Évszám
2010
Nagy, sűrű pelyhekben hullott a hó. Az utca olyanná változott, mint a kuglóf teteje, amikor az öreg cukrászmester meghinti porcukorral. Mire pirkadni kezdett minden hófehérbe öltözött. A kis falu hajnali nyugalmát csupán a petróleumlámpák táncoló fénye és a kémények játékos füstfátyla zavarta meg.Ahogy a Nap sugara föltűnt a horizonton a porták éledezni kezdtek. A gyerekek sálba és csizmába bugyolálva rohantak az udvarok végében álló fészerekbe, hogy ródlijukat kiássák a porosan, pókhálósan álló lim-lomok közül.
Különbözött ez a nap a többitől. Mosolygós, kipirult orcával szaladtak az apróságok, a szánkójuk tetejére hajított táskájukkal az iskola felé.Debreczeni tanár úr éppen kis hasábokat pakolt a tűzre, amikor az első tanuló betoppant a tanterembe. Mire becsukta a kályha ajtaját, és fölegyenesedett, Misi már ott toporgott a sarkában.-Jó napot kívánok Tanár úr! Ugye ki fogunk menni az udvarra hócsatázni? Az idős tanító méltóságteljesen leporolta ütött-kopott kardigánját, majd a fogason pihenő, vaskos télikabátja után nyúlt. -Hócsata! –Csapott a levegőbe öklével Misi, és már rohant is a többiek elé, hogy elújságolja a jó hírt. Az iskola lejtős udvara hamarosan egy fölbolydult hangyabolyra hasonlított. Kezdetét vette a hógolyózás.
Az utca túlsó oldalán Nucáéknál nem volt ilyen vidám ez a reggel. A kis rozzant vályog házikó lefüggönyözött ablaka mögül egy sápadt, karikás szemű, vézna leány bambult ki az ablakon. Pokrócba bugyolálva, reszkető lábbal és láztól égő szemecskéivel figyelte a többi gyermek játszadozását, hancúrozását. Könnycseppek gördültek le forró arcocskáján. Szeretett volna ő is osztozni pajtásai örömében, de a napok óta tartó magas láza miatt nem mehetett iskolába.
Misi amikor megunta a hógolyózást, a muníció egyik darabját óvatosan, lépésről-lépésre elkezdte görgetni a puha, ropogós havon. Egyre csak hízott, terebélyesedett a görgeteg. Amikor elég nagynak látta, nekifogott egy másiknak, majd egy harmadiknak is. Végül a legnagyobbra rárakta a következőt és legfölülre a kicsit. Berohant a tanterembe. Fölkapta a virágok mellett árválkodó bádog csuprot, a kályhából kipiszkált néhány elszenesedett fa darabkát, majd visszaszaladt az udvarra, hogy befejezze a „művet”. Néhány pillanat múlva ott állt a hóember a kerítés és a templom fala mellett. Volt szeme, kalapja, orra és elegáns gombja is. Ekkor Misi lehúzta a vizes kesztyűt gémberedett ujjacskáiról és néhány napraforgó magot túrt elő zsebe mélyéről, hogy haja is legyen a hógörgetegből épült emberkének.
A fiú elégedetten lesöpörte magáról a pihéket és büszkén a messzeségbe nézett. Hirtelen megpillantotta a függöny mögé rejtőző szempárt. Rövid időre találkozott a két tekintet, ám a kislány ijedten elsietett a szoba belseje felé.Misi dermedten kémlelte tovább az ablakot, és ekkor hírtelen valaki megrázta a tanítás végét jelző ócska, régi kolompot. A gyerekek mindent hátrahagyva, sietve elindultak haza ebédelni.
Misi is megragadta a ródli madzagját, de ahelyett, hogy hazafelé vette volna az irányt, a rozzant szánkót a hóemberhez húzta.Levette a legkisebb kupacot, majd a középsőt is a legnagyobbról, és végül fordított sorrendbe, a naggyal kezdve, rápakolta őket a szánkóra.Minden erejét és ügyességét összeszedte, hogy el tudja húzni a kis teherhordó szerkezetet. Nagyon ügyelt, nehogy leboruljon a rakomány. Lépésről-lépésre araszolt, és a máskor oly rövidnek tűnő út, most egy véget nem érő küzdelemnek látszott.
Mire Nucáék házához ért, társai már otthon kanalazták a forró levest. Tudta, hogy sietnie kell, ha csengetésre vissza akar érni, de azzal is tisztában volt, hogy minden kárba veszik, ha kapkodni kezd.Nagyot sóhajtva az ablak előtt húzódó árok szélére emelte a legnagyobb görgeteget, majd ráillesztette a középsőt, legfölülre pedig a legkisebbet. Utána megigazította a hóember kalapját, szemeit, és végül a gombjait is. Délcegen, elegánsan állt, pontosan Nuca ablakával szemben.
Hirtelen a délutáni órák kezdetét jelző csöngő törte meg a csöndet.Misi nyakába kapta lábait, hogy a szigorú Debreczeni tanár úr előtt az osztályba lépjen.Futtában lekapta magáról a sapkáját, a sálját, a kabátját, majd a terembe toppanva, sietve a fogasra akasztotta őket. Izzadtan, csapzottan vetette magát a padba, nadrágja és cipője is teljesen átázott. Egész délután azon törte a fejét, hogy vajon észre veszi-e a láztól csillogó szemű leány az ajándékot.
Korán sötétedett. Mire véget értek az órák, Nucáék már elfüggönyözték az ablakot. A hóember viszont büszkén és állhatatosan tekintett a kiszűrődő fény felé.Másnapra Miska köhögve, magas lázzal ébredt. Édesanyja hajnaltól virrasztott vele. A doktor úr csak csóválta a fejét és a délelőtt folyamán kétszer meglátogatta a beteget. Amikor elbúcsúzott a háziaktól, csak annyit mondott:-Elmegyek meglátogatom azt a beteg kislányt az utcában. Hála az Égnek ő ma reggelre sokkal jobban érezte magát!Misi erőtlenül nyakába húzta a takarót, és elégedetten behunyta szemét. Maga előtt látta Nuca aranyló, hullámos, fekete haját, és mosolygós, piros orcáját. Egy könnycsepp szökött a szeme sarkába, amely szelíden, lassan végiggördült az arcocskáján. Nagyot sóhajtott és mély álomba merült.
A hóember egészen tavaszig ügyelte a kislány ablakát, aztán szépen lassan elkezdett fogyni. Március idusára már csak a bádogbögre jelezte, hogy itt egykoron egy szép napokat látott, gömbölyű hasú, délceg tekintetű hóember állt. Misi azonban minden reggel mosolygósan ballagott el Nucáék háza előtt, mert tudta, hogy az angyalszemű leányzó úgy igazítja otthon a dolgokat, hogy éppen akkor lépjen ki a kapun, amikor hódolója elhalad előttük.
Egyik reggel azonban hiába nyikorgott a kis kapu. Nuca sehol sem látta Misit. Még visszament a verandára, mintha otthagyott volna valamit, lelassította lépteit, majd lehajolt, és úgy csinált, mintha a pertlijét csomózná széttaposott cipőcskéjén. A templomtorony óráján a mutató egyre csak haladt előre. Vészesen közelített a 12-eshez. A leány nem várhatott tovább, mert elkésett volna a tanításról.Egész nap nyugtalanul mocorgott a helyén, rossz érzés lett rajta úrrá. Állandóan Misire gondolt, és a torkában dobogott a szíve.Az iskola végeztével egyre csak azt figyelte, hogy a fiú mikor lép ki az udvarra. De hiába várt. Nem jött. Amikor mindenki hazament ebédelni, Ő is elindult a házuk felé. Már az asztalnál gőzölgött a leves, amikor belépett a fűtött szobácskába. Csak a kanál csörgedezett, Édesapja és Édesanyja sem szólt egy hangot sem. Lassan fogyott az ebéd, és a máskor oly jóízű falatok most nem estek jól neki.
Édesanyja az utolsó kanál után nagyot sóhajtott majd szóra nyitotta a száját:- Szegény Misikének nem lesz könnyű odaát Vásárhelyen. Nem elég, hogy elveszítette Édesapját, de testvérkéi is elpusztulnának, ha nem keresne némi betevőre valót. Hamar föl kellett nőnie! Nuca szeme megnedvesedett, és egy könnycsepp csöppent tányérocskájába. Legszívesebben hangosan zokogott volna. Tudta azonban, hogy olyan időket élnek, hogy valakinek a legszegényebbek közül is gondoskodnia kell a családról. Ettől a naptól kezdve már sosem volt vidám a reggel. Nuca vonakodva ment az iskolába, szemei nem ragyogtak úgy, mint annak előtte.
Ahogy a nyár megsimogatta a völgyecskét, Nuca egyik reggel valami érdekes dolgot vett észre. A hóember kalapját formáló bádogbögre, még mindig ott hevert az ablakocskája előtt, és mellette néhány apró, pici növény kezdett el cseperedni. A magocskák hajtottak ki. Azok a magocskák, amelyeket még Misi lilára fagyott, elgémberedett ujjacskáival kotort elő a zsebe mélyéről, hogy a hóembernek haja is legyen.
Úgy gondozta és őrizte a kisleány a virágocskákat, mintha a Világ legnagyobb kincsét bízták volna rá. Ügyesen körbe kerítette, locsolta, gyomlálta a földet. A virágok pedig csak nőttek, nőttek, egyre csak nyújtóztak a Nap felé. Ahogy haladt előre az idő kereke, gyönyörű aranysárga szirmok rajzolták körbe a virágot. Nuca szeme pedig újra ragyogni kezdett. Mosolygott, sokat nevetett és újra olyan lett, mint amilyennek a Világ szerette. Akárhányszor ránézett a kis kertecskéjére, Misi jutott az eszébe.
Sok-sok esztendő telt el azóta, de az utcán minden télen egy hóember, nyáron pedig Napraforgó virágok állnak azon a szent helyen. Misi gondoskodott testvérkéiről, fölnőttek már azok is. Soha nem felejti el azt a napot, amikor a beteg, szomorú kisleánynak egy hóembert épített. Amikor esténként pihenni tér, becsukja a szemét és egy fehér fátyol alatt látja Nuca vidám tekintetét. Ilyenkor magában fölsóhajt:- Sajnos nem választhattam!
Különbözött ez a nap a többitől. Mosolygós, kipirult orcával szaladtak az apróságok, a szánkójuk tetejére hajított táskájukkal az iskola felé.Debreczeni tanár úr éppen kis hasábokat pakolt a tűzre, amikor az első tanuló betoppant a tanterembe. Mire becsukta a kályha ajtaját, és fölegyenesedett, Misi már ott toporgott a sarkában.-Jó napot kívánok Tanár úr! Ugye ki fogunk menni az udvarra hócsatázni? Az idős tanító méltóságteljesen leporolta ütött-kopott kardigánját, majd a fogason pihenő, vaskos télikabátja után nyúlt. -Hócsata! –Csapott a levegőbe öklével Misi, és már rohant is a többiek elé, hogy elújságolja a jó hírt. Az iskola lejtős udvara hamarosan egy fölbolydult hangyabolyra hasonlított. Kezdetét vette a hógolyózás.
Az utca túlsó oldalán Nucáéknál nem volt ilyen vidám ez a reggel. A kis rozzant vályog házikó lefüggönyözött ablaka mögül egy sápadt, karikás szemű, vézna leány bambult ki az ablakon. Pokrócba bugyolálva, reszkető lábbal és láztól égő szemecskéivel figyelte a többi gyermek játszadozását, hancúrozását. Könnycseppek gördültek le forró arcocskáján. Szeretett volna ő is osztozni pajtásai örömében, de a napok óta tartó magas láza miatt nem mehetett iskolába.
Misi amikor megunta a hógolyózást, a muníció egyik darabját óvatosan, lépésről-lépésre elkezdte görgetni a puha, ropogós havon. Egyre csak hízott, terebélyesedett a görgeteg. Amikor elég nagynak látta, nekifogott egy másiknak, majd egy harmadiknak is. Végül a legnagyobbra rárakta a következőt és legfölülre a kicsit. Berohant a tanterembe. Fölkapta a virágok mellett árválkodó bádog csuprot, a kályhából kipiszkált néhány elszenesedett fa darabkát, majd visszaszaladt az udvarra, hogy befejezze a „művet”. Néhány pillanat múlva ott állt a hóember a kerítés és a templom fala mellett. Volt szeme, kalapja, orra és elegáns gombja is. Ekkor Misi lehúzta a vizes kesztyűt gémberedett ujjacskáiról és néhány napraforgó magot túrt elő zsebe mélyéről, hogy haja is legyen a hógörgetegből épült emberkének.
A fiú elégedetten lesöpörte magáról a pihéket és büszkén a messzeségbe nézett. Hirtelen megpillantotta a függöny mögé rejtőző szempárt. Rövid időre találkozott a két tekintet, ám a kislány ijedten elsietett a szoba belseje felé.Misi dermedten kémlelte tovább az ablakot, és ekkor hírtelen valaki megrázta a tanítás végét jelző ócska, régi kolompot. A gyerekek mindent hátrahagyva, sietve elindultak haza ebédelni.
Misi is megragadta a ródli madzagját, de ahelyett, hogy hazafelé vette volna az irányt, a rozzant szánkót a hóemberhez húzta.Levette a legkisebb kupacot, majd a középsőt is a legnagyobbról, és végül fordított sorrendbe, a naggyal kezdve, rápakolta őket a szánkóra.Minden erejét és ügyességét összeszedte, hogy el tudja húzni a kis teherhordó szerkezetet. Nagyon ügyelt, nehogy leboruljon a rakomány. Lépésről-lépésre araszolt, és a máskor oly rövidnek tűnő út, most egy véget nem érő küzdelemnek látszott.
Mire Nucáék házához ért, társai már otthon kanalazták a forró levest. Tudta, hogy sietnie kell, ha csengetésre vissza akar érni, de azzal is tisztában volt, hogy minden kárba veszik, ha kapkodni kezd.Nagyot sóhajtva az ablak előtt húzódó árok szélére emelte a legnagyobb görgeteget, majd ráillesztette a középsőt, legfölülre pedig a legkisebbet. Utána megigazította a hóember kalapját, szemeit, és végül a gombjait is. Délcegen, elegánsan állt, pontosan Nuca ablakával szemben.
Hirtelen a délutáni órák kezdetét jelző csöngő törte meg a csöndet.Misi nyakába kapta lábait, hogy a szigorú Debreczeni tanár úr előtt az osztályba lépjen.Futtában lekapta magáról a sapkáját, a sálját, a kabátját, majd a terembe toppanva, sietve a fogasra akasztotta őket. Izzadtan, csapzottan vetette magát a padba, nadrágja és cipője is teljesen átázott. Egész délután azon törte a fejét, hogy vajon észre veszi-e a láztól csillogó szemű leány az ajándékot.
Korán sötétedett. Mire véget értek az órák, Nucáék már elfüggönyözték az ablakot. A hóember viszont büszkén és állhatatosan tekintett a kiszűrődő fény felé.Másnapra Miska köhögve, magas lázzal ébredt. Édesanyja hajnaltól virrasztott vele. A doktor úr csak csóválta a fejét és a délelőtt folyamán kétszer meglátogatta a beteget. Amikor elbúcsúzott a háziaktól, csak annyit mondott:-Elmegyek meglátogatom azt a beteg kislányt az utcában. Hála az Égnek ő ma reggelre sokkal jobban érezte magát!Misi erőtlenül nyakába húzta a takarót, és elégedetten behunyta szemét. Maga előtt látta Nuca aranyló, hullámos, fekete haját, és mosolygós, piros orcáját. Egy könnycsepp szökött a szeme sarkába, amely szelíden, lassan végiggördült az arcocskáján. Nagyot sóhajtott és mély álomba merült.
A hóember egészen tavaszig ügyelte a kislány ablakát, aztán szépen lassan elkezdett fogyni. Március idusára már csak a bádogbögre jelezte, hogy itt egykoron egy szép napokat látott, gömbölyű hasú, délceg tekintetű hóember állt. Misi azonban minden reggel mosolygósan ballagott el Nucáék háza előtt, mert tudta, hogy az angyalszemű leányzó úgy igazítja otthon a dolgokat, hogy éppen akkor lépjen ki a kapun, amikor hódolója elhalad előttük.
Egyik reggel azonban hiába nyikorgott a kis kapu. Nuca sehol sem látta Misit. Még visszament a verandára, mintha otthagyott volna valamit, lelassította lépteit, majd lehajolt, és úgy csinált, mintha a pertlijét csomózná széttaposott cipőcskéjén. A templomtorony óráján a mutató egyre csak haladt előre. Vészesen közelített a 12-eshez. A leány nem várhatott tovább, mert elkésett volna a tanításról.Egész nap nyugtalanul mocorgott a helyén, rossz érzés lett rajta úrrá. Állandóan Misire gondolt, és a torkában dobogott a szíve.Az iskola végeztével egyre csak azt figyelte, hogy a fiú mikor lép ki az udvarra. De hiába várt. Nem jött. Amikor mindenki hazament ebédelni, Ő is elindult a házuk felé. Már az asztalnál gőzölgött a leves, amikor belépett a fűtött szobácskába. Csak a kanál csörgedezett, Édesapja és Édesanyja sem szólt egy hangot sem. Lassan fogyott az ebéd, és a máskor oly jóízű falatok most nem estek jól neki.
Édesanyja az utolsó kanál után nagyot sóhajtott majd szóra nyitotta a száját:- Szegény Misikének nem lesz könnyű odaát Vásárhelyen. Nem elég, hogy elveszítette Édesapját, de testvérkéi is elpusztulnának, ha nem keresne némi betevőre valót. Hamar föl kellett nőnie! Nuca szeme megnedvesedett, és egy könnycsepp csöppent tányérocskájába. Legszívesebben hangosan zokogott volna. Tudta azonban, hogy olyan időket élnek, hogy valakinek a legszegényebbek közül is gondoskodnia kell a családról. Ettől a naptól kezdve már sosem volt vidám a reggel. Nuca vonakodva ment az iskolába, szemei nem ragyogtak úgy, mint annak előtte.
Ahogy a nyár megsimogatta a völgyecskét, Nuca egyik reggel valami érdekes dolgot vett észre. A hóember kalapját formáló bádogbögre, még mindig ott hevert az ablakocskája előtt, és mellette néhány apró, pici növény kezdett el cseperedni. A magocskák hajtottak ki. Azok a magocskák, amelyeket még Misi lilára fagyott, elgémberedett ujjacskáival kotort elő a zsebe mélyéről, hogy a hóembernek haja is legyen.
Úgy gondozta és őrizte a kisleány a virágocskákat, mintha a Világ legnagyobb kincsét bízták volna rá. Ügyesen körbe kerítette, locsolta, gyomlálta a földet. A virágok pedig csak nőttek, nőttek, egyre csak nyújtóztak a Nap felé. Ahogy haladt előre az idő kereke, gyönyörű aranysárga szirmok rajzolták körbe a virágot. Nuca szeme pedig újra ragyogni kezdett. Mosolygott, sokat nevetett és újra olyan lett, mint amilyennek a Világ szerette. Akárhányszor ránézett a kis kertecskéjére, Misi jutott az eszébe.
Sok-sok esztendő telt el azóta, de az utcán minden télen egy hóember, nyáron pedig Napraforgó virágok állnak azon a szent helyen. Misi gondoskodott testvérkéiről, fölnőttek már azok is. Soha nem felejti el azt a napot, amikor a beteg, szomorú kisleánynak egy hóembert épített. Amikor esténként pihenni tér, becsukja a szemét és egy fehér fátyol alatt látja Nuca vidám tekintetét. Ilyenkor magában fölsóhajt:- Sajnos nem választhattam!