Bágyadtan néztem a felkelő nap és a farkasok vére által vörösre színezett földet. Az elesett állatok bomlásnak indult tetemeit, mint a halál sötét árnyékai, keselyűk és varjak közelítették meg. Némán felálltam a szikláról, ahol addig kifulladva ültem, s jeleztem útitársamnak ideje indulni. Még egy utolsó pillantást vetettem a napra, melyen egy fénypászma, mint egy könnycsepp gördült végig, siratva a halált, gyászolva az életet. Ekkor már egy hónapja úton voltunk. Az utazás kezdetén nagyon ritkán támadtak ránk: háromnaponta alig egyszer. Viszont minél közelebb értünk célunkhoz, annál többször kellett küzdenünk az életünkért.
Két lépés után visszanéztem barátomra, mert nem hallottam mozdulatainak elmaradhatatlan velejáróját, a zörgést, melyet fényes páncélja részeinek folyamatos összeütközése vált ki. Amikor ránéztem, szinte hátrahőköltem az érzéstől, mely megrohant. Gyomrom görcsbe rándult, s tüdőm úgy összeszorult, mintha egy sárkány hatalmas mancsa préselte volna ki belőle a levegőt. Szívem úgy vert, mint rab sólyom szárnya, mely úri szeszélyre kalickában raboskodik. Féltem, s csak néhány percelteltével jöttem rá, hogy mi rémített meg engem annyira: útitársam elfáradt.
Gyermekkorom óta tiszteltem őt, bár csak két évvel volt idősebb nálam, mégis példaképemnek tekintettem. Olyanná akartam válni, mint ő. A sors azonban másképp döntött. Míg Zaren valóra váltotta álmát és a Birodalom lovagja lett, addig én egy semmirekellő tolvajjá váltam. Nem tagadom mindennél jobban csábított a pénz. Nagyobb vagyonra akartam szert tenni, mint atyám, hogy aztán a szeme közé nevethessek, s megmutathassam neki, rosszul döntött, mikor annakidején kidobott. De csak azt sikerült bebizonyítanom, hogy tolvajnak sem vagyok valami jó. Életemben nem szégyelltem még magam annyira, mint abban a percben, mikor régi jó barátom, Zaren nevetve benyitott annak a szobának az ajtaján, amelynek ablaka előtt álltam kezemben a háziak minden mozdítható vagyonát tartalmazó zsákkal. Csak néztem őt megkövülve, s közben elfelejtettem a legfontosabbat: menekülni. Zaren természetesen nem hagyott futni, s aznap este már egy szűk cellában latolgathattam, hogy felakasztanak, vagy megúszom egy csonkítással.
Másnap két őr jött értem, hogy egy jelentéktelen kis szobába vezessenek. A terem akkora volt, mint a cellám és nem is volt sokkal díszesebb. Az ajtóval szemben egy kopott asztal mögött ült a Birodalom három legjelentősebb embere. Az őrök egy székhez lökdöstek, s miután engedelmesen leültem rá, hozzá is kötöztek. A hátam mögül padlónyikorgást, majd ajtócsapódást hallottam: valószínűleg elhagyták a helyiséget. Vártam, hogy vádlóim beszélni kezdjenek, de néhány perc után úgy döntöttem cipőm bámulása helyett szemügyre veszem az arcukat. A bal szélén a főpap ült, láthatóan nem hitt Helio napisten egyik legfőbb tanításában, a megbocsátásban, mert akárhányszor rám nézett, undorodó kifejezés ült ki az arcára. A jobb szélen a legfőbb földbirtokos foglalt helyet. Tőle kicsit több együttérzést vártam, hiszen legalább egy közös szenvedélyünk biztosan van: mégpedig a pénz birtoklásának vágya, de ő megvetően nézett el mellettem. Az ő szemében még arra sem voltam méltó, hogy rám vesse pillantásának arany sugarát. Gúnyos mosollyal fordultam a velem szemben ülő alak felé, de amint felfogtam látványát, újra a cipőmnek szenteltem minden figyelmemet. Amikor apród voltam minden nap láttam ezt az arcot. Ő volt a mesterem, neki kellett volna lovagot faragnia belőlem. Aznap mikor zsiványnak álltam jobban megszégyenítettem őt, mint magamat. Újabb ajtócsapódás és nyikorgás után valakimegállt a hátam mögött. Amint megszólalt nem kellett tovább találgatnom kilétét, hangját sajátomnál is jobban ismertem:
- Hívattak - szólt Zaren, és elképzeltem, ahogy a három alak felé bólint, neki, mint a Birodalom hősének már rég nem kellett meghajolnia senki előtt.
- Biztos vagy abban, amit tegnap mondtál? - régi mesterem érdes hangja olyan ismerősen zengett, hogy újra tanulatlan gyermeknek éreztem magam, akit éppen kioktat a kard helyes tartásáról.
- Tökéletesen. Jobb útitársat elképzelni sem tudnék. Nincs nála bátrabb és önfeláldozóbb lovag a Birodalomban.
- De hisz ő sosem lett lovag - e szavak után ránéztem mesteremre, s vártam szürke szemeiben fellobbanni a haragot, de csak szomorúságot és lemondást találtam. Ez jobban fájt, mintha dühös lett volna.
- Sosem ütötték azzá, de szívében mindig nemes maradt és sosem felejtette el az ön tanításait. De bizonyára emlékszik, milyen forrófejű és hirtelenharagú tud lenni. Azonban, ha valamit egyszer eltökél, amellett kitart mindhalálig.
- Én azt hittem, lovag akar lenni.
- Az is lesz - jelentette kiZaren magabiztosan - csak több kanyarral jut el oda, ahova mást kikövezett út visz el.
Láttam, hogy a mester gondolkodik, s arcán, főleg a homlokán megsűrűsödnek a ráncok. Végül Zarenre nézett, s tekintetében mintha egy kérdés árnyéka lopózott volna be, melyet nem tudott vagy nem akart feltenni. Zaren is észrevette ezt és válaszolt a ki nem mondott dilemmára:
- Az ember legérzékenyebb pontja a család. Van, aki őrültségeket is képes elkövetni azért, hogy megvédje, vagy, hogy a részese lehessen.
A legfőbbek néhány perc, gondolkodási időt kértek. Addig Zaren és én - na meg persze az őrök - a szoba előtt várakoztunk. A bent levők vitatkoztak, ezt emelt hangvételükből gondoltam és abból, hogy egymás szavába vágtak. Sajnálatomra a vastag falak miatt nem lehetett érteni mondataikat. Ekkorra elegem lett abból, hogy nem tudom, mi folyik körülöttem, ezért Zarenhez fordultam:
- Milyen utazásra kérsz engem útitársnak?
- Néhány hónapja egy varázsló tartja rettegésben a déli vidékeket. Szörnyszülöttekkel, szélsőséges időjárással, mérgezett vízzel pusztítja az embereket. Éhség, járványok,szomjúság tizedeli a lakosságot. A király hadseregét a nyugati barbárok betörései kötik le. Így aztán egy kisebb csapatot küldenek Gronspo, a varázsló ellen.
- Értem, de én mihez kellek?
- A kastélyát sok furfangoscsapda védi. S te már régen is bejutottál mindenhova, ahova akartál. Ráadásul a város legjobban őrzött házában kaptalak el. - lassan megcsóválta a fejét - Alig akartam elhinni, hogy te vagy az.
Szerencsére nem várt választ, erre nem tudtam volna mit mondani.
- Szóval a feladatod annyi, hogy egy kisebb csapatot bejuttatsz a kastélyba, a többi a mi dolgunk.
Gondolataimba merültem, s csak pár pillanat múlva vettem észre a beállt csöndet. Nem sokkal később mesterem kilépett a szobából és ránézett barátomra:
- Mehettek.
Csak ennyit mondott, de Zaren már intézkedett is. Lekerültek rólam a bilincsek, s néhány óra múlva már lóháton távolodtunk fogságom színhelyétől. Azóta sok minden történt, de egyik sem volt annyira ijesztő, mint látnom Zaren kimerültségét. Visszaléptem hozzá és megfogtam a vállát:
- Már nincs messze a cél.
Bólintott, a beszéd túl sok energiát igényelt tőle. Nem tudtam, mit tehetnék, ezért csak álltam mellette és néztem a felkelő napot, míg bele nem fájdult a szemem. Ekkor elfordultam, svártam, hogy eltűnjenek a színes foltok, de bárhogy pislogtam három fekete alak ott maradt a vöröses-narancs égbolton.
- Zaren, te is látod? - kérdeztem kissé idegesen barátomtól.
Ő lassan emelte fel fejét, s tompán tekintett az egyre közeledő veszedelemre. Felállt, kezébe kapta pallosát és felkészülve várta a szárnyas teremtményeket. Ahogy egyre közelebb értek megállapítottam, hogy hatalmas sasok méretes karmokkal és hegyes csőrrel. Bár magammal vittem az útra az íjamat, nem tudtam használni, túl gyorsan repültek. Pár perc múlva már hullámos pengéjű kardommal védtem ki csapásaikat. Zaren az elsőt gyorsan megölte a szívébe szúrt fémmel, ezután mindkettőnkre jutott egy-egy madár. Társuk vesztét látva még vérszomjasabban küzdöttek. Hiába támadtam a karmok vagy a csőr mindig utamat állták, így csak kisebb sérüléseket tudtam okozni az én ellenfelemnek. Hirtelen éles vijjogást hallatott a Zarennel harcoló sas. Ez megzavarta az engem támadót, s én ezt kihasználva a lábától a nyakáig felhasítottam, majd gyorsanmegfordultam és a felém igyekvő másik madár fejét levágva, a földön fekvő barátomhoz siettem, de segíteni már nem tudtam rajta. Behorpadt véres sisakja láttán, azonnal tudtam, mi történt.
Az elviselhetetlennek tűnő fájdalmat egy hatalmas üvöltéssel akartam kiadni magamból, de miután nem segített barátom mellé zuhantam. Ahogy ott térdeltem bámultam tiszta, fényes páncélját, jöttem rá, mennyire rossz úton jártam az utóbbi években. Apám iránti gyűlöletem annyira elvakított, hogy nem vettem észre, ezzel nem neki, egyedül magamnak ártok. Fekete kesztyűs kezemmel lehajtottam Zaren sisakrostélyát, s pár pillanatig mellkasán nyugtattam kezem, soha újra nem induló szíve fölött. Sötét árnyékot vetettem a lovagra, s ez még inkább eszembe idézte, ki vagyok valójában. Csak egy tolvaj. Keserű kacajom messze szállt a szélben, s miután visszhangja is elhalt felálltam a holttest mellől és körülnéztem. A mozdulat közben megdermedtem, mert úgy láttam, mintha megcsillant volna valami a fényben, s ez a dolog rajtam volt. Lenézve a mellkasomra megpillantottam egy ezüst napot, melybe Helio isten nevét az ősi írással faragták bele, valószínűleg a csata hevében rántottam ki köpenyem alól. Még akkor kaptam mesteremtől, mikor apród voltam. Azt mondta ez majd, segít, ha kételkednék az igaz útban. Kérdőn néztem a medálra, majd halott társamra, s végül az égre. Gondolataim visszatértek Zarenhez, a daliás, fiatal és becsületes lovaghoz, aki mindig hitt bennem, s hirtelen elöntött a düh az iránt, aki felelős a haláláért. Bal kezemmel megragadtam a medált és hagytam, hogy az érzés elszálljon, hisz egy lovag soha semmit nem tesz bosszúból. A lovag azt teszi, ami a kötelessége, s én azt is cselekedtem.
Miután kövekkel betemettem barátomat, elindultam Gronspo kastélya felé. Azonban alig tettem meg öt mérföldet, mikor a szél sikolyokat és kiáltásokat hozott felém. Felrohantam a legközelebbi dombra és lenéztem az alant elterülő falura. A domb aljában kezdődött az alig tíz házas apró település. Ahhoz képest milyen kevesen élhettek benne, rengetegnek tűnt az emberek létszáma a felfordulásban. A nők és a gyerekek a közeli erdő felé menekültek, míg a férfiak megpróbáltak feltartóztatni néhány furcsa lényt. Túl messze álltam tőlük, így nem tudtamkivenni miféle teremtmények vadásznak az emberekre.
Futva indultam segíteni, s az első, amit megpillantottam leérkezésem után egy keservesen síró kisgyerek volt. Kicsi, piszkos rongycsomó, a városban talán fel sem tűnt volna. Ami azonban itt érdekessé tette, az a fiatal nő, aki fölékuporodva testével védte a gyereket a föléjük tornyosuló lénytől. A nő alakját tekintve leginkább egy csontvázra hasonlított, és vállig érő kócos, mocskos haja sem tette őt különleges szépséggé. A szeme keltette fel az érdeklődésemet. Hatalmas macskaszerű zöldessárga színű tekintete. Még lovagtanonc koromban híressé tett célzótudományom, de fogalmam sem volt, mennyire tudom még kezelni az íjat. Mégis ezt a fegyvernemet választottam, mert a szörny túl messze állt, így lehetetlenné téve a közelharcot. Gyorsan cselekedtem, de mielőtt kilőttem volnaa nyilat elmormoltam egy rövid imát. Ezen cselekedetemen felettébb meglepődve néztem az elsuhanó tollasvégű fadarab után. Régen minden egyes lövésben benne volt a szívem és a lelkem is. Együtt suhantam a hegyes halállal, éreztem a szél süvítését, s végül mikor célba értem közvetlen közelről hallottam a halálhörgést, sikolyt is. Mintha én lettem volna a csuklyás idegen, aki az emberek mögé lopakodva, fülükbe súgja nevét, s ezzel sorsuk folyamát végleg megállítja. Nyilam pontosan célba talált, s a lény a koponyáját ért lövéstől holtan esett össze. Biztatóan rámosolyogtam a döbbent nőre és elindultam felé, már csak néhány lépés választott el minket, mikor valaki megragadta a karom.
- Te vagy a lovag? - kérdezte az idegen, aki a vállamat szorongatta.
Mielőtt válaszoltam, alaposan megnéztem az érdeklődőt. A hórihorgas és hihetetlenül vékony férfi kopasz fejbőrén varázsjelekre emlékeztető minták pulzáltak halványan. Testét hosszú, sárga varázsköpeny takarta. Barna szakállába köveket, csontokat és tollakat font. Elsőre azt gondoltam nagyon idős, de mikor jobban megnéztem, inkább középkorúnak mondtam volna. Végül arra a megállapításra jutottam, hogy kortalan:varázserejével képes arra, hogy olyan korúnak látszódjon, amilyenre az adott helyzetben szüksége van.
- Nem - ráztam meg a fejem -Zaren meghalt.
- Mind meghalunk! - kiáltott fel mellettem egy alacsony emberke. Őt is szemügyre vettem, s úgy véltem pap lehet. Erről hosszú, szürke csuhája és ájtatos testtartása tanúskodott.
- Legyen hited! - szólt rá a varázsló - Azért vagy itt, hogy higgy, nem azért, hogy vészmadárkodj!
- Már elnézést, de kik maguk?
- Leirbag vagyok - hajolt meg felém imára kulcsolt kézzel a tiszteletes - Isten szolgája.
Erre a mágus felhorkant:
- Gronspo is jobban hisz Helioban, mint te!
- Ez igaz, de nagyobb tiszteletet vívok ki vele, mintha azt mondanám, hogy én vagyok a hitetlen szerzetes.
A varázsló legyintett egyet és felém fordult:
- A nevem Alexius, s dicsekvés nélkül állíthatom, hogy a keleti világ egyik legkiemelkedőbb tudású sámánjai közé tartozom.
- Nekem nincsenek ilyen hangzatos címeim. Hívjatok Ehlionak.
- Mi a feladatod?
- Bejuttatni a csapatot a kastélyba.
- Ezek szerint egy harcosunk sem maradt.
- Mind elpusztulunk! - kiáltott fel újra Leirbag.
- Ez a kedvenc szavajárása -nézett rám Alexius bocsánatkérően.
Ekkor eszembe jutottak a falusiak és az őket ölő lények. Megfordultam és megdöbbenve vettem észre, hogy a teremtmények halottak. Kérdőn néztem a sámánra, aki megvonta a vállát és csak annyit mondott: „Varázslat".
Újabb bűbáj segítségével másnap hajnalban már Gronspo kastélya előtt álltunk. A vár a levegőben lebegett, alatta hatalmas szakadékkal és nem tartozott hozzá felvonóhíd.
- Van valami ötleted? - nézett rám tűnődve Alexius.
- Ugyebár valamit láthatatlannátenni bonyolult varázslat? - kérdeztem vissza.
- Nem annyira, bár minél nagyobb az a dolog, annál hosszabb ideig kell kántálni.
- Akkor kell lennie egy útnak saját használatra, ahol nem kell mindig elmondania a varázslatot. Ez valószínűleg jól el van rejtve. - Pár pillanatig elgondolkodva néztem a vár kapuját, s még hozzátettem - Vagy nem.
- Ezzel sokat segítettél -forgatta a szemét a sámán.
Kértem egy kis időt, hogy jobban körülnézhessek. Szembeálltam a bejárattal és egészen a mélység széléig merészkedtem. Kinyújtottam a kezem és tapogatni kezdtem a levegőt. Kísérletem sikerrel járt, megtaláltam a láthatatlan hidat.
Társaim gyanakodva jöttek közelebb hívásomra. Nem bíztak bennem, ezért előre mentem, hogy lássák, igazat beszélek. Pár lépés után még mindig nem estem le, ez felbátorította őket. Bár a sámán még mindig bizonytalanul méregette a levegőt a testem alatt, Leirbag elindult utánam. Legnagyobb elképedésemre azonban a lába nem állt meg azon a szinten, mint az enyém. A férfi egyszerűen átlépett a hídon és zuhanni kezdett. Szerencsére még épp el tudtam kapni a karját, s így megtartottam.
- Mindannyian porrá leszünk! -hallottam alulról a kiáltást.
- Ennél közelebb még sosem jártál az igazsághoz - szólt le neki Alexius, majd rám nézett - Most mi lesz?
- Add a kezed - nyögtem ki nehezen, mert a szerzetes súlya nem kicsi volt.
A sámán elképedve nézett rám:
- Te komolyan azt képzeled, hogy a vézna karjaidra bízom magam?!
- Akkor repülj át! - vetettem oda neki mérgesen és elindultam a bejárat felé.
Bár alig egy tucatnyi lépést kellett megtennem, a végére mégis teljesen elfáradtam és dőlt rólam az izzadtság. Mégis sikerült átvinnem a túlpartra. Mikor biztonságba helyeztem Leirbag-et, egy tétova hangot hallottam a hátam mögül:
- Talán lehetne róla szó, hogy engem is...
Sóhajtva indultam meg visszafelé és mérhetetlenül örültem, hogy Alexius nem hódol a kulináris élvezeteknek. A kastély főterméig kisebb-nagyobb varázslatokat kellett hatástalanítani, de azokat Alexius nem engedte nekem, mondván elég volt, amit eddig tettem. Erre én csak vállat vontam és lassan bandukoltam utánuk. A vár káprázatos volt. A gazdagon hímzett falikárpitok és a vastag, süppedős szőnyegek csak a kezdet volt. Hatalmas márványoszlopok, arany és ezüst minták, smaragd szobrok díszítették Gronspo lakhelyét. A hatalmas ablakokon beáradó napfény megtört a cselesen elhelyezett tükrökön és olyan világossá tette a szobákat, mintha nem is egy gonosz varázslóhoz, hanem a mennybe igyekeznénk. Ezt az érzést erősítették a plafonra festett képek is, melyek angyalok és ördögök csatáját, nemes sárkányokat, titokzatos nimfákat és gyönyörű erdei tündéreket ábrázoltak. Az igazat megvallva nem így képzeltem el a kegyetlenkedő mágus várát. Agyönyörűségek betetőzéseként megérkeztünk a kastély központi termébe.
Innentől viszont nem figyeltem a külsőségekre, csakis a padló keltette fel érdeklődésemet, mint, olyannak, aki mindenhol csapdát szimatol. Már épp szóltam volt a többieknek, hogy ne lépjeneka kék csillagokat és a vörös napot ábrázoló mozaikokra, mikor hirtelen teljesen sötét lett. Én emlékezetből egy ezüst napra ugrottam és előkaptam a kardomat. Azt hittem, mindenre felkészültem, de arra mégsem, amit akkor láttam, mikor újravisszatért a fény a terembe. Alexius és Leirbag tőlem pár lépésnyire hevertek a földön eszméletlenül, előttem pedig egy még Alexiusnál is magasabb és a sámánnál sokkal fenyegetőbb alak állt. Hirtelen csak egy valami jutott eszembe: Mind odaveszünk, mert ha ennek az alaknak ennyi erő kellett kiütni a sámánt, akkor magamnak sem jósolok sok időt. Gronspo eközben előttem sétálgatott, s én bénultan néztem hosszú fekete talárjának arany szegélyét.
- Van számodra egy ajánlatom -szólalt meg hirtelen a varázsló fájdalmasan magas hangon.
Bólintással jeleztem, hogy mondhatja. Ő elmosolyodott és a terem másik végébe mutatott.
- Tiéd lehet a vagyonom fele, ha most elmész és elmondod a királynak, hogy engem lehetetlen legyőzni és ne küldjön több csapatot a megsemmisítésemre. Elegem van belőlünk. Ráadásul nem is jelentenek kihívást. - Ásított egyet, majd unottan rám nézett - Mi a válaszod?
Csodálkozva emeltem a tekintetem a tengernyi különféle kincsre. Magam elé képzeltem apám arcát és a vágyálomtól diadalittas vigyor terült szét arcomon.
De aztán Gronspo mögé nézve láttam a két testet és szinte hallottam, hogy az atya az égre fordított szemekkel azt mondja: - Mind megsemmisülünk!
A varázsló megvetését is sejtettem és azt, hogy mit mondana a mesterem:
- Az ember nem tud változtatni a természetén. A tolvaj mindig tolvaj marad.
Tudtam, hogy igaza lenne, belőlem már soha nem lesz lovag. Újra a csillogó hegy felé fordítottam a fejem és észrevettem a kupac oldalában egy sisakot, melynek arany és ezüst mintáiból arra következtettem, hogy gazdag embernek készült. A homlok részén egy szimbólum díszelgett, de csak hosszas hunyorgatás után jöttem rá, hogy az egy nap. Helio isten jelképe. Tehát a sisak egy Birodalmi lovag tulajdonát képezte. Elemi erővel robbantak be tudatomba az addig elfojtott érzelmek. Zaren szavát adta, hogy elintézi a mágust. Valóban képes lennék bemocskolni a legjobb barátom becsületét? Valóban megkímélném annak az embernek az életét, aki az övét elvette?
Ránéztem a mágusra, és határozottan megráztam a fejem:
- Nem! Nem kell a vagyonod! Ahhoza kincshez több ezer ember vére tapad. Minden egyes aranyért egy-egy ember az életével fizetett. Az egyikért legjobb barátom, Zaren. Ő esküt tett, hogy te meg fogsz halni, nem hagyhatom, hogy becsületén folt essen.
- Ez nagyon vicces! Évek óta tevagy a legszórakoztatóbb ellenfelem. Szóval te akarsz legyőzni? Engem, akit a Birodalom legbátrabb lovagja sem tudott?
Nem érdekelt mit beszél, mert már tudtam, mit kell tennem. Bal kezemmel megragadtam a nyakamban lógó medált, jobb kezemet és a benne lévő kardot feljebb emeltem és leléptem az ezüst napot ábrázoló mozaikról. Gronspo azonnal varázslatba kezdett, de minden erőfeszítése hiábavaló volt, mert évek óta akkor először hittem Helioban, a lovagi eszmékben és saját magamban. A kezemben világított a kis égitest, s pengémmel lesújtottam a mágusra. Az holtan rogyott össze, de testéből fekete füst szállt ki. Későn hallottam meg Alexius kiáltását:
- Ne szívd be!
Bár a varázsló utolsó bűbája nagyon megviselt és a fojtó hatású gáz vesztemet is okozhatta volna, Helio kegyelméből felépültem. Hazafelé tartva tisztességesen eltemettem Zarent, de előtte nyakába akasztottam medálomat. Nekem már nem kellett, mert a hitemet nem kívül, hanem a szívemben hordtam. Királyi engedéllyel folytathattam lovagi kiképzésemet és néhány év múlva átvettem Zaren helyét, bár úgy érzem, sosem fogom tudni méltón helyettesíteni őt, mert akárhány parancsot és törvényt is kellett megtanulnom lovaggá ütésem előtt, még mindig barátomét tartott a legigazabbnak:
Higgy. Ne csak Helioban és a többi istenben, hanem az emberekben is.Hidd el, hogy minden ember eredendően jó és csak a körülmények viszik némelyiket rossz útra. De mindenekelőtt, akkor is mikor már senki más nem teszi, higgy magadban, és akkor bármire képes leszel.