Mottó: “A gondok nem azért vannak, hogy lesújtsanak, hanem azért, hogy próbára tegyék győzelmi képességeinket. Szembe kell nézni a nehézséggel – nyugodtan és a megoldásra irányuló vasakarattal.”
Ha utazni mentünk valahová a családdal, mindenki vitt magával valami különlegeset. Az édesanyám illatos olajat a száraz bőrére, az édesapám speciális sampont a haja bodorításához, az öcsém zselét, hogy menő frizurát készíthessen magának reggelente, a kishúgomnak meg babafürdető kellett. Én mit cipeltem magammal? Fertőtlenítő szappant. Gyenge az immunrendszerem, ezért muszáj valamivel védeni. Állandóan fázom, jéghideg kezem-lábam, beteges vagyok, ezért még nyár elején is van nálam téli sí zokni. Kedvenc ruhadarabom a bélelt kötött kardigán.
Nem az immunrendszerem gyengesége az egyetlen „problémám”, ugyanis már háromszor törtem el a jobb karomat. Először óvodában, mikor lepottyantam a hintalóról. A jobb könyököm azóta is hangosan kattog, valahányszor kinyújtom. Majd kétszer egymás után általános iskolában. Egyszer leestem egy magaslesről az osztálykiránduláson. Amikor ez a törés meggyógyult és leszedték a gipszet, még aznap este átestem egy sámlin, és megint eltörtem a jobb alkarom. Sajnos ekkor már műteni kellett, és a két heg örökre látszani fog… Ha már a kezemnél tartok, akkor azt is leírom, hogy amikor általános iskola első osztályában egy szülinapi zsúrba mentem, és kiszálltam a kocsiból, úgy csuktam be az ajtaját, hogy a kezem ott maradt. Először édesapám nem értette miért ordítok úgy, mint akit ölnek. Nemsokára leesett a körmöm, majd évekig kínlódtam vele, mert nem akart visszanőni.
Kiskamasz koromban kiderült, hogy komoly gerincferdülésem van. Elkezdtem gyógytornázni. Nagy szerencsémre a gyógytornász néni egy tündér volt! Folyamatosan biztatott, sőt velem csinálta a gyakorlatokat. Akkor dicsért meg leginkább, amikor elvesztettem az önbizalmam, hogy nem leszek képes folytatni és megerősödni. De ez sajnos nem segített eléggé. Évek kemény munkája után úgy nevezett korzettet kellett kapnom. Ez nem más, mint egy műanyag fűző, amit mindenkire egyedileg készítenek, mert ugyebár nincs két egyforma ember, és nincs két egyforma gerincferdülés. Ezt a csoda szerkezetet összesen négy évig kellett hordanom, minden nap, sőt ebben is aludtam. A torna és a korzett együttes használata viszont javított a gerincferdülésemen. Nagyjából ebben az időben kapott csípőprotézist a hetven éves nagymamám, és ugyanaz lett az ortopéd kezelőorvosunk. Rendszeresen emlegettük a közös orvosunkat, és megbeszéltük a kezeléseinket.
Ha mindez nem lenne elég, hat évig volt éjszakai fogszabályzóm. Amikor ezt viseltem, olyan pöszén beszéltem, hogy a saját szüleim is alig értettek meg. Ezt is túléltem. Körülbelül mikor fogszabályzót kaptam, abban az évben romlott el a szemem, úgyhogy hosszú évekig szemüveges béka voltam, később kontaktlencsére váltottam. Az évek során megjelent egy piros, száraz folt elöl a nyakamon, ami állandóan viszketett. Voltunk bőrgyógyásznál, aki megállapította, hogy egy ekcémás folt található ott. Kaptam rá egy rikító narancssárga ecsetelőt, amit nem lehetett lemosni rendesen, úgyhogy hetekig sálban, vagy magas nyakú pulóverben kellett járnom iskolába. És minden „nyavalyám” megkoronázására nem kaptam az orromon levegőt, mert a por és pollen allergiám miatt állandóan be voltak dagadva az orrmanduláim, és orrsövényferdülésem is volt. Emlékszem, amikor először mentünk a „nem kapok rendesen levegőt” problémámmal fül-orr-gégészetre, az orvos behívta a rezidenseket, hogy nézzék meg az orromat, mert ilyet nem látni minden nap.Ennyi minden „gyengeség” tucatnyi embernek elég lenne, ráadásul ezek nagyrészt kamasz koromban történtek velem. Rengeteg dologban gátoltak. Például a kéztörés-sorozatom és a gerincferdülésem miatt nem volt lehetőségem rendszeresen sportolni. Éppen, hogy elkezdtem és megszerettem valamit, már abba is kellett hagynom. Például az nagyon megviselt, hogy mielőtt a gerincbetegségemet megállapították, akrobatikus táncoltam, az edző fél év után versenyre küldött… volna. Majd, a következő tanévtől a spárgázás és kézen állás helyett nyomhattam a gyógytornát, a lapockazárást, és a medencebillentést...
Egyszer a gimnáziumi sítáborban rossz minőségű bakancsot kaptam a kölcsönzőből. Nem lehetett bekapcsolni, ezért képtelen volt rendesen tartani a lábam, és átvenni a terhelést. Két nap síelés után tönkre is ment a térdem, mert túl lett terhelve. Körülbelül derékszögben beállt, se hajlítani, se nyújtani nem tudtam. Egy napig feküdnöm kellett vele, fél lábon ugrálva közlekedtem a szálláson, a lépcsőkön pedig négykézláb. Utána fél évig alig tudtam használni, és röplabdaedzésre sem járhattam. Ami viszont részben kárpótolt, hogy a frissen végzett, sportos orvos fiúk, akik jöttek velünk a táborba, odaadóan ápoltak…
Ezek a „nyavalyák” azonban nagyon fiatalon nagyon sok mindenre megtanítottak. Rá kellett eszmélnem, hogy hatalmas szerencsém van a családommal, hogy segítettek, támogattak, hittek bennem, hogy végig tudom csinálni, és egyszer majd jobb lesz. Az évek során kialakult egy bizalmas baráti köröm, amelynek tagjaira tényleg számíthatok. Nem azért szeretnek, mert szép, „menő” vagyok, hanem saját magamért. Előttük sosem próbáltam elrejteni, hogy milyen hibáim vannak. Egyszer, amikor szülinapi bulim volt otthon, elöl hagytam az ágyamon a gerincfűzőmet. Nem tudták, hogy mi az, tehát elmagyaráztam nekik. Le voltak döbbenve, hogy „ilyet” kell hordanom. Megkértek, hogy hadd próbálják fel. A fele társaságra rá sem ment, mert sokkal magasabbak és erősebbek voltak nálam. A történet vége az lett, hogy egyikőjük kijelentette: „Nagyon becsüllek, hogy végigcsinálod, én tuti nem bírnám ki!”
Több korzettest megismertem az évek során. Volt egy srác, aki nem volt hajlandó hordani, hanem azt mondta a szüleinek: „Anyu, inkább műttessetek meg, de ezt fel nem veszem!” Azóta is fájdalmai vannak, és nem tudni, mi lesz majd később… Egy másik lányba pedig én öntöttem lelket, amikor megkapta a fűzőjét, és sírt, hogy ő „nyomorék”. Mondtam neki, hogy most van itt a lehetőség javítani rajta. Olyan szempontból szerencsés, hogy időben kiderült a gerincferdülése. Pár évig keményen kell dolgozni, hogy utána egy életen át ne legyenek fájdalmai, és majd felnőtt korában ne sajnálja, hogy nem élt a lehetőséggel, hogy segítsen magán. Én akkor már túl voltam a nehezén, és nyugodtan kijelenthettem, hogy „ha majd visszanézel, nagyon büszke leszel magadra, hogy kibírtad!”
Fegyelmezett, szorgalmas és kitartó lettem, mert rá kellett jönnöm, hogy csak így győzhetem le saját magam. Az orvosoknál, gyógytornász néninél, kezelések során beláttam, hogy még így is szerencsésnek mondhatom magam, mert igenis vannak, akiknek százszorta rosszabb sors adatott! Megtanultam együtt élni a hibáimmal, negatív tulajdonságaimmal. Sőt, megtanultam, hogyan kezeljem őket. Ma már tudom, hogy a pozitív és a negatív tulajdonságaimmal együtt alkotok egészet. Minden embernek vannak problémái magával vagy az aktuális helyzetével, csak ezt nem mindig látjuk.Arra is rájöttem, hogy semmi értelme panaszkodni! Egyszer, amikor interneteztem, rátaláltam egy videóra. A képen, amellyel a videó kezdődött, egy helyes fiatalember látszott, válltól felfelé. Szőkés barna haj, férfiasan karakteres arc, világító kék szemek. Mondtam is magamban, „biztos egy új színész, aki a filmjét reklámozza”. Ehelyett, pár másodperc múlva megpillantottam egy kezek és lábak nélküli embert. Ledöbbentem, hogy egy ilyen „szerencsétlen” ember, hogy lehet mégis egy kiegyensúlyozott, jó kedélyű, mosolygós férfi. Később, mikor magáról beszélt kiderült, hogy a szülei szegény bevándorlók voltak, nem volt pénzük szűrésekre menni, és túl későn derült ki a fiuk betegsége. Ő így nőtt fel, és így kell leélnie az életét. A videó egy részében azt mutatták, amint gimnazistáknak előadást tart és tanítja őket az élet fontos dolgaira. Ez az ember kell, hogy „egészséges” embereket tanítson arra, hogy nincs értelme panaszkodni? A videót másoknak is megmutattam már, és egyet értettek velem. Azon a ponton megfogadtam, hogy összeszedem magam, és hálát adok az életnek, hogy olyan vagyok, amilyen.