Hófödte út

Évszám
2012
Beküldő
mega

A gondok nem azért vannak, hogy lesújtsanak, hanem azért, hogy próbára tegyék győzelmi képességeinket. Szembe kell nézni a nehézséggel – nyugodtan és a megoldásra irányuló vasakarattal. 

Mióta megvolt ez a kabátja, nagyon szerette. Azóta talán le sem vette. Ahogy ma este sétált benne, és nem érte el a hideg, dermesztő szél, jóleső, régen érzett melegség, már-már vidámság járta át. Valódi oka pedig nem volt rá. De talán a Karácsony közeledte, az egycsapásra lehullott idei első hó és a vele rászállingózó gondolatok töltötték el ezzel a valószerűtlen, mámoros, ködön túli érzéssel. Csak arra akart gondolni, akkor is, ha fájt nagyon, ami olyan nagyon régen volt. Ami valamikor szép volt és igaz.

 

Képek, arcok, hangok, mint filmkockák vagy pillanatfotók suhantak felé. Amikor még együtt csodálkoztak rá a lehullott hó csillogására, és benne a friss lépteikre… Olyan messze volt ez a ringató, csalfa ábránd a jelen fagyos utcájától; és mégis olyan közel; ez a huncut fehérség éppúgy ellepett ma is mindent. Lefedte az emlékeiben épphogy életre kelt lábnyomaikat is. Ösztönösen ment tovább; már-már elérte az áttetsző ködbe vesző arcot. Olyan élesen rajzolódott ki, mintha előtte lett volna. Csak éppen lebegett: nem tudott, nem lehetett már hozzáérnie többé, soha többé. A selymes, lágy lány-arc szebb, sokkal szebb volt, mint életében lehetett bármikor. Szépítette a földöntúli, elérhetetlen távolság.
A meleg, kis egyszoba-konyha, és ők ketten benne: egymáson kívül senkijük nem volt.
Mennyit imádkoztak együtt a legnagyobb csodáért! Éveket vártak és hitték, hogy rendben lesz. Volt mosolygó felesége, munkája; velük értelme, reménye.
Rángatta a jelen. Érezte, hogy már nincs visszaút, odaveszett minden, ami számára értékes volt. Hirtelen gyorsabbá vált a séta: a képek után futott volna, vagy előlük szaladt talán. Már nem melegítette át a kabátja sem. Alig nyolc évük adatott. Akkor nem kellett inni sem.

A valóság rázuhant az útra, visszafordíthatatlanul. Az ember az ormótlan, kopottujjú kabátban megtorpant: „Itt is egy kuka” – gondolta. Lehet, hogy ebben valami melegebb cipőt talál, mint két nappal ezelőtt a kedvenc - és egyetlen - kabátját…

Akkor esett össze váratlanul, ott, a szeméthalom között. Megállt egy pillanatra a hóesés is, mintha piheként már nem akarna arra a mázsás súlyra szállni, ami a szerencsétlen mellkasát nélküle is nyomja. Nem tudta, mennyi időt töltött kábultan, egy perc volt csupán, vagy egy óra akár.  A szürke homályból egyszerre egy riadt női arc képe rajzolódott ki előtte. Az idegen szólítgatta, de hozzáérni nem mert. Kinyújtott karral tartott felé valamit. Csigalassúsággal tért vissza a férfi tudata: látta már a fiatal asszonyka-formát és lassan felismerte, hogy egy zacskóban kínálgat valamit felé kedves-zavartan. „Ennivaló! Pogácsa.”- jutottak el a foszlányok a tudatáig.
„Köszönöm.”- válaszként ennyi tellett. Lassan tápászkodott csak fel, nehézkesen. Valamiért nehézkes volt számára az is, hogy elfogadja az adományt. Pedig gyakorolta már sokat. Régebben mindig lesütötte ilyenkor a szemét, nem tehetett róla, de – ösztönösen - nem állhatta a szemkontaktust. Mindig olyan érzése volt, hogy ezért most tőle elvárnak valamit: ígéretet, hogy a kapott aprópénz nem italra megy. Pedig ő a kapott aprót bizony mindig egyből átszámította töményre (meglepődtek volna sokan, hogy matematikából versenyt is nyert.) Amikor sikerült a koldulás, volt, hogy két napig teljesen részeg volt: boldog felejtés. Ezért ragadt rá könnyen ez a szokás az első időkből: maradék becsülete nem engedte felemelni a tekintetét.

Most, érdekes: nem érezte a kényszert, hogy elforduljon. Talán az őszinte aggódás abban a kirajzolódó szempárban, ami úgy meglepte; ez az ébredés utáni gesztus olyan természetes, olyan emberi volt. A kék, álmodozó szempár: nem lesajnáló, nem fintorgó, nem utálkozó. Valótlan, szemtelenül tiszta kék, egyenes tekinet, mint az ő kis feleségéé volt... A szempár tulajdonosa sietősen elindult- a férfi most látta csak, hogy kisbabát tolt.

Csak állt, kezében a zacskóval és furcsa érzések kavarogtak benne, ahogy nézte a távolodó alakot. Aztán a babakocsiból egy hirtelen feltörő hang kegyetlenül és végérvényesen visszarángatta a jelenbe. Egyáltalán nem illett a kukák mellé, mégis, ez a mosolygós-gőgicsélő hang odament és bekúszott a koszos kabát alá. Beszűrődött, valahová nagyon mélyre. És ha már ott volt, megmarkolta és akkora erővel telepedett hatalmas melegségével rá, hogy az ember leroskadt a roppant súly alatt. Ott, a friss hó csillogásában, megvilágosodva rogyott térdre. Kezébe temette arcát és hangosan zokogni kezdett, hosszú évek óta először. Megállíthatatlan áradat öntötte el: a baba hangja felidézte azt, akit soha nem hallhatott, aki az övék lett volna, aki nem élte túl a születést és akivel elvesztette a feleségét is - és minden hitét. Amikor minden még szebb, teljesebb lehetett volna, hiszen úgy várták, évekig várták..

Percek múltak el, mire felállt, megerősödve, kitisztultan. Úgy érezte, mintha ködből lépett volna ki, a feje zúgott, a lába kábultan próbálta követni öntudatát. Elindult. Most először látta tisztán a tragédia óta, hogy neki mennie kell. Rá ezt mérték odafönt. És tudta: ha az a soha nem hallott kicsi látja a felhők közül, nem ilyen apát akarna. Az a közösen töltött nyolc évük sem erről szólt. Botladozott, szorítva mellkasa előtt a zacskóban a kapott muníciót, míg végül ájultan bukott le a hóba.

Szerencséje volt, véletlenül ráleltek az éppen a szomszédba kihívott ügyeletesek.  Egy hajléktalanszállón ébredt újra, oda vitték be a gyors ellátás után a kihívott mentősök. A pogácsája eltűnt, de nem hiányolta: kapott Ő annál többet is.

A telet nehezen húzta ki, de nem ivott, soha többé. Annál elevenebben élt benne az elhatározás, minél több régi cimbora gúnyolta. Nagyon nehéz volt, vasakarat kellett hozzá, de kibírta. Jött a tavasz és vele egy lehetőség: cementes zsákokat hordhatott. Odafigyelt, tisztességesen dolgozott és később már igazi építkezésen is segédkezhetett. Talpra állt, mert hitt és bízott újra. Mélységes és kiolthatatlan fájdalma miatt néha kísértette a múlt, de tudta, hogy embernek kell maradnia. Olyankor halkan felnézett csak az égre. Régen ebben a tekintetben gyűlölet volt, felfoghatatlan fájdalom és harag. Most a végtelen kékség mögött a biztos támaszt kereste nappal, éjszaka pedig a csillagok között a számára két legfényesebbet.

A következő télen már egy boltban kapott fizetést, mint rakodómunkás. Egy derült téli napon, a raklapszám behordandó papírdobozok közelében, precízen bebugyolálva sétált egy kisfiúcska az anyja mellett a frissen lehullott hóban. Nemrégen tipeghetett, de most élvezte nagyon a zsenge hó ropogását pici talpai alatt. Az emberben derengett valami, az anya tavalyi kabátja vagy egy elkapott hangfoszlány talán, megismerte - vagy csak gondolta: mindegy volt.

Az anyuka felé motyogott valami olyasmit, hogy engedje meg neki, majd benyúlt tiszta kabátja belső zsebébe, és zacskójából kibontotta a reggelijének szánt banánt.  A lehető leglassabban, leguggolva, keresve a tekintetét, nyújtotta oda azt a kisfiúnak. Amaz elvette tőle. Abban a pilanatban úgy érezte, ez az igazolása; hogy az elmúlt egy évének minden szenvedése megérte.

A kipirult arcocskából mosolyogva csillogtak felé a tiszta, kék szemek.
Biztosabban tudta, mint valaha, hogy jó utat választott.