én nem félek tőled! Ha mindez kevés, fogd ráadásként ezt a bőrzsákot. Olyan kincs van benne, ami mindennél többet ér, s mi nem is adnánk neked, ha mi magunk ki tudnánk nyitni. De hiába próbáltuk, egyikünk sem volt rá méltó.
Megörült az ajándéknak Reshef. Tépni kezdte a zsákot. Jászón Melkartba karolt, s magával vitte a hajóra. Épp, mikor a fedélzetre értek, a zsák egyszerre kidurrant. Tomboló szélvihar kerekedett. A szélkölyök elfújta Reshefet kincseivel, sötét fellegeivel és a föld hamujával együtt. Látták mindezt a hajóról, de mielőtt egyet gondolhattak volna, hatalmas szökőár kerekedett, és egészen Türosz partjaiig sodorta őket. Ismét nagy ünnepet ültek. Melkart megállapodott a fővezérrel, hogy a nyár végeztével elválnak útjaik. Ám egyik éjjel megsúgták Melkartnak: a fővezér mérget töltött serlegébe, hogy elveszejtse őt, mikor búcsúpoharat emelnek egymásra. Ezért a búcsú napján, azt kérte, igyon előbb a fővezér a serlegből. Midőn az a kérésnek nem tett eleget, párbajra hívta, s szabályos küzdelemben legyőzte. De jaj, nagy villámlás közepette megjelent az Egek Ura, s kérdőre vonta tettéért. Mivel tudta, hogy életének vége, Melkart fejére tette a halál maszkját, várva, hogy lesújtson rá urának haragja. Az égből villám csapott le, s teste porrá lett. Nagy szomorúság töltötte el Türosz népét: egy napon két uralkodójukat vesztették el. Ám Jászónnak eszébe jutott a maszkról szóló legenda. A fővezér halott testére tette a maszkot, homlokát bedörzsölte Melkart testének hamujával, majd a sebbe tömte az istenek eledelét. Láss csodát, a seb begyógyult, a testbe Melkart lelke költözött. Így született újjá a hős utazó. Hetvenhét évig uralkodott a város felett. Utódai bejárták a hét tengert mindazon kincsek után, melyeket egykor megszerzett. Ő maga nem kelt többé nagy útra, csupán Jászónt látogatta meg évről évre, aki legénységével az őshazába ment, hogy békében uralkodjék visszaszerzett otthonában.
Így dalolt a főpap Melkart szentélyében, majd felnyitotta a sírt, hol az ősatya nyugodott. A papok hódolatuk jeléül mirhát vetettek alá, mialatt az egyszerű emberek elhelyezték az oltáron ajándékaikat. Én is leróttam hálámat, majd útra keltem, hogy elmeséljem e történetet.