Shára, egy dombon álló házban lakik az édesapjával, aki festőművész s író.
Mivel Shára mamája már nem él, így pádrénak, egy Emma nevű idős néni segít be. Legalább is abban, hogy cserébe a ház kisszobájáért, felügyel Shárára mindaddig, még pádre, a közeli várost járja, kiállítótermeket keres, ahol festményeit kiállíthatná, no és könyvkiadókat kutat fel, mik meg a történeteit kiadnák. Mert ilyen egy művész élete! Nem túl gazdag, de annál inkább szabadabb!
S lám, bár Shára még csak hat éves, de már most élvezi ezt az élet, főleg, hogy az öreg házuk, igen csak vadregényes kertjében, mindig várnak rá a barátai. Viki s Niki, a két libatojásból, tévedésből, kissárkányként kikelt testvérpár, no és Fáy, a pipacs lakó virág tündér, és persze ott Kobi is, egy kő alatt, holmi kincseket őrző kobold. Igaz, az ő kincseit, még senki sem látta, de sebaj, hisz magát, Kobit sem láthatja más, csak is Shára, ahogy többi barátait is, mert a tündérnépek látása, kimondottan, csak a kisgyerekek kiváltsága.
Na jó! Látja azért őket még Muszmusz is, a plüss nyuszi, aki viszont, bármit is lát, de azt mindig, csak is fejjel lefelé nézve látja, ugyan is Shára ezen barátját, egy soha meg nem fejtett titok végett, folyvást a lábánál fogva cipeli magával, mi egy azzal, hogy Muszmusz, mindig fejjel lefelé lóg a kislány kezei közt. Ettől persze még, Muszmusz igen örül, hogy ő is Shára barátja lehet, elvégre Shára világa, csodálatos! Tündérekkel teli, színektől ragyogó, no és vidám, igazi mesevilág!
Sajnos, az életben, nem minden nap lehet csodás, így aztán Shára egy délután azt hallja, hogy édesapját baleset érte, mi végett, ő most a városi kórházban fekszik.
- Ne félj, nem súlyos!- vigasztalja Emma - Két, három nap, s apud itthon is lesz! - tudatja a néni, majd jó szokásához híven, leül a teraszon lévő hintaszékbe, hol aztán, öregesen, máris álamba ringatva magát elszundikál.
Shára, eddig még soha nem gondolt arra, hogy Emma mindennapos szundikálásait kihasználva elkódorogjon otthonról, de most bizony, igen csak effélét tervez.
- Tudnom kell, hogy mi van apuval! - súgja barátainak - Értitek? Látnom kel őt! - magyarázza, mire Niki aggodalmaskodni kezd.
- De apud kórházba van, a korház meg a városban, mi nagy, hogy benne eltévedhetünk, ráadásul az messze is, hogy tán, oda se érünk!
- Odaérünk, mert tudom, honnét megy busz a városba! Láttam Aput sokszor, hogy hol száll fel a városi járatra! - vitáz a kissárkánnyal Shára, majd, igen határozottan kijelenti.
- Aki fél, az maradjon itthon, de én …elmegyek apuhoz! - tudatja, s felkapja Muszmuszt - persze, a lábánál fogva - elvégre afelől, hogy a plüss nyuszi vele megy, Shárának kétsége sincs.
- Ez…tényleg elmegy a városba! - csodálkozik el a kislány határozottságán Viki, aki eddig kedvenc szórakozásának szerelte idejét, mi egy azzal, hogy a kerítés egyik, kitört deszkáján csúszdázgat, de most, nagy ámultában, még erről is elfeledkezik.
- Azt mondják, a városban nincsenek virágok! - pislog nagyokat Fáy, aki menne is, de maradna is, attól függően, hogy vajon tud e majd virágport enni, abban a nagy, ismeretlen városban is, ugyan is az efféle csemege a virág tündérként kedvenc eledele.
- Apu mesélte, hogy van a városban egy park! Ott, biztos nőnek virágok is! - szól hátra Shára, de ettől még útja töretlen a kertkapuhoz vezet, sőt, egészen a dombról levezető, poros, homokútig.
- Hé! - kiált utána Niki - Egy barát nem csak jóban, de rosszban is barát! - okoskodik a kissárkány, s Shara után fut, mit hallva, s látva Fáy, máris szégyenkezve elpirul, hisz Nikinek igaza van, elvégre Shara apukája bajban, erre ő, ni, csak a virágporra tud gondolni. Levedli hát aggályait, s ő is Shara után siet, csak épp repülve, elvégre tündér, ki tud repülni.
Őket látva Viki máris felkiált: - Ne hogy már itt hagyjatok! - s már lohol is a többiek után.
- Ajaj! - ingatja fejét Kobi - Ezek, igen csak elfeledkeztek rólam, pedig egy kobold nélkül, nem kaland a kaland! - morogja, s szedve lábait a barátai után trappol.
Így viszont, a buszmegállót már együtt érik el.
Állnak, s várnak, helyesebben mondva, csak Kobi áll, mert Shara viszont, a lábát lóbálva üldögél a padon, így viszont Muszmusz fülével súrolja a földet. Mindeközben Fáy sietve tele tömi magát virágporral a rét virágaiból - mert azért jobb most sokat, mint később esetleg, majd semmit -, még Niki s Viki meg a busz jöttéig kipróbálják, milyen is a buszmegálló oszlopán csudázni.
S egyszer csak a Busz begurul a megállóba.
Mit mondjak?
Eléggé mogorva ez az öreg Busz, hisz, alig nyitja ki ajtaját, máris sietteti a felszólókat.
- Gyorsan gyorsan, nem érek rá egésznap itt állni, mert engem köt a menetrend! - morogja kedvtelen, de azért Shara, csak megkérdi tőle.
- Azt, azért megtetszik tudni mondani, hogy a városba, hogy találom meg a kórházat?
- Honnan tudjam? - feleli erre a Busz cseppet sem barátságosan - Én külterületi járat vagyok! Kérdezz meg erről inkább egy városlakót! - dünnyögi, majd minden további szó nélkül nekiindul.
Érdekes mód, ő, ki épp a menetedre hivatkozva siettetett másokat, maga viszont, egy cseppes sem siet. Ja! Valóban öregesen döcög végig a kopott aszfaltúton, azon, mi viszont, a városhoz közelve egyre inkább kiszélesedik, s egyre inkább forgalmassá válik, miközben útmentén a fákat, máris házak váltják fel.
- Kiszállás! - kiáltja el magát a Busz, ahogy bekanyarodva a buszállomásra, hol végleg megáll.
S a baráti társaság ki is száll.
Mielőtt azonban bármerre is elindulnának, Shára, a vén busz reflektor szemeit letörli.
- S ezt, most ….miért? - értetlenkedik a Busz, mire Shára megrántja a vállát.
- Csak úgy, hogy jobban láss! Hálából, amiért elhoztál minket ide! - mondja, majd búcsúzóul megsimítja a Busz ráncos, harmonika ajtaját, mire a Busz, képtelen tovább közömbös maradni. Elsírja magát, hisz néki még soha, senki nem köszönte meg a munkáját, mert az emberek mindazt természetesnek veszi. Úgy ám! A vén busz ablaktörlői megkönnyezik a néki szánt kedves szavakat!
Lám! Ebből is látni, hogy néha elég egy szó ahhoz, hogy a kérgesnek hitt szíveket ismét megdobogtassuk!
- S most merre? - tudakolja Fáy, de csak is Shára háta mögé bújva, mert néki a város maga a betondzsungel! Szó, mi szó, nem csak virágtündér, de mindenki más is meg van szeppenve, hisz a város, sokkal nagyobb, sokkal zajosabb, egyszóval, sokkal rémisztőbb, semmint azt ők, képzelték.
Hát igen! A város utcái zsúfoltak, még épületei meg rémisztőn magasak, hogy azoktól alig látni az eget, de ami leginkább megrémiszti a kis csapat tagjait, az, az, hogy itt minden épületek komor, szürke egyenruhát viselnek!
Ez bizony nem olyan hely, mint a dombi ház, hol Emma békésen szundikálhat, hol Pádre festegethet, s hol ő, Shára, barátaival vidáman játszhat!
Ez, egy egész más világ! Zajos, rohanó, s komor!
Shárát persze, ezen dolgok sem riasztják el attól, hogy édesapját megtalálja, úgyhogy, kissé félszegen bár, de csak megkérdi a város egyik emeletes házat: - Nem tetszene segíteni abban, hogy megtaláljam a kórházat? - tudakolja, mire a Ház, mind az ötven ablakával rá néz.
- S ugyan miért segítenék neked, hisz te is csak egy gyerek vagy, s ki az, nékem mind haragosom, hisz összefirkálnak, vakolatom letörik, belém rúgnak, nékem támaszkodnak, mit se törődve azzal, mind eközben mit érzek én! - feleli ajtaját tárogatva a ház, de Shara, apukájára gondolva, még ettől sem riad meg. Így hát visszakérdez.
- Mert? Mit szeretnél! Milyenek legyenek veled a gyerekek?
- Becsüljenek meg, amiért otthont adok nékik, elismerést kérek, amiért ily masszív vagyok, de legalább egy kis festéket a megkopott, napszítta oldalamra!
- Ha, csak ezen múlik, hogy segíts, mi … színesre festhetünk! - alkudozz máris Shára, s hogy a Ház ne higgye szavai, csak üres fecsegésnek, a többiek máris, helyeslőn rábólintanak a kislány javaslatára.
A Ház azonban, továbbra is kétkedő marad: - Ugyan! Ezt már más is ígérte, aztán, tessék, elfeledtek lefesteni!
- Apu viszont engem arra tanított, hogy az ígéret szépszó, s ha betartsák úgy jó, úgyhogy ha én azt mondom, hogy lefestelek, hát akkor ezt, meg is teszem, te meg hasonlókép megteszed majd az útba igazítást! - érvel egyre Shára, de tesz még mást is. Az éj leple alatt, hogy munkájában egy felnőtt se zavarja meg, a barátaival tényleg nekilát, hogy a Háznak tett ígértét, valóban tettekre váltsa. S máris munkálkodik mindenki! Shara a bejáratot festi át, még Fáy, aki repülni tud, az emeleti ablakokat pingálja újra, addig Viki s Niki egymás nyakában állva, az oldalfalakat mázolják, ahogy Kobi is a utcafronti részt. S Nyusznyusz, mivel most is épp fejjel lefelé tartsák, hát teszi, mit így tehet, s fülével vezényelve a munkaritmusát, szemmel tartsa a munka menetét. Egyszóval, mind úgy szorgoskodnak, akár a hangyák, vagy épp a méhek!
S ezt látva a Hold teliképel lemosolyog rájuk, tudva itt, ma éjjel, afféle varázslat történik!
S íme! Mire a Hajnal ráköszönt a városra, a Ház, mint mező virágai, élénk színekben pompázik. Oly feltűnő mindez, oly érdekes, oly egyedi, hogy mindenki a kiszínesedett Házat nézi! A többi ház épp úgy, mint azok lakói. Ja! Még a Nap is erre a házra ragyog rá, hisz ily csudát még sosem látott: Egy színes épület, a sok, megszokott szürke háztömbök között! Leginkább mégis, maguk az emberek ámuldoznak, de nem azon, miként lett a Ház egy éj alatt ily színes, ha nem azon csodálkoznak, hogy eddig, nekik, miért nem jutott eszükbe az, hogy emeletes épületeiket színessé varázsolva tegyék barátságosabbá.
Lám! Ebből is látni, hogy néha elég egy apró tett, egy igazán kis semmiség ahhoz, hogy színessé s vidámmá varázsoljuk magunk körül a világot!
- Soha se hittem volna, hogy egyszer példakép leszek! - húzza ki magát büszkén a kifestett Ház, s bizony, van is mire büszkének lennie, mert most, valóban példaképét utánozzák őt le a városlakók, sorra fogva ecsetet, s festve át a többi ház szürke falait, mind vidám, élénk színekre.
- Balra menjetek, egész a parkig, aztán ott őt majd kérdezzétek meg, hogy a keresztút melyik sávja visz a kórházba! - hálálja meg efféle útbaigazítással a Ház a barátok kedvességét, mire a kis csapat elindul, menve, menve, mind addig még el nem érik a parkot.
Azt elérve viszont, máris mind, csak állnak, mert a park, véletlen sem olyan, mint ahogy azt ők elképzelték. Itt, egy fa sem vidám! Mind morgós, s beteg. Levelik rozsdafoltosak, savas esőtől kimartak, portól kopottak. No és virágok? Letépett, megtépett, nem öntözött, kókadt növénykék csupán! S akkor még a fűről nem is beszéltünk, ami sárgán, napszítta, letaposott derékkal, csak afféle molyrágta szőnyegnek látszik.
Ez bizony, nem a domb béli kert, ahol viszont minden üde, zöld, friss, de legfőképp életerős!
Ez, egy egész más világ! Megfásult, kiégett, de legfőképp elhanyagolt!
Shárát persze, ezen dolgok sem riasztják el attól, hogy édesapját megtalálja, úgyhogy, kissé félszegen bár, de csak megkérdi a Parkot.
- Nem tetszene segíteni abban, hogy megtaláljam a kórházat? - tudakolja, mire a Park, minden fájával ő felé fordul, majd minden levelével dühösen felé susog.
- S ugyan miét segítenék neked, hisz te is csak egy gyerek vagy, s ki az, nékem mind haragosom, hisz letépik a leveleim, letörik az ágaim, fáim törzsébe vésnek mindenféle dolgot, mit sem törődve azzal, mind eközben mit érzek én! S akkor arról még nem is szóltam, hogy a mit is érzek én, a Park, amikor füvem letapossál, s virágaim meg letépik! - feleli bokor ágait rázva a Park, de Shara, apukájára gondolva, még ettől sem riad meg. Így hát visszakérdez.
- Mert? Mit szeretnél! Milyenek legyenek veled a gyerekek?
- Gondoskodók legyenek, s öntözzék a virágaim, odafigyeljenek a szemetelőkre s a rongálókra!
- Ha csak ezen múlik, hogy segíts, mi … rendbe tesszük a dolgaid, s életre keltjük a növényeid! - alkudozz máris Shára, s hogy a Park ne higgye, szavai csak üres fecsegések, a többiek máris, helyeslőn rábólintanak a kislány javaslatára.
A Park azonban, továbbra is kétkedő marad: - Ugyan! Ezt már más is ígérte, aztán, tessék, elfedtek öntözni, ápolni minket!
- Apu viszont arra tanított engem, hogy jótett cserébe, jót várj, hát így én, jót teszek neked, hogy aztán te is tudj jót cselkedve utat mutatatni nekem! - érvel egyre Shára, de tesz még mást is. Az éj leple alatt, hogy munkájában egy felnőtt se zavarja meg, a barátaival nekilát, hogy a Fának tett ígértét, tényleg tettekre váltsa. S máris munkálkodik mindenki! Shara a füvet nyírja, még Fáy, elvégre virágtündér, így hát, virágokat ültet, még Viki s Niki egymással versenyezve locsolnak, Kobi meg holmi varázsporral begyógyítja a fák kivésett törzseit. S Nyusznyusz, mivel most is épp fejjel lefelé tartsák, hát teszi, mit így tehet, s fülével vezényelve a munkaritmusát, szemmel tartsa a munka menetét. Egyszóval, mind úgy szorgoskodnak, mint a hangyák, vagy épp a méhek!
S mindezt látva a Hold teli arccal mosolyog le rájuk, mert tudja, ma éjjel itt újabb varázslat történik!
S íme! Mire a Hajnal ráköszönt a városra, a Park virágoktól illatozó, fáival üde zöld színfoltként köszön rá a városlakókra! Oly feltűnő mindez, oly érdekes, oly egyedi, hogy mindenki az életre kelt Parkot nézi! Ja! Még a Nap is a Parkra ragyog rá, hisz ily csudát még sosem látott: Íme, egy életvidám hely a nagyváros forgatagában! Leginkább mégis, maguk az emberek ámuldoznak, de nem azon, miként lett a Park egy éj alatt ily vidám, ha nem azon csodálkoznak, hogy eddig, nékik, miért nem jutott eszükbe az, hogy a Parkot tisztán s rendbe tartva tegyék barátságosabbá.
Lám! Ebből is látni, hogy néha elég egy apró tett, egy igazán kis semmiség ahhoz, hogy barátságosabbá varázsoljuk magunk körül a világot!
- Soha se hittem volna, hogy egyszer példakép leszek! - húzza ki magát büszkén a életre kapott Park, s bizony, van is mire büszkének lennie, mert most, valóban példaképét utánozzák őt le a városlakók, ahogy sorra fogva ásót, gereblyét a locsolókannát, a város többi parkját is helyrehozva teszik azokat zöld édenkerté, elvégre, a már kiszínesedett házakhoz, mindez, így illik!
- S középső úton menjetek, mert ő egyenesen a kórházhoz vezet! - hálálja meg efféle útbaigazítással a Park a barátok kedvességét, mire a kis csapat neki is indul, nekivágva a Park ajánlotta középső útnak, csakhogy az, véletlen sem vezet egyenesen, mert az kanyarog jobbra s ballra, miközben járdája szemetes, autósávja pedig hepehupás, eső s kerék vájta.
Ezt látva Shara s barátai máris, megszeppenve csak állnak, mert ez az út, véletlen sem olyan, mint ahogy azt ők elképzelték. Itt semmi nem átlátható, semmi nem tiszta, semmi nem biztos. Ez az út zsúfolt, zajos, poros, s végeláthatatlan.
Ez bizony, nem a domb béli homok út, ahol minden belátható, egyszerű, iránymutató, no és biztonságos!
Ez itt, egy egész más világ! Forgalmas, s végeláthatatlan!
Shárát persze, ezen dolgok sem riasztják el attól, hogy édesapját megtalálja, úgyhogy, kissé félszegen bár, de csak megkérdi az Utat.
- Nem tetszene segíteni abban, hogy megtaláljam a kórházat? - tudakolja, mire az Út, minden betondarabkájával dühösen ráförmed.
- S ugyan miét segítenék neked, hisz te is csak egy gyerek vagy, s ki az, nékem mind haragosom, hisz összetapossa járdalapom, s csak szemetelnek, miközben járda menti fáim, mik árnyékot adtak utamra, mind hagyták kipusztulni!- feleli feltépet betondarabjait mérgesen görgetve, de Shara, apukájára gondolva, még ettől sem riad meg. Így hát visszakérdez.
- Mert? Mit szeretnél! Milyenek legyenek veled a gyerekek?
- Rendszeretők, hogy a szemetet, a szemeteseimbe dobják, s legyenek még tisztaság szeretők is, hogy a járdám leseperjék, no és elővigyázatosak, s körültekintők, mert az utca véletlen sem játszótér!
- Ha csak ezen múlik, hogy segíts, mi … összeszedjük a szemeteid, rendbe tesszük a járdád, kijavítjuk utad, sőt, még fákat is ültetünk, hogy ne legyen utad felolvadt beton, hát ültetütünk fákat is szegélyedre! - alkudozz máris Shára, s hogy az Út ne higgye, szavai csak üres fecsegések, a többiek máris, helyeslőn rábólintanak
Az Út viszont, továbbra is kétkedő marad: - Ugyan! Ezt már más is ígérte, aztán, tessék, mégis feledtek leseperni, szemetem összeszedi!
- Apu viszont engem arra tanított, hogy segíts másokon, s akkor nékem is segítenek! - érvel egyre Shára, de tesz még mást is. Az éj leple alatt, hogy munkájában egy felnőtt sem zavarja meg, a barátaival nekilát, hogy az Útnak ígértét, tényleg tettekre váltsa. S máris munkálkodik mindenki! Shara a járdát sepri, még Fáy afféle tündérporral kijavítja az úttest hibáit, miközben Niki s Viki gödrös ás a járda mentén, majd azokba fákat ültet, miután Kobi meg varázsporával máris lombos fákká növeszti a facsemetéket. S Nyusznyusz, mivel helyzete még mindig változatlan, hisz egyre csak, fejjel lefelé tartsák, hát teszi, mit így tehet, s fülével vezényelve a munkaritmusát, szemmel tartsa a munka menetét. Egyszóval, mind úgy szorgoskodnak, mint a hangyák, vagy épp a méhek!
S mindezt látva a Hold teli arccal mosolyog le rájuk, mert tudja, ma éjjel itt megint varázslat történik!
S íme! Mire a Hajnal ráköszönt a városra, az Út tisztán, frissen festett zebrákkal, kiegyengetett úttesttel, frissen mázolt szemétgyűjtőkkel, no és árnyékot adó, s mindeközben szívet melengető fasorral köszönt rá a városlakókra! Oly feltűnő mindez, oly érdekes, oly egyedi, hogy mindenki a megújult Utat nézi ! Ja! Még a Nap is az Útra ragyog rá, hisz ily csudát még sosem látott: Íme, egy tiszta, egyenes, célba vezető, árnyas Út! Leginkább mégis, maguk az emberek ámuldoznak, de nem azon, miként lett az Út egy éj alatt ily átlátható, ha nem azon csodálkoznak, hogy eddig, nékik, miért nem jutott eszükbe az, hogy az Utat felügyelve tegyék rendeletésszerűbbé!
Lám! Ebből is látni, hogy néha elég egy apró tett, egy igazán kis semmiség ahhoz, hogy biztonságosabbá varázsoljuk magunk körül a világot!
- Soha se hittem volna, hogy egyszer példakép leszek! - húzza ki magát büszkén a megtisztított Út, s bizony, van is mire büszkének lennie, mert most, valóban példaképét utánozzák őt le a városlakók, ahogy sorra fogva seprőt, s már ők maguk seprik le a többi út járdáit is, majd azok szélére fákat ültetnek, miközben úttestet egyengetnek aszfalt simává, s arra aztán, élénk, fehér gyalogátkelőket mázolnak, elvégre rend a lelke mindennek, főleg, hogy az úttest nem játszótér. Amúgy is! A színes házakhoz, a kicsinosított parkokhoz tiszta utcák dukálnak!
- Kövessétek a jelzőlámpáim, s akkor máris a kórházhoz értek! - hálálja meg efféle útbaigazítással az Út a többiek kedvességét, mire a kis csapat elindul, főleg, hogy az Út intésére minden jelzőlámpa zöldre vált Sháráék előtt, így vezetve őket most már valóban egyenesen a kórházhoz.
S a Kórház, mint aki maga is orvosi köpenybe bújt, fehér színével máris kiviláglik a már tarka színekbe pompázó többi épület közül.
- Épp jókor jöttél! - szól a Kórház, köszönés helyett - Épp most engedem haza édesapád! - tudatja, miközben Shara apukája már ki is lép az épületből.
Shara máris pádréhoz szalad.
- Hát te meg, hogy kerülsz ide, méghozzá egyedül? - lepődik meg kislányát láva az apa, de Shára máris megnyugtatja.
- Nem egyedül jöttem! - bizonygatja, majd bemutatja apunak a barátait, kiket persze pádre felnőttként nem láthatna meg, de mert pádre nem csak apu, de művész is, hát így ő, csak részese tudd lenni egy kislány világának, mi végett, Pádre sorra kezet Shara barátaival, majd csak annyit mond.
- Legközelebb azért, ne hagyd magára Emmát, hisz tudod, hogy ő már öreg, kire így vigyázni kell! - kéri kislányát, aztán ölbe kapva őt, a nyakába ülteti. Ezt látva Niki, s Viki is felpattan Shara jobb vállára, Fáy meg a ballra, Kobi meg jobb híján, a barátnője zsebébe bújik, s így indulnak haza. Persze, Nyusznyusz sem marad itt, csak ő, megszokott módkán, lábánál fogva Shara a kezei közt tartva utazik.
S a kiscsapat hazaindul.
Útközben apu megjegyzi: - Mhü! Olyan szép, vidám, zöld s tiszta most ez város, mint ha elvarázsolták volna! - mondja, mire Shara s barátai kuncogni kezdenek, hisz ők tudják, itt, valóban varázslat történt. S e dolgot, elmesélik apunak is, mire pádre mindenkit megdicsér, de legfőképp Shárát, elvégre a kislánya olyat tett, amit még felnőttek is példaként követtek.
Így érik el a városi buszállomást, hol ni, a külterületi Busz, meglátva őket, már jó ismerősként fordul eléjük, aztán, csupa, ablak melletti hellyel kedveskedve nékik, egész Shara otthonáig békésen kerekezik.
S a sárga homok út, máris hasonló barátian üdvözli a megérkezőket, majd vígan kanyarogva felvezeti őket a domb tetején álló öreg házig, aminek kertje, maga, az elvarázsolt mesebirodalom.
S mindezt meglátva, máris mindenki ujjong, hisz mindenütt jó, de…, legjobb otthon!
S ezt, te sem feledd, ki most, épp a mesém olvasod, mert tudd, élj bárhol is, egy magányos tanya lakójaként, vagy épp öreg faluban, netán légy városi ember, vagy igazi, modern metropoliszi polgár, gyerek, vagy netán felnőtt, de az otthonodért, te is felelős vagy! Mert, csak is az emberek, otthon szeretete által születhetnek világszép városok! S hidd, ehhez, nem kell semmilyen varázslat, csak egy kis életkedv, egy kis gondoskodás, egy kis odafigyelés, s máris olyan szép, biztonságos, s élettel teli lesz minden, akár …..a mesében!