Hitetlen Vince

Évszám
2009

Élt egyszer egy Vince nevű vándordiák. Szegény paraszti családban nőtt fel, sok testvérrel, nővérekkel és fivérekkel. Ő volt a legkisebb. Bár szülei mindig bíztak abban, hogy egyetlen tehenükből meggazdagszanak, végül azt is el kellett adniuk. A pénzből kitaníttatták Vincét. Elvégezte az iskolát és még az egyetemre is eljutott, ahol teológiát oktattak neki. Már-már úgy tűnt, legalább a fiúnak szép élete lesz, tanult emberként, de akadt egy kis bökkenő: egyszerűen nem volt képes hinni Istenben. Nem hitt se a mennyben, se a pokolban. Amikor ezt a professzorai meghallották, úgy ledöbbentek, hogy szólni sem bírtak, már rúgták is ki Vincét az egyetemről, menjen amerre lát.

- Hitetlennek helye itt nincs! – kiáltotta utána még a város püspöke.

Vincét nem szomorította el a dolog, már az elejétől tudta, hogy nem fog működni. Haza nem mehetett, azok után, hogy szegény szülei összes vagyonukat rá pazarolták, így útra kelt és évekig járta a falvakat, városokat, alkalmi munkákból élve. Néha íródeáknak szegődött el rövid időre, néha meg csak rőzsét hordott. Boldog volt, csak kissé magányos. Néha társai voltak madara, macskák, kóbor ebek, de végül mind otthagyták. Egy ideje már egyedül bandukolt, amikor valami hirtelen beborította a tavaszi eget és árnyékot vetett Vincére. A fiú felnézett és először nem is tudta, mit lát: talán egy madarat… vagy angyalt? Egy csodaszép lány repült az égen, madárszárnyakon. Vince nem igazán tudta, mit is gondoljon, mert ha nincs Isten és mennyország, akkor angyalok sem létezhetnek. Olyan madár pedig nincs, aminek a teste ember volna. A lény tovarepülése után csak úgy rohant a láthatáron lévő falu felé, ami egy hegy lábánál feküdt. Ott biztosan tudják, mi volt ez, hiszen a szárnyas lány éppen annak a hegynek a tetejére szállt az imént.
Az első ház, amihez ért, csak egy kicsiny kunyhó volt. Udvariasan kopogott, majd belépett az ajtón.

- Tiszteletem a háziaknak! – köszönt lihegve – Segítenének, kérem? – körbenézett és csak egy öregasszonyt látott a sarokban.
- Miben, fiam?
- Mondja, hogy nem angyalt láttam az előbb!
- Angyalt? – nevetett a néni – Nem, nem azt láttál. A hegyen élő griffmadárnak a leánya lehetett. 
- Griffmadár? Itt griffek élnek? – ámuldozott Vince.
- Már közel száz éve annak, hogy idevetődött a hegyre, én még kislány voltam akkoriban. Vérengző fenevad volt és csak azzal tudtuk lecsillapítani, hogy nekiadtuk a falu legszebb lányát, a nővéremet, Juliannát. Vak volt szegény, a griff egyetlen tollával visszaadhatta volna szeme világát, de nem merte, félt, hogy a nővérem meghalna a rémülettől, ha meglátná őt. Asszonyává tette és szerette a haláláig. Mióta eltemette, nem is láttuk a griffmadarat, csak a legkisebb lánya röpköd erre néha. Öten vannak testvérek, mind kristálytojásból születtek, de mind más. Az első fiú, egy oroszlán, a neve Agapion, annak nincsen szárnya. A második lány, tiszta sólyom, Múzsának hívják. A harmadik és a negyedik egy ikerpár, fiú meg lány, Szixtusz és Platina, embertestük van, egészen, csak a fejük nem az. Az előbbinek oroszlán, nagy sörénnyel, a másiknak meg sas, kampós csőrrel. Az ötödik, a legkisebb a legemberibb, ha a szárnyait nem nézzük. Néha a faluba is eljön. Olyan, mint az anyja volt. Az után is kapta a nevét: Juliska.

- Hát ilyen mitológiai lények is léteznek?
- Léteznek, de ha ez megnyugtatja – kuncogott az öregasszony – angyalt, azt sose láttam.
- És hogy jutok én el ezekhez a csodateremtményekhez?
- Csak felmászik a hegyen és ott is van, de jól gondolja meg, mert ez az öreg griff mogorva egy teremtmény. Tessék – nyújtott át egy sípot – ezt fújd meg, ha meg akar enni, ennek nem bírja a hangját.
- Köszönöm – mondta a fiú és már szaladt is neki a hegynek, mert nagyon megtetszett neki a griff-leány.
Órákig tartott az út, és mire felért csupa horzsolás és piszok lett, de kifújta magát és bekiabált az előtte lévő barlangba. Hahózott, míg morgást nem hallott belülről. A fenséges és óriási griffmadár kicammogott és mérgesen nézett Vincére, akárcsak további 4 sárga szempár a barlangból.
- Mit akarsz, ember?
- A lányodért, Juliskáért jöttem.
- Mit nem merészelsz?! Menten széttéplek! – bömbölte a dühödt apa és már neki is iramodott a fiúnak, de az gyorsan megfújta a sípot, ezzel nem kis kínt okozva az állatnak, majd amikor az visszatántorgott, abbahagyta.
- Látom felkészültél… - nyugtázta a griff – Szóval a lányom érdekel…
- Csak látni szeretném még egyszer.
- Nem vagy közénk való, még csak rá sem hasonlítasz. Gyere vissza, ha növesztettél szárnyakat. Akkor még beszélhetsz is vele, ha kedvel téged. – mondta, egy nagyot nevetett és visszavonult.

A fiú az egész visszavezető úton a szárnyszerzésen gondolkodott, de nem sokra jutott. Bőven éjszaka volt, mire az anyóhoz ért, de az ébren várta. Vince elmesélt neki mindent, majd gondolkodni kezdtek. Nemsokára az öregasszony szólalt meg.
- Szereznünk kell fát, vásznat, fenyőgyantát és madártollat!
Hogy mindez meglegyen, Vince másnap beállt a helyi erdész mellé dolgozni, és fizetségnek fát, meg gyantát kért. Eközben az anyó otthon széthasított egy régi abroszt és levágott egy kakast. Este aztán nekiálltak ezekből szárnyakat fabrikálni. Méricskéltek, fűrészeltek, szögeltek, majd a fakeretre erősített, kifeszített vásznakra gyantát kentek, és megszórták tollal. Miután végeztek, az anyó aludni küldte Vincét, ő maga pedig még titokban meghintette valamilyen porral a szárnypárt.
Másnap a fiú aggodalommal a szívében állt a kunyhó előtt, indulásra készen, hátán szárnyakkal. Visszafordult a nénihez.

- És ha nem elégszik meg velük? Hiszen szépek ugyan, de repülni nem tudnak ezek a tákolmányok itt a hátamon. – aggodalmaskodott.
- Dehogynem, fiam. Csak hidd el, hogy tudnak! Hinned kell! – paskolta meg az anyó a fiú hátát, majd taszított egyet rajta, ezzel útnak indítva őt.

Vince pedig elindult. Mászott és mászott, már sokkal könnyedebben, mint elsőre, sőt, fele annyi időbe tellett csak felérnie, mint a múltkor. Piszkos és fáradt sem lett, igazán remekül festett.
Bekiabált a griffnek, aki igencsak meglepődött a szárnyakkal büszkélkedő fiún, de aztán ígéretéhez híven kihívta lányát, és visszavonult, de meghagyta a fiataloknak, hogy a szirtet nem hagyhatják el. Vince és Juliska egész nap beszélgettek, megismerkedtek és egymásba szerettek. A lány is elvágyódott a kopár hegyről, le az emberek közé és a fiú is letelepedett volna vele. Döntöttek és ismét szólították a griffet.

- Én most megkérem a lányának a kezét. Áldását adja-e? – kérdezte Vince félelmében remegve.
- Visszaélsz a vendégszeretetemmel, fiú. De ám legyen, egy feltétellel: ha azok, amik a hátadon vannak, repülni is tudnak. – és elnevette magát.
Vince ijedten hátrapillantott és azt látta, hogy a gyanta itt-ott megolvadt a szirtre tűző napfénytől. Gondolkodott és arra jutott, hogy az eddigi élete nem ért semmit, Juliska nélkül ezután sem fog, úgyhogy kiállt az oromra, és lenézett a meredek sziklákra. Már-már szembenézett a halállal, de mint a villámcsapás, eszébe jutottak a segítőkész anyó szavai. Hinnie kell magában. Vince, aki sosem hitt semmiben és senkiben, sem Istenben, sem emberben, most összeszedte magát, és hinni kezdett önmagában. Nehéz volt, de egészen elhitte, hogy képes repülni. Soha nem érzett magabiztosság lett rajta úrrá és leugrott. Juliska sikoltott, a griffmadár nevetett, Vince pedig zuhant, de erőt vett magán, még jobban kezdett hinni, és a csattogó szerkezetek nagy fényesen madárszárnyakká változtak. Immár a fiú is fél-griffként csapkodott a levegőben. Szerelme utána repült, leszálltak a faluba és soha nem tértek vissza a hegyre. Örökre ott éltek, mint két angyal a varázsló anyóval együtt, hála az erős emberi hitnek.