Mottó: „Az emberek egyik legnagyobb hibája, hogy tudják, hogyan kell helyesen cselekedni, de amikor elérkezik az idő, úgy viselkednek, mintha nem tudnák. Ne csak egyre többet akarjunk tudni, inkább éljük, amit tudunk.”
Ma, május hatodikán, családi ünnepet tartunk, mint minden év e napján. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy pont ezen a napon, ma már 20 évvel ezelőtt, az idősebbik unokám meglátta az asztalra helyezett újságkivágást, melyben egy cikk címe nagy fekete tintapacával lett körülvéve. Majd gyermekded kíváncsiságból kérdezgetni kezdett róla. Természetesen aznap elmeséltem neki a történetet, amely az óta hagyománnyá vált. Kérlek, engedd meg kedves olvasó, hogy most neked is elmeséljem, a 20 évvel ezelőtti verziót... Lássunk is hozzá.
Az akkor még hét éves ifjabb Henry (aki rólam kapta a nevét) érdeklődve figyelte reakciómat, miután felém nyújtotta az újságkivágást, és feltette azt a bizonyos kérdést, ami elindította a hagyományt. Én elvettem a képet, és összeszedtem a gondolataimat, lassan őszülő hajtincseim alatt, megmozgatva agykerekeimet.
- Arra vagy kíváncsi, miért van ez kiemelve? – kérdeztem az idősebb unokám, aki még mindig csak a választ várta.
- Igen. Miért fontos az, hogy „Nem volt elegendő egy hajó az utazáshoz”? – nézett rám a szoba szőnyegén ülve, egy kiskocsival a kezében.
- Nos, ez a cím, egy számomra nagyon fontos újságcikkhez tartozik, aminek hosszú története van. Elmesélem neked, ha szeretnéd... De előbb áruld el nekem. Szereted azt a kis autót? - néztem a kis fajátékra.
- Igen. – felelte a gyermek.
- Hát akkor neki is kezdek… - fogtam bele a történetbe, miközben a kisfiú kényelembe helyezte magát – Mikor fiatal voltam, gyűjtöttem egy autóra. Akkor már házam is volt, ez a kicsi, ami most van, de még nem ismertem nagymamádat. Akkor még nem volt Ford féle autó, így Amerikában is kevés embernek volt autója, nemhogy itt, Angliában. De sikerült összespórolnom rá a pénzem. Éppen az autót igyekeztem megvenni aznap, amikor ezek a hajók indultak Angliából Amerikába. Sokan próbáltak ott szerencsét akkoriban, és bizony, nyaralni is szívesen jártak oda. Emlékszem, gyalog indultam el elrendezni az autót. Miközben siettem, elmentem a város kikötője mellett, ahol két hatalmas hajó körül hemzsegtek az emberek. Mind-mind kiabált és tolakodott, én pedig egyszerre beleütköztem egy kislányba. Lehetett olyan körüli, mint most te, de talán kicsit fiatalabb is. Mikor lenéztem magam elé, hogy lássam nem-e lett valami baja, megláttam, hogy potyognak a könnyei. Meg is kérdeztem tőle, miért sír. Erre a kicsi csak az egyik hajóra mutatott, és még jobban elkezdett pityeregni. Gondoltam egy szerette van a hajón, de bizonyára csak egy kis időre megy el. Közben rápillantottam a zsebórámra, és már láttam is, hogy nem sok időm van, ha még ma, el akarok járni az autó ügyében. De a kislány egyszerűen zokogott, és nem tudtam elképzelni mégis miért, mikor megláttam egy nőt nagy sietséggel felénk rohanni. Gondoltam ő az édesanyja, majd észrevettem, hogy a nő után még két leánygyermek siet felénk. Nem volt szívem otthagyni a kislányt. Gondoltam megvárom, amíg átfurakodják magukat a tömegen. Mikor a nő odaért hozzánk, még ma is tisztán emlékszem, ezt mondta „Jaj, köszönöm, hogy vigyázott rá”. – próbáltam artikulálva mesélni a kis Henry-nek - Nem értettem mégis hogyan sikerült a kicsinek elkóborolni, de azért nem kérdezősködtem. Csak bólintottam. Majd a nő megfogta a kislány kezét, és arrébb akarta húzni a hajóktól. A kislány viszont összehúzta magát és leült a földre. Indulni akartam volna, de volt egy olyan érzésem, még ne menjek. Nem tudtam igazából mit kellene tennem. Hiszen várt rám a rég óhajtott autó. Miközben hallgattam a kislány sírását, és édesanyja halk beszédét, azon morfondíroztam mit tegyek. Most az autó után menjek, vagy próbáljak meg segíteni a kicsin... Esetleg megnyugtatni vagy hasonló. Bár, hiszen vannak neki szülei és nekik kell segíteniük őt, akkor én miért ne mehetnék el? De valami azt súgta próbáljak meg segíteni. – miközben meséltem a kisfiúnak, lassan áthajlott magamnak való mesélésnek. Emlékszem nagyon beleéltem magam, hiszen meghatározó élmény volt ez, az életemben.
- És segítettél nagypapa? – nézett rám az unokám összehúzott szemöldökkel.
- Igen. – zökkentem vissza az unokámhoz - Végül megkérdeztem az édesanyját, miért sírdogál ennyire a kislány.
- Miért sírt? – az unokám türelmetlen lett, így hát nem húzhattam tovább az időt. Még előrébb is dőlt, mintha nem akarna lemaradni semmiről.
- Az apukája és a legidősebb testvére, aki fiú volt munkát kaptak Amerikában. De csak ők tudtak elmenni hajóval, ennyi pénzük volt. Úgy gondolták, a férfiak onnan küldik majd a pénzt, és amíg nem gyűlik össze elegendő, hogy utánuk menjenek, addig szét kellett volna válnia a családnak. A lakhely biztosítva volt, de elutazni az anya és a három lány, nem tudtak velük.
- És aztán? Mi történt? Elutaztak és soha többé nem látták egymást? – az unokám már nehezen bírta a várakozást.
- Nem. Az anya és a három lány felszállhatott a hajóra és elutazhattak az apával és az idősebb testvérrel.
- De hogyan nagyapa? – nézett rám a kicsi Henry.
- Nos, végül nem mentem megvenni azt az autót, hanem adtam nekik pénzt az utazásra. A kicsi lány és mindannyian nagyon hálásak voltak, de persze, én aztán egy jó darabig nem vettem autót.
- Mi történt ezután? Láttad még őket? – kérdezett az unokám.
- Hogy mi történt, és láttam e még őket? Nos, megadtam nekik a címemet és levelező viszonyba kerültünk. Aznap pedig csak egy játékautót vettem, egy fából készült játékautót, az igazi helyett. – nevettem magamon.
- Ezt? – forgatta a kezében a játékautót az unokám.
- Igen. De képzeld, ezután bejött a Ford modell, és pár év múlva a család visszafizette nekem a pénzt, amit adtam nekik a jegyre. És még ma is tartjuk a kapcsolatot. Mit gondolsz, kik azok, akikről most meséltem Henry? – néztem rá mosolyogva.
- Robert bácsiék! – nevetett, hiszen Angliából egyetlen családot ismertünk, de velük nagyon szoros kapcsolatban voltunk.
- Bizony Robert bácsiék. – mosolyogtam, és megborzoltam az unokám fejét, aki a kis autót, magához vette, és mint egy családi ereklyét, úgy őrizgeti otthonukban.
A kis mesedélután óta, mindig minden évben ilyen formában mondom el a történetet az egybegyűlteknek, miközben a valaha 7 éves kis fiúcska végigadja mindenkinek a kis faautót. Talán, neked is van egy hasonló kis történeted, kedves olvasó, melyet egyszer majd te fogsz ugyanígy mesélni a szeretteidnek, vagy leírni, ahogyan azt én is tettem. Köszönöm a figyelmed, és remélem, te is oly érzelmekkel teli módon olvastad, ahogyan a családom hallgatja, minden év május hatodikán, újra és újra.