Évszám
2010
Valahol a lélek földjén messze Ismert Völgy határain túl egy ködbevesző rengeteg közepén; hová nem jut el szó és úgy kavarog a homály, hogy képtelenség átlátni rajta. Mégis kiemelkedik egy árny ebből a rengetegből. A Hét Testvér vára, akik inkább mostohatestvérek, mint édesek, de egyenként is képesek megingatni az egyensúlyt, amely oly kényes, ha nincs benne elég erő, akarat kitartani és bízni.
A várban hét testvér fivérek és nővérekként állandó nyugtalanságban léteztek, mint lappangó kísértések az emberi mivolt gyengeségére.
Ők Irigység, Féltékenység, Hiúság, Falánkság, Mohóság, Fösvénység és Harag, a Sötét Testvérek.
Nem messze e rengeteg határától és az Arany Középút mellett lágyan kígyózó sövényén túl Letisztult Völgy Kristályligetében, az Igaz szavak folyamának partján, idős, bölcs fák biztos védelmében és ölelésében, melynek levegőjét madárdal és virágillat hatja át, egy bájos kis házikót ragyogott be a lombokon keresztül betörő Nap fénye. A kis házban a Völgy örege és tanítója lakott. Deres szakálla, mint gyöngyöző zuhatag, folyt végig talárján. Ő volt Józanság. Most is hű társára támaszkodva - amely egy szépen faragott, görbe bot volt - indult útnak az erdőbe tanítványaihoz.
A fiatalok már várták mesterüket a Szivárvány Kertben. Volt köztük gyermek és felnőtt egyaránt. A három legkisebb Tudatosság, Felelősség és Boldogság már szaladtak is elébe, ahogy sejteni vélték a távolban jövetelét. Könyörület, Bátorság és Szorgalom már túl voltak a kamaszkor nehézségein. Áldozat Türelem jegyese volt és Remény fivére, aki pedig Bizalomhoz készült hozzámenni.
Minden beszélgetésük olyan volt, mint egy fülbemászó dallam vagy a méhek gyűjtötte nektár zamata, vagy az évszázadok alatt tiszta borostyánokká kövesedett gyanta fénye, amelyekből ékszert készített önmagának a természet megajándékozva vele gyermekeit.
A Mester sosem titkolta, hogy mi van a Völgyön túl, de kikötötte, hogy senki sem közelítheti meg a Rengeteget, mert az ha magába szippantja, sosem szabadul ki bűvköréből.
„Gyermekeim, én már jártam ott
És nagy akarat volt, mely kihozott
Szerencsére kivetett magából a Rengeteg
Mint a test egy számára idegen szervet
Azóta e hely ismer, fél és tisztel
S a mérleg egyensúlyából sem billen el
Csak én vagyok képes szembeszállni vele
De remélem, nem kerül sor erre." - mondta korábban.
Egyik nap az erdőben játszva elszakadtak egymástól és percek múlva, amikor összefutottak a lugasban csak kilencen voltak, megvolt a három legkisebb és a három fiatal, Remény is kéz a kézben Bizalommal, csak Alázat járt kelt fel-alá aggodalommal arcán.
Ekkor megjelent a Mester egy nyakláncot tartva kezében, amelyen egy rózsa alakú medál függött és a lánc el volt szakítva. Alázat szíve hevesen dobogott és szeme könnybe lábadt, amikor kezébe vette az ékszert.
- Mester, arra gondol, amire én? - kérdezte immár elkomolyodva.
- Fiam, nem merem megkockáztatni
Hogy te mire kívánsz utalni
De a lánc nem véletlenül van elszakadva
Egy jel, amelyet Türelem hagyott hátra.
- Gondolja, hogy elrabolták, valaki kimerészkedett a Rengetegből, vagy maga a Rengeteg tette?!
- Ha az egyik, ha a másik
Én vagyok az egyetlen
Ki utána járhat itt.
- Magával tartok, Mester! - toporgott körülötte Alázat.
- Megmondtam - nyomatékosított Józanság és olyan szigorúan nézett vissza a válla felett, hogy mindenki egy lépéssel hátrébb állt az előbbi helyzeténél.
- Én vagyok az egyetlen!
Már megemésztett egyszer engem,
S elég nehéz falat voltam ahhoz,
Hogy odaláncoljon magához.
- Körülnézett. - Egyedül megyek!
S ha most elindulok,
Alkonyatra oda is érek!
Azzal megfordult és elindult kifelé az erdőből a Rengeteg irányába.
- Ennyi év után vajon mi lelte őket,
Hogy szerződést szegtek - töprengett magában az úton.
A Mester ugyanis annak idején kiállta a rámért próbákat, eljöhetett és magával hozhatta a tíz újszülöttet a várból, megmentve őket a romlástól és önpusztítástól, ami az idő múlásával rájuk várt volna egy érdemtelen életben. Úgy nevelte és tanította őket, ahogy apjuk helyett apjuk és anyjuk helyett anyjuk. Legalább életre és nem veszedelemre nevelte őket.
Kiérve az erdőből már a fény sem volt ugyanolyan a Rengeteghez közeledve. A „lángoló" horizontból baljóslatú árnyként, mint a legsötétebb füst magaslott ki a Hét testvér Vára a ködbe vesző, mégis lombtalan fák sűrűjéből.
Ahogy közeledett felé, az egyre nagyobbnak tűnt; egy végtelen sivár felületnek és olyan magasnak, mintha csak át akarná döfni az eget.
Megállt, karnyújtásnyira tőle és mély levegőt vett, mint aki ugrani készül. Hármat koppantott botjával a földön, mely által feltárult egy ösvény egyenesen a várkapuig, a bot pedig kékfényű lámpássá változott. Ő pedig belépett a Rengetegbe. Rezzenéstelen arccal ment végig az ösvényen, ahol a függőhídon Hiúság állt büszkén, mint a vár teljhatalmú Úrnője fölényes mosollyal az arcán.
- Látom, magasra jutottál
De téged itt csak a sötétség csodál. - Jegyezte meg Józanság.
Majd közömbösen elsétált mellette, de az utána szólt a maga sajátságosan gunyoros hangján:
- Szépnek lenni oly nagy vétek
Értetlenségedből mit sem értek - pukedlizett egyet, majd folytatta:
- Hat testvérem körülrajong
Mi lehet itt vajon a gond? - tárta szét karjait álszerényen, amire a Mester felé fordult és így szólt:
- A gond csak az Hiúság,
Hogy szép tekintetedben ott a rútság,
Ahol az állandó gőg önmagának teszi a szépet,
S mellőz mindenfajta értéket.
Pávaként hordja körbe kegyeit,
Elvárva mások.....dicséreteit.
Erre Hiúság felszegte a fejét és büszke tartással bevonult a Várba.
- Nézd csak, a vén Józanság, aki még mindig rímekben beszél, nem fuldoklik még a költő benned? - hallatszott két gúnyos hang valahonnan a magasból.
Józanság felnézett. Egy ablakból Irigység és Mohóság vigyorgott le a mélybe.
A Mester szótlanul lépett be a hatalmas ajtón, ahol fáklyák fénye világította meg - még így is erőtlen lánggal - a nagy folyosót a végében lévő hét trónig.
Mögötte nagy robaj és nyikorgás közepette becsapódott az ajtó, majd egy hang szólalt meg a terem végi homályból.
- Már vártunk! Ideje volt, hogy látogatást tégy nálunk.
- Hol van Türelem? - kérdezte a terem végébe érve.
- Csak nyugalom, Öreg! - lépett le hozzá Irigység, aki mellesleg középen ült - Szépen sorjában a dolgokat, először is honnan veszed, hogy bármi jogod is van követelőzni, másodszor: ne feledd, innen vitted el őket, jogaink nekünk vannak, harmadszor: a szerződés lejárt, ideje megújítani és te vagy az, aki eldöntheti, hogy aláveti-e magát a próbáknak megmentve őket, vagy bekebelezzük, ami a Rengetegen túl van abban az esetben, ha meghátrálnál.
- Rendben, de akkor engedjétek el Türelmet
Én akkor is itt maradok nektek.
- Nem, ilyen könnyen nem fog menni, kell, hogy be legyen a dolog biztosítva.
- Akkor a feltételeket most én szabom. - így Józanság.
- Nem, ne is képzeld - ült vissza a trónjára Irigység és fölényes győzelme jelképeként terpeszkedett el rajta kaján mosollyal arcán. - Nem vagy abban a helyzetben.
- Nem-e? - emelte botját a magasba és villámot idézve elő szétrobbantotta az egyik tartóoszlopot, majd feléjük mutatott vele - Talán féltek ettől a vén embertől, a hét az egytől.
- Rendben! - emelték védekezően maguk elé a kezüket.
- Ha négy elbukik, mind elbukott! - majd így folytatta - ha négy győz, kiállja a próbát, akkor mind győzött és Türelmet elengeditek, felettem pedig úgy rendelkeztek, ahogy akartok, de őket békén hagyjátok élni.
A Hét testvér egymásra nézett és rábólintott.
- Ki az első? - kérdezte Irigység.
- Megtudja, amikor eljön ideje. - érkezett a válasz, majd elsietett a vár egyik tornyának irányába.
Nem sokkal később visszatért a Mester egy homokórával a kezében és intett a testvéreknek, hogy kövessék a Vár felső szintjére, ahol egy hosszú folyosón végigvonulva megálltak az utolsó szoba ajtaja előtt, amely azóta zárva volt, amióta a Mester elhagyta a Várat.
A Testvérekhez fordult:
- Ennek a szobának sosem volt kulcsa,
S mások kíváncsisága sem nyitja.
A feltétel nem nagy dolog; csekélység,
Csak önmegtartóztatás vagy mértékletesség.
Mindegyikőtök nevéhez híven,
Annak kell ellenállni, mi itt vagyon benn.
Minden próba annyi időt vesz igénybe,
Itt ahány homokszem pereg le.
Majd haragra mutatott:
- Te leszel az első
Lépj elő!
A dolgod önmegtartóztatás.
Hármat koppantott botjával a köveken és az ajtó csikorogva résnyire nyílt. Beléptek, de a szobában mindössze egy kis asztalka volt. Harag megtorpant, majd így szólt:
- Itt nincs semmi!
- De van. - válaszolt a Mester, és a falra mutatott, ahol egy kép volt egy gyönyörű rétről, amely teljesen idegen volt és Harag számára provokáló.
- Annyi a dolgod, hogy ezt nézed, de csak
ezt, amíg letelik az időd. - és letette a homokórát az asztalra.
Néhány perc múlva Harag már izzadt és fújtatott a dühtől, fogta magát, odarohant a falhoz, lekapta a képet és a földhöz vágta.
- Elbuktad. - hangzott a háta mögül.
Kilépve a szobából Harag elrohant, mint akit most aláztak meg. A Mester Mohóságra mutatott, aki követte a szobába. Az ismét üres volt, Mohóság kérdően tekintett vissza Józanság felé, aki így szólt:
- Te a mértékletességet vagy hivatott teljesíteni.
- De a szobában nincs semmi.
- Nézz körül - mutatott körbe az immár arannyal és drágakövekkel telt szobában. - és csak - emelete fel nyomatékosan az ujját - egyhez érhetsz hozzá és veheted magadhoz, ha kísértésbe esel ez idő alatt - mutatott a homokórára - megbuksz!
Mohóság szétnézett, majd így szólt: - Esetleg beszélgethetnénk?
A Mester megdöbbent, és vonásai ellágyultak - Persze, fiam.
Egy óra múlva kinyílt a szoba ajtaja és Mohóság elégedetten lépett a többiekhez, akik rögtön sejtették; kiállta a próbát. Várták, ki lesz a következő. A Mester Hiúságra mutatott, aki egy kis idő sem telt bele, toporzékolva rohant ki a szobából.
- Az a nyamvadt tükör! hajtogatta megállás nélkül, amíg el nem tűnt a többiek szeme elől.
- Nem tudta megállni, hogy bele ne pillantson a tükörbe, amely megmutatta az igazságot és ez nem esett ínyére. Egyszóval, megbukott! - jelentette ki Józanság.
A következő Fösvénység volt, aki a titkon felhalmozott, értelmetlen javaival találkozott a szobában és nem volt szabad beleavatkoznia, hogy azok egyenként megsemmisüljenek a szeme láttára, de ő is megbukott.
Falánkság sem tudott úrrá lenni az érzékeit betöltő édes illatoktól és ízektől, miközben az egész csak illúzió volt. Ő is elbukott.
A Mester megjelent az ajtóban, és így szólt:
- Itt a vége, most pedig adjátok ki, akit elraboltatok!
- Nem úgy van az! - állta útját Irigység - Velem még meg kell küzdened!
- Kérlek, ne - tette a vállára a kezét Mohóság - tiszta játékban nyert.
- Te könnyen beszélsz. - förmedt rá Irigység.
- Nem - vette át a szót Józanság - Nagy erő a kísértés, de még nagyobb az akarat. Ha nem tudod elfogadni a kudarcot, abba nem kell elveszejtened magad, csak mert a büszkeség ostobaságra késztet. Tudom, hogy mindig is nevedhez híven irigyelted erőmet és féltél tőle. Nem kényszeríts, hogy használja, mert én veled ellentétben százszor is meggondolnám, ugyanis meggondolatlan tetteink legtöbbje nem várt következményeket eredményez, ami elüldözi még azt a pár megmaradt társat is környezetünkből, akikre addig számíthattunk. Ne ess bele a saját magad ásta verembe. Most pedig adjátok ki Türelmet és kérem a szerződést, de már véglegesítve.
Mohóság, aki eközben szó nélkül elment, most visszatért Türelemmel az oldalán és odavezette Józansághoz.
- Kislányom - szólt a Mester, majd könnybe lábadt szemekkel magához ölelte, ebben a meghitt pillanatban Féltékenység odalépett lesütött szemekkel és csak ennyit mondott:
- Én raboltam el Őt. Sajnálom, őszintén.
Józanság elismerően bólintott, majd így szólt kettejükhöz:
- Szeretném, ha kikísérnétek minket.
A várkapunál állva Józanság így szólt Mohósághoz:
- Remélem, hogy kézben tudod majd tartani a dolgokat, mert nehéz lesz velük, de nem lehetetlen.
- Mester, ha nevet változtatnék, mit adna nekem?
- Belátás - hangzott a válasz.
- És nekem? - kérdezte Féltékenység. - Már amúgy is torkig vagyok a sajátommal.- nevetett.
- Na, egy napsugár! Jó úton haladtok. Te, aki próbát álltál ki anélkül, hogy elé álltál volna. Én neked a Megbánás nevet adnám.
Elbúcsúztak, és lassanként bezárult mögöttük az ösvény. Kiérve a Rengetegből Józanság visszanézett, majd megjegyezte: - Mintha világosabb lenne - töprengett - hétből kettő. Elkezdődött valami és ha valami elkezdődött, biztos, hogy lesz folytatása is. Mohóság és Féltékenység idővel hűek lesznek új neveikhez. Irigységgel és Haraggal nehéz dolguk lesz, gyermekem, de megoldják, mert volt erejük változni és lesz erejük változtatni. A Rengeteg talán néhány esztendő múlva kitisztul és átláthatóvá válik. Most már induljunk, mert hosszú az út hazáig és Alázat már tűkön ülhet az aggodalomtól. - mosolyogta el magát a szakálla alatt, most már a megkönnyebbüléstől.
A várban hét testvér fivérek és nővérekként állandó nyugtalanságban léteztek, mint lappangó kísértések az emberi mivolt gyengeségére.
Ők Irigység, Féltékenység, Hiúság, Falánkság, Mohóság, Fösvénység és Harag, a Sötét Testvérek.
Nem messze e rengeteg határától és az Arany Középút mellett lágyan kígyózó sövényén túl Letisztult Völgy Kristályligetében, az Igaz szavak folyamának partján, idős, bölcs fák biztos védelmében és ölelésében, melynek levegőjét madárdal és virágillat hatja át, egy bájos kis házikót ragyogott be a lombokon keresztül betörő Nap fénye. A kis házban a Völgy örege és tanítója lakott. Deres szakálla, mint gyöngyöző zuhatag, folyt végig talárján. Ő volt Józanság. Most is hű társára támaszkodva - amely egy szépen faragott, görbe bot volt - indult útnak az erdőbe tanítványaihoz.
A fiatalok már várták mesterüket a Szivárvány Kertben. Volt köztük gyermek és felnőtt egyaránt. A három legkisebb Tudatosság, Felelősség és Boldogság már szaladtak is elébe, ahogy sejteni vélték a távolban jövetelét. Könyörület, Bátorság és Szorgalom már túl voltak a kamaszkor nehézségein. Áldozat Türelem jegyese volt és Remény fivére, aki pedig Bizalomhoz készült hozzámenni.
Minden beszélgetésük olyan volt, mint egy fülbemászó dallam vagy a méhek gyűjtötte nektár zamata, vagy az évszázadok alatt tiszta borostyánokká kövesedett gyanta fénye, amelyekből ékszert készített önmagának a természet megajándékozva vele gyermekeit.
A Mester sosem titkolta, hogy mi van a Völgyön túl, de kikötötte, hogy senki sem közelítheti meg a Rengeteget, mert az ha magába szippantja, sosem szabadul ki bűvköréből.
„Gyermekeim, én már jártam ott
És nagy akarat volt, mely kihozott
Szerencsére kivetett magából a Rengeteg
Mint a test egy számára idegen szervet
Azóta e hely ismer, fél és tisztel
S a mérleg egyensúlyából sem billen el
Csak én vagyok képes szembeszállni vele
De remélem, nem kerül sor erre." - mondta korábban.
Egyik nap az erdőben játszva elszakadtak egymástól és percek múlva, amikor összefutottak a lugasban csak kilencen voltak, megvolt a három legkisebb és a három fiatal, Remény is kéz a kézben Bizalommal, csak Alázat járt kelt fel-alá aggodalommal arcán.
Ekkor megjelent a Mester egy nyakláncot tartva kezében, amelyen egy rózsa alakú medál függött és a lánc el volt szakítva. Alázat szíve hevesen dobogott és szeme könnybe lábadt, amikor kezébe vette az ékszert.
- Mester, arra gondol, amire én? - kérdezte immár elkomolyodva.
- Fiam, nem merem megkockáztatni
Hogy te mire kívánsz utalni
De a lánc nem véletlenül van elszakadva
Egy jel, amelyet Türelem hagyott hátra.
- Gondolja, hogy elrabolták, valaki kimerészkedett a Rengetegből, vagy maga a Rengeteg tette?!
- Ha az egyik, ha a másik
Én vagyok az egyetlen
Ki utána járhat itt.
- Magával tartok, Mester! - toporgott körülötte Alázat.
- Megmondtam - nyomatékosított Józanság és olyan szigorúan nézett vissza a válla felett, hogy mindenki egy lépéssel hátrébb állt az előbbi helyzeténél.
- Én vagyok az egyetlen!
Már megemésztett egyszer engem,
S elég nehéz falat voltam ahhoz,
Hogy odaláncoljon magához.
- Körülnézett. - Egyedül megyek!
S ha most elindulok,
Alkonyatra oda is érek!
Azzal megfordult és elindult kifelé az erdőből a Rengeteg irányába.
- Ennyi év után vajon mi lelte őket,
Hogy szerződést szegtek - töprengett magában az úton.
A Mester ugyanis annak idején kiállta a rámért próbákat, eljöhetett és magával hozhatta a tíz újszülöttet a várból, megmentve őket a romlástól és önpusztítástól, ami az idő múlásával rájuk várt volna egy érdemtelen életben. Úgy nevelte és tanította őket, ahogy apjuk helyett apjuk és anyjuk helyett anyjuk. Legalább életre és nem veszedelemre nevelte őket.
Kiérve az erdőből már a fény sem volt ugyanolyan a Rengeteghez közeledve. A „lángoló" horizontból baljóslatú árnyként, mint a legsötétebb füst magaslott ki a Hét testvér Vára a ködbe vesző, mégis lombtalan fák sűrűjéből.
Ahogy közeledett felé, az egyre nagyobbnak tűnt; egy végtelen sivár felületnek és olyan magasnak, mintha csak át akarná döfni az eget.
Megállt, karnyújtásnyira tőle és mély levegőt vett, mint aki ugrani készül. Hármat koppantott botjával a földön, mely által feltárult egy ösvény egyenesen a várkapuig, a bot pedig kékfényű lámpássá változott. Ő pedig belépett a Rengetegbe. Rezzenéstelen arccal ment végig az ösvényen, ahol a függőhídon Hiúság állt büszkén, mint a vár teljhatalmú Úrnője fölényes mosollyal az arcán.
- Látom, magasra jutottál
De téged itt csak a sötétség csodál. - Jegyezte meg Józanság.
Majd közömbösen elsétált mellette, de az utána szólt a maga sajátságosan gunyoros hangján:
- Szépnek lenni oly nagy vétek
Értetlenségedből mit sem értek - pukedlizett egyet, majd folytatta:
- Hat testvérem körülrajong
Mi lehet itt vajon a gond? - tárta szét karjait álszerényen, amire a Mester felé fordult és így szólt:
- A gond csak az Hiúság,
Hogy szép tekintetedben ott a rútság,
Ahol az állandó gőg önmagának teszi a szépet,
S mellőz mindenfajta értéket.
Pávaként hordja körbe kegyeit,
Elvárva mások.....dicséreteit.
Erre Hiúság felszegte a fejét és büszke tartással bevonult a Várba.
- Nézd csak, a vén Józanság, aki még mindig rímekben beszél, nem fuldoklik még a költő benned? - hallatszott két gúnyos hang valahonnan a magasból.
Józanság felnézett. Egy ablakból Irigység és Mohóság vigyorgott le a mélybe.
A Mester szótlanul lépett be a hatalmas ajtón, ahol fáklyák fénye világította meg - még így is erőtlen lánggal - a nagy folyosót a végében lévő hét trónig.
Mögötte nagy robaj és nyikorgás közepette becsapódott az ajtó, majd egy hang szólalt meg a terem végi homályból.
- Már vártunk! Ideje volt, hogy látogatást tégy nálunk.
- Hol van Türelem? - kérdezte a terem végébe érve.
- Csak nyugalom, Öreg! - lépett le hozzá Irigység, aki mellesleg középen ült - Szépen sorjában a dolgokat, először is honnan veszed, hogy bármi jogod is van követelőzni, másodszor: ne feledd, innen vitted el őket, jogaink nekünk vannak, harmadszor: a szerződés lejárt, ideje megújítani és te vagy az, aki eldöntheti, hogy aláveti-e magát a próbáknak megmentve őket, vagy bekebelezzük, ami a Rengetegen túl van abban az esetben, ha meghátrálnál.
- Rendben, de akkor engedjétek el Türelmet
Én akkor is itt maradok nektek.
- Nem, ilyen könnyen nem fog menni, kell, hogy be legyen a dolog biztosítva.
- Akkor a feltételeket most én szabom. - így Józanság.
- Nem, ne is képzeld - ült vissza a trónjára Irigység és fölényes győzelme jelképeként terpeszkedett el rajta kaján mosollyal arcán. - Nem vagy abban a helyzetben.
- Nem-e? - emelte botját a magasba és villámot idézve elő szétrobbantotta az egyik tartóoszlopot, majd feléjük mutatott vele - Talán féltek ettől a vén embertől, a hét az egytől.
- Rendben! - emelték védekezően maguk elé a kezüket.
- Ha négy elbukik, mind elbukott! - majd így folytatta - ha négy győz, kiállja a próbát, akkor mind győzött és Türelmet elengeditek, felettem pedig úgy rendelkeztek, ahogy akartok, de őket békén hagyjátok élni.
A Hét testvér egymásra nézett és rábólintott.
- Ki az első? - kérdezte Irigység.
- Megtudja, amikor eljön ideje. - érkezett a válasz, majd elsietett a vár egyik tornyának irányába.
Nem sokkal később visszatért a Mester egy homokórával a kezében és intett a testvéreknek, hogy kövessék a Vár felső szintjére, ahol egy hosszú folyosón végigvonulva megálltak az utolsó szoba ajtaja előtt, amely azóta zárva volt, amióta a Mester elhagyta a Várat.
A Testvérekhez fordult:
- Ennek a szobának sosem volt kulcsa,
S mások kíváncsisága sem nyitja.
A feltétel nem nagy dolog; csekélység,
Csak önmegtartóztatás vagy mértékletesség.
Mindegyikőtök nevéhez híven,
Annak kell ellenállni, mi itt vagyon benn.
Minden próba annyi időt vesz igénybe,
Itt ahány homokszem pereg le.
Majd haragra mutatott:
- Te leszel az első
Lépj elő!
A dolgod önmegtartóztatás.
Hármat koppantott botjával a köveken és az ajtó csikorogva résnyire nyílt. Beléptek, de a szobában mindössze egy kis asztalka volt. Harag megtorpant, majd így szólt:
- Itt nincs semmi!
- De van. - válaszolt a Mester, és a falra mutatott, ahol egy kép volt egy gyönyörű rétről, amely teljesen idegen volt és Harag számára provokáló.
- Annyi a dolgod, hogy ezt nézed, de csak
ezt, amíg letelik az időd. - és letette a homokórát az asztalra.
Néhány perc múlva Harag már izzadt és fújtatott a dühtől, fogta magát, odarohant a falhoz, lekapta a képet és a földhöz vágta.
- Elbuktad. - hangzott a háta mögül.
Kilépve a szobából Harag elrohant, mint akit most aláztak meg. A Mester Mohóságra mutatott, aki követte a szobába. Az ismét üres volt, Mohóság kérdően tekintett vissza Józanság felé, aki így szólt:
- Te a mértékletességet vagy hivatott teljesíteni.
- De a szobában nincs semmi.
- Nézz körül - mutatott körbe az immár arannyal és drágakövekkel telt szobában. - és csak - emelete fel nyomatékosan az ujját - egyhez érhetsz hozzá és veheted magadhoz, ha kísértésbe esel ez idő alatt - mutatott a homokórára - megbuksz!
Mohóság szétnézett, majd így szólt: - Esetleg beszélgethetnénk?
A Mester megdöbbent, és vonásai ellágyultak - Persze, fiam.
Egy óra múlva kinyílt a szoba ajtaja és Mohóság elégedetten lépett a többiekhez, akik rögtön sejtették; kiállta a próbát. Várták, ki lesz a következő. A Mester Hiúságra mutatott, aki egy kis idő sem telt bele, toporzékolva rohant ki a szobából.
- Az a nyamvadt tükör! hajtogatta megállás nélkül, amíg el nem tűnt a többiek szeme elől.
- Nem tudta megállni, hogy bele ne pillantson a tükörbe, amely megmutatta az igazságot és ez nem esett ínyére. Egyszóval, megbukott! - jelentette ki Józanság.
A következő Fösvénység volt, aki a titkon felhalmozott, értelmetlen javaival találkozott a szobában és nem volt szabad beleavatkoznia, hogy azok egyenként megsemmisüljenek a szeme láttára, de ő is megbukott.
Falánkság sem tudott úrrá lenni az érzékeit betöltő édes illatoktól és ízektől, miközben az egész csak illúzió volt. Ő is elbukott.
A Mester megjelent az ajtóban, és így szólt:
- Itt a vége, most pedig adjátok ki, akit elraboltatok!
- Nem úgy van az! - állta útját Irigység - Velem még meg kell küzdened!
- Kérlek, ne - tette a vállára a kezét Mohóság - tiszta játékban nyert.
- Te könnyen beszélsz. - förmedt rá Irigység.
- Nem - vette át a szót Józanság - Nagy erő a kísértés, de még nagyobb az akarat. Ha nem tudod elfogadni a kudarcot, abba nem kell elveszejtened magad, csak mert a büszkeség ostobaságra késztet. Tudom, hogy mindig is nevedhez híven irigyelted erőmet és féltél tőle. Nem kényszeríts, hogy használja, mert én veled ellentétben százszor is meggondolnám, ugyanis meggondolatlan tetteink legtöbbje nem várt következményeket eredményez, ami elüldözi még azt a pár megmaradt társat is környezetünkből, akikre addig számíthattunk. Ne ess bele a saját magad ásta verembe. Most pedig adjátok ki Türelmet és kérem a szerződést, de már véglegesítve.
Mohóság, aki eközben szó nélkül elment, most visszatért Türelemmel az oldalán és odavezette Józansághoz.
- Kislányom - szólt a Mester, majd könnybe lábadt szemekkel magához ölelte, ebben a meghitt pillanatban Féltékenység odalépett lesütött szemekkel és csak ennyit mondott:
- Én raboltam el Őt. Sajnálom, őszintén.
Józanság elismerően bólintott, majd így szólt kettejükhöz:
- Szeretném, ha kikísérnétek minket.
A várkapunál állva Józanság így szólt Mohósághoz:
- Remélem, hogy kézben tudod majd tartani a dolgokat, mert nehéz lesz velük, de nem lehetetlen.
- Mester, ha nevet változtatnék, mit adna nekem?
- Belátás - hangzott a válasz.
- És nekem? - kérdezte Féltékenység. - Már amúgy is torkig vagyok a sajátommal.- nevetett.
- Na, egy napsugár! Jó úton haladtok. Te, aki próbát álltál ki anélkül, hogy elé álltál volna. Én neked a Megbánás nevet adnám.
Elbúcsúztak, és lassanként bezárult mögöttük az ösvény. Kiérve a Rengetegből Józanság visszanézett, majd megjegyezte: - Mintha világosabb lenne - töprengett - hétből kettő. Elkezdődött valami és ha valami elkezdődött, biztos, hogy lesz folytatása is. Mohóság és Féltékenység idővel hűek lesznek új neveikhez. Irigységgel és Haraggal nehéz dolguk lesz, gyermekem, de megoldják, mert volt erejük változni és lesz erejük változtatni. A Rengeteg talán néhány esztendő múlva kitisztul és átláthatóvá válik. Most már induljunk, mert hosszú az út hazáig és Alázat már tűkön ülhet az aggodalomtól. - mosolyogta el magát a szakálla alatt, most már a megkönnyebbüléstől.