Szeretni az egyszerű dolgokat. Meglátni a mindennapokban a csodákat. Megtanulni hogyan kell látni a szépet. Rájönni arra, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy állandóan várjunk, vagy aggódjunk. Ugye milyen semmiségeknek tűnnek ezek a dolgok?
Mégis olyan kevesen vannak, akik rádöbbenek, hogy hogyan kell élvezni ezeket a kis édes semmiségeket. A mai életünk legnagyobb gondja az, hogy az emberek boldogtalanná válnak, mert nem merik megvalósítani az álmaikat, nem tudnak önmaguk lenni. Azonban "A világot nem érdemes megváltoztatni, és nincs is erre szükség. Elég ha megváltoztatjuk az ember világról alkotott képét. A kulcs az emberben van, és az ember mindennek a kulcsa."
A probléma az, hogy nem merünk mások lenni, mint a többiek. Hiszen ha kirívunk a tömegből kívülállóvá válunk, magányosak leszünk. S mivel az ember társas lény, a társtalanságtól való félelem az, amely nem engedi, hogy szokatlan módon fejezzük ki egyéniségünket. A felszínes világ kreálta a mai társadalmat, melyben ha valaki más, mint a többi, akkor az már elítélendő, elkerülendő. Hátat fordítanak annak, aki mer önmaga lenni, azonban ez abból adódik, mert irigyek. Vágynak arra, hogy ők is kitűnjenek, de közben rettegnek is tőle. S félelmüket megvetéssel palástolják, amely egyre csak gyűrűzik és fokozódik.
Azonban azon kevesek, akik merészen vállalják, hogy kik is ők és mit cselekednek megtapasztalnak valami sokkal fontosabbat. Ez az, amely a szürke hétköznapokat átszínezi, értelmet ad, békét ígér és még valamit tartogat. Mindenkinek mást. Ezért gondolom, hogy a kulcs az emberekben van. Meg kell találnunk és rá kell jönnünk, hogy milyen ajtót nyithatunk vele. Ekkor ráléphetünk saját sorsunk igazi útjára és találkozhatunk más vándorokkal, akik ugyanúgy cselekednek, mint mi. A feladatunk, hogy megmutassuk a többi embernek, hogy hogyan válhatnak ők is kalandorokká.
József Attila írta a Nem én kiáltok című versében: "Légy egy fűszálon a pici él / S nagyobb leszel, a világ tengelyénél." Tettünk nem hoz hatalmas változást, ám összefogva a sok pici él a világ nagy mezejét alkotja.
Szeretem nézni a Napot, hiszen olyan kiszámíthatóan egyszerű, s éppen ebben rejlik gyönyörűsége is. Életet ad, szépséget és nyugalmat. Itt volt már előttem is, s ha meghalok azután is fenn járja majd útját az égen. Ha más nem, ő biztos látta a hibáimat, botlásaimat, gyengeségeimet, s valószínűleg annak is szemtanúja volt, hogy ember akartam maradni. Aki nem létezni, hanem élni szeretett volna. Kipróbálni minden lehetőséget, hogy megértsem a megérthetetlent.
Ugye milyen könnyűnek hangzik? Keresni valami mást, úgy cselekedni ahogy azelőtt sose tettük. Mégis így átélhetünk valamit, amiben eddig nem volt részünk. Nem feltétlenül lesz jó dolog, végül is a változás sosem jobbat ígér, hanem valami újat. Hinnünk kell a csodában, s ezt a hitet akkor is megőrizni, amikor a legkilátástalanabb a helyzet, mert aki mer hinni az egyszer megkapja a lehetőséget a változtatásra és utána már csak tőle függ, hogy élni is fog e vele.
Szeretni. Számomra ez a legfontosabb, a legegyszerűbb és a legbonyolultabb is egyben. A szerelem szövevényes útjai sokszor eltérítenek, bizonytalanná tesznek, mégis ott van a szerelembe vetett hit. Elkísér mindenhová, magammal hordozom, s őrzöm, mint gyönge lángot a szél játékától. Őrizlek Téged mélyen magamban, mert a részemmé váltál, s nélküled már másként gondolnék mindent.
Egyszerű valakit megsimogatni, vagy csupán nézni ahogy alszik, még is az élet egyik legszebb ajándéka. Tudom, hogy az, hisz megtaláltalak.