Két gyerekről fogok most mesélni. Történetem kezdetén mindössze tizenkét esztendősek voltak, de hősök nem csak felnőttek lehetnek. Hős lehet bárki, akinek a helyén a szíve, és nem fél követni azt. Ez a két bátor gyerek ma már nagyon öreg, de történetüket azóta is susogja az erdő. Az egyiküket Hollónak hívták. Azért kapta ezt a nevet, mert olyan fényes és fekete volt a haja, mint a hollók tolla. Hollónak nem voltak szülei, talált fiú volt, és egy jóságos öreganyó nevelte, Boróka anyó. Ő lelt rá az erdőben egy őszön, ahogyan egy csupasz fa alatt gubbasztott, és olyan fekete volt, hogy Boróka anyó egy pillanatra apró hollócskának vélte. Ezért nevezte el a fiút Hollónak. Elhatározta, hogy felneveli, mert neki nem volt családja.
Táplálta, ruházta, ápolta, ha megbetegedett, és sokat mesélt neki, amikor kicsi volt. Amikor nagyobbacska lett, megtanított neki mindent, amit csak tudott a növényekről. Boróka anyó kertje ugyanis varázskert volt. Rózsái gyerekfej nagyságúra nőttek, sudár almafái sárgadinnye méretű gyümölcsöket teremtek. Boróka anyó pompás virágai mellett pedig ott élt mindenféle gyógyfű, melyek bármilyen betegségre enyhet adtak. Csodájára jártak messze földről, tapasztalt vándorok ámultak el szépségén és tökéletes harmóniáján.
Boróka anyó egy kis falu határában élt Hollóval egy nagy-nagy hegy lábától pár nap járóföldre. A falucska felett gyakran sütött a nap, vidám gyümölcsösök voltak körülötte, és minden tavasszal virágok pompáztak a kertekben. A hatalmas hegy azonban, ami a falu melletti rengeteg erdő fölé magasodott, örökké esőfelhőkbe burkolózott, és éjjelente hideg szél süvített az ormai felől a kis falura. Esténként, amikor már ágyban feküdt, Holló gyakran hallgatta az ablaka alatt süvöltő szél sírását. Olyan volt, mintha egy gyerek sírna. Holló egyszer elgondolkodott, mit mondhat a szél, mit szeretne a tudomására hozni. Butaság, gondolta végül. A szél nem tud beszélni, és nem is akar mondani semmit. Magára húzta a takaróját, és a szél fütyülésére merült álomba.
Holló ritkán játszott a többi gyerekkel, mert a falutól távolabb éltek egy szép, zöld domb tetején egy fehér falú, piros tetős házban. A barátai olykor meglátogatták, olyankor együtt szaladgáltak a domb körüli réteken, de Holló legjobban azt szerette, ha Boróka anyó kertjében dolgozhatott, és miközben rózsát metszett, tulipánhagymát vagy facsemetét ültetett, vidám dallamokat fütyürészett, vagy énekelt a virágoknak.
- Ne feledd, fiacskám, mint minden élőlénynek, a növényeknek is van lelkük – mondogatta Boróka anyó – szeresd őket, és figyelj rájuk, mert tudnak beszélni. De nem emberi szavakkal ám! Csak akkor hallhatod, ha béke és csend van a szívedben!
Holló szerette a növényeket és béke honolt a szívében. Esténként gyakran álldogált a kert végében, és amíg kedves virágai becsukták a szirmaikat éjszakára, ő a vörös eget kémlelte, és érezte az arcán a hegy felől érkező, esőszagú, éjjeli szelet. Sokáig gondtalan és boldog élete volt. Egy őszön azonban Boróka anyó megbetegedett. Holló gyógynövényekből teát főzött neki, borogatta. A kertből hatalmas kosarakkal cipelte el a gyümölcsöt, és a csodálatos virágokat, hogy tápláló húst, kecsketejet, mézet vehessen a betegnek az árukból. Hajnalban kelt és késő estig dolgozott, hosszú órákat töltött a beteg ágya mellett, fogta a kezét, beszélt hozzá és énekelt neki. A virágai szomorúak voltak, mert nem volt többé ideje velük törődni, ők is sápadni, hervadozni kezdtek, végül felütötte a fejét a gaz a kertben, mert Holló minden idejét Boróka anyó ápolására áldozta. Boróka anyó azonban nem lett jobban. Egy felhős, szeles napon mély álomba merült, és nem lehetett felébreszteni többé. Holló nagyon megrémült, és bement a faluba, hogy elhozza a falu vénséges vén, bölcs orvosát. Az el is jött a dombteteji házikóba, és amikor megvizsgálta Boróka anyót, így szólt:
- Erre a betegségre egyetlen ellenszer létezik, de az még a te kertedben sem terem meg. Nagyon nehéz megszerezni. Látod azt a nagy hegyet a távolban? Fel kell mászni a legmagasabb ormokig, ott a hó alatt nő egy fehér szirmú virág. Annak a virágját és leveleit kell elhozni, azt hét napig főzni, és a főzet illatától a beteg meggyógyul.
- Megszerzem azt a virágot! – kiáltotta Holló eltökélten.
- Azonban vigyázz – mondta neki az öregember – azt beszélik, a hegy barlangjaiban lakik Fúria, a szél gonosz boszorkánya. Nincs más mulatsága, mint hogy megkeserítse az arra járó emberek életét. Nem tűri, hogy a falubeli emberek a hegyére merészkedjenek. Vigyázz, mert ha a karmai közé kerülsz, talán soha nem szabadulsz.
- Semmilyen boszorkány nem állíthat meg – mondta Holló – nem hagyom cserben Boróka anyót, aki olyan jó volt hozzám, felnevelt, és megtanított mindenre.
Még aznap elindult, nekivágott az erdőnek, ami a falu és a hegy között terült el. Sűrű és sötét volt az erdő, Holló azonban nem félt. Tudta, a félelmetes, göcsörtös fák nem azért nőttek, hogy eltévedjen közöttük, egyszerűen csak élni akarnak, és az ég felé nyújtózkodni, nem pedig előle elvenni a fényt. Azonban az út hosszú volt, és gyakran elvesztette az ösvényt. Éhes volt és fázott, mert feltámadt a szél, és eleredt a súlyos őszi eső. Esténként egy-egy odvas fa tövében didergett, és a denevéreket hallgatta. Eszébe jutottak azok a történetek, amelyeket Boróka anyó mesélt: melyekben bátor ifjak sárkányokkal küzdöttek. Sárkányok! Egy erdőn átjutni is épp elég küzdelmes, főleg egy magafajta fiúnak, aki csak a virágokhoz ért, és soha nem járt még a faluján kívül. De most csak egyetlen virág lebegett a szeme előtt: egy apró, fehér szirmú a hegycsúcs hava alatt, amely meggyógyítja Boróka anyót. Hetednapra kiért a rengetegből. A hegy magas volt, sziklás, és egyetlen meredek, keskeny ösvény vezetett felfelé. Metsző szél fütyült. Ugyanaz a szél, amit Holló az ágyában szokott hallgatni, ami gyerekhangon szokott sírni az ablaka alatt. Most hideg volt, és besüvített szakadt ruhája lyukain. De nem fordulhatott vissza. Összeszedte hát minden erejét és bátorságát, és nekiindult Fúria boszorkány hegyének.
Mindeközben Minka, Fúria boszorkány unokája a tűz mellett üldögélt, csípős leveleket rágcsált és a barlang falán táncoló árnyékokat nézte. Hogyan lehet egy gonosz boszorkánynak unokája, kérditek. Ki tudja, talán a leggonoszabb boszorkány sem volt mindig gonosz. Egyszer talán ugyanolyanok voltak, mint minden kedves nagymama a világon. S valami történhetett, ami miatt a gonoszságot választották. Nem lehet tudni, mindenesetre Fúria régóta a hegyen élt sötét tudományába feledkezve egyetlen élő hozzátartozójával, Minkával. Milyen lehet egy boszorkány unokája? Csúf, borzas, sötét arcú, piszkos, utálatos kislányt képzelhettetek el, de Minka nem ilyen volt. A haja olyan szőke volt, mint a reggeli napfény, a szeme pedig akár a tengerszem. Szép lány volt, de szótlan és szomorú. Ideje nagy részét azzal töltötte, hogy ugyanúgy, mint akkor, a tűz mellett ült, és a barlang falán lévő árnyékokat nézte. Néha sírt. Nem volt barátja. Senki nem járt fent a hegyen, mert mindenki félt Fúriától. Akkor este Fúria nagyon dühös volt, mert hű cinkosa, a hideg északi szél elmondta neki, hogy valaki jár az ő hegyén.
- Majd én megmutatom neki – dühöngött.
Még hatalmasabb szelet támasztott, és jéghideg záport zúdított a hegy szikláira, ahol Holló botorkált. Kárörvendett, hogy a betolakodó majd megcsúszik a vizes köveken, és a nyakát szegi. Hamarosan azonban még hatalmasabbra lángolt a haragja, mert a szél azt a hírt hozta, hogy Holló még mindig megy előre, dacolva a leghevesebb zivatarral is. Ekkor hóvihart kavart, olyan hideget, hogy biztosra vette, hogy az ostoba fiú egykettőre halálra fagy. A szél azonban még mindig azt suttogta, hogy a fiú él, és megy előre, szikláról sziklára kapaszkodik, és egyre fentebb ér. Fúria ekkor villámokkal csapott le a hegyoldalra, ahol Hollót sejtette. A szél azonban azt mondta, a fiú elcsigázottan és betegen ugyan, de felért a hófödte hegycsúcsra, és fagyott kis kezeivel kikapart egy csokornyit az értékes fúriahegyi hóvirágból. Fúria varázsfüveket szórt a tűzbe, és a felszálló füstben ki is rajzolódott a fiú alakja, ahogyan botladozva, összegörnyedve indul el lefelé a jeges, csúszós hegyoldalon a falu felé. Minka is jól láthatta sötét karikás szemeit, a haját, amely fehér volt a belefagyott hótól, felsebzett kezeit. A boszorkány éktelen dühbe gurult, beleremegett a hegy. Sötét varázslattal széllé változtatta önmagát, és süvöltve elindult, hogy saját maga végezzen a fiúval, aki háborgatja hegye magányát, és meglopja kincseit. Nem tudta, hogy a szomorú szemű Minkának megesett a szíve a füstben botorkáló alakon, és azt sem tudta, hogy a naphosszat a tűzbe bámuló haszontalan teremtés, aki csak az egerek itatásához ért, sokkal többet megtanult a tudományából, mint azt valaha gondolta volna. Minka meleg fénnyé változott, és megjelent a félig megfagyott, halálosan fáradt és éhező Holló szeme előtt. Elvezette a fiút a barlangba, mielőtt még Fúria rátalált volna. A barlangban aztán megint lánnyá változott. Enni adott Hollónak, forró gyógyteát főzött neki, és fekhelyet készített a számára, hogy visszanyerhesse az erejét. Fúria egész éjszaka megszállottan kutatott a fiú után, és nem is sejtette, hogy Holló a tulajdon barlangjában bujkál, és Minka ahelyett, hogy móresre tanítaná, válogatott finomságokat ad neki, csillogó szemmel mosolyog rá – ő, aki soha nem mosolygott – a fiú visszamosolyog, beszélgetnek, és egyáltalán, remekül érzik magukat, biztonságban a kint tomboló széltől. Holló azonban amint evett és kicsit felmelegedett, indulni készült. Hálásan megköszönte Minka jóságát, és biztosította, hogy visszanyerte az erejét annyira, hogy ellenálljon a gyilkos orkánnak.
- Kérlek, ne menj el – mondta Minka – olyan egyedül lennék nélküled. Nem akarok megint egyedül lenni.
- Mennem kell – mondta Holló – orvosságot kell vinnem Boróka anyónak – Holló a zsebére mutatott, ahol a hóvirágok lapultak - Csak ezért jöttem, és mihamarabb vissza kell érnem.
- Akkor gyere vissza utána – könyörgött Minka.
- Hiszen megöl a boszorkány – mondta Holló – tudod, hogy nem jöhetek. Gyere el te meglátogatni engem.
- Soha nem hagyná a nagymamám – felelte Minka könnyes szemmel – De ha te megígéred, hogy örökre velem maradsz, ígérem, meggyógyítom Boróka anyót. Megvédelek a nagymamámtól, és megtanítalak mindenféle varázsra. Együtt uralhatjuk a hegyet, a felhőket, a szeleket, még a napsütést is! Azt tehetnénk, amit akarnánk! Ne térj vissza, maradj velem!
- Lent a faluban is azt tehetem, amit szeretek – mondta Holló – van egy kis házunk, egy csodálatos kertünk. Boldog vagyok ott. Nekem ennyi elég, nekem nem kell semmi varázserő. Én csak Boróka anyót akarom meggyógyítani és visszamenni a virágaim és a fáim közé! Gyere velem!
- Nem mehetek le – tiltakozott Minka – csak ezen a hegyen van varázserőm! Ha elhagynám a hegyet, minden tudományom és képességem szertefoszlana! Hogy mehetnék le, hogy mondhatnék le a varázserőmről? Hiszen anélkül nem is tudtalak volna megmenteni!
- Akkor örökre el kell búcsúznunk – mondta Holló szomorúan – Ég veled, Minka.
Azzal indult is. Minka szíve úgy fájt, mint még soha. Nem tudta visszatartani Hollót. Azonban mielőtt a fiú eltűnt volna a szeme elől, támadt egy ötlete. Egy varázslattal lyukat égetett Holló zsebére, és a kis csokor virág kihullott, úgy, hogy Holló nem vette észre. Elégedetten gondolt arra, hogy Holló vissza fog térni. Sokáig figyelte a tűz füstjében, hogyan küzd Holló az orkánnal, hogyan ereszkedik egyre lentebb és lentebb. Látta, hogy végül eléri az erdőt, és megy elszántan előre éjt nappallá téve soványan, betegen, kiemrülten, de diadallal szép kék szemében. És végül látta, hogy amikor már csak pár lépésre volt a kis dombocskától, ahol a fehér házikó állt, kétségbeesetten kutat a zsebeiben, majd lerogy a földre, és keserves zokogásban tör ki. Akkor arra gondolt, hogy a remek terv talán mégsem annyira remek. Holló csak feküdt a földön, szívet tépően sírt, majd elcsendesedett, és nem mozdult többé. Minka könnyes szemmel nézte a füstbeli képet, és összerezzent, amikor Fúria felkacagott a háta mögött.
- Meg akartalak büntetni, amiért megvédted a fiút – mondta – de már látom, hogy te is ravasz kis boszorkány vagy, nálam is ravaszabb és gonoszabb!
Csodálkozott, amikor Minka, ahelyett, hogy örült volna a dicséretnek, keserves sírásban tört ki.
- Nem – zokogta – én nem így akartam! Én csak nem akartam, hogy örökre elmenjen!
Aztán letörölte a könnyeit, és eltökélten nézett fel Fúriára.
- Most rögtön megyek, és visszaadom neki, amit elloptam tőle!
Akárhogy dühöngött és fenyegetőzött Fúria, hajthatatlan volt. Ekkor az öreg boszorkány mérgében elvarázsolta a saját unokáját! Minka felsikoltott, amikor meglátta, hogy a tükörből egy csúnya és gonosz öreasszony néz rá a szép, szőke lányarc helyett. Ugyanolyanná vált, mint Fúria!
- Ha elmész, soha nem változol vissza többé – figyelmeztette Fúria. Minkának azonban eszébe jutott a földön zokogó Holló képe.
- Megérdemlem a büntetést! – mondta. Gondosan eltette a hóvirágot, és nekiindult Fúriahegy meredek lejtőinek görnyedt hátú, ráncos, botorkáló vénasszony képében.
Holló időközben feleszmélt. Egy rövid pillanatig nem értette, miért fekszik rongyosan és piszkosan a dombocska mellett, és miért fáj minden tagja, de aztán eszébe jutott minden. Felnézett a távolba magasodó hegyre. Nem tudom, van-e még elég erő bennem – gondolta – de visszaszerzem azokat a virágokat, ha száz boszorkány állja is az utamat! És visszaindult a halálos veszedelem torkába, ahonnan éppen csak megmenekült. A szél egyre fütyült a fülébe, gonosz hangon fütyült, és azt mondta neki: - A lány tette! A lány lopta el tőled! Bizony, ő, aki befogadott! Akire azt hitted, hogy jó és kedves, nem különb, mint a boszorkány. Nem, gondolta Holló eltökélten. Minka nem tenne ilyet. Minka nem gonosz, csak boldogtalan. De nem gonosz! Ment tovább, ügyet sem vetve a szélre.
Közben Minka elérte a rengeteg erdő szélét, és elindult arra, amerre a falut sejtette. Ment egyre a sűrű fák között, de nem lelte a kiutat. Ekkor egy szemtelen kis szellő körbecikázta, és Fúria hangján azt sziszegte neki: - A te kis barátod is itt bolyong az erdőben. De vajon meglelitek egymást? Megleli egymást két eltévedt, ijedt, ostoba gyerek ebben a hatalmas rengetegben? Ha a fiú eléri a hegyet, nincs számára menekvés többé. Te pedig örök életedben itt fogsz bolyongani csúf, hajlott öreg boszorkány képében. Te kerested magadnak a bajt! – A szél kárörvendően felkacagott. Minkában a vér is megfagyott a gondolattól, hogy ez valóban bekövetkezhet. Lerogyott egy nagy tölgyfa tövébe, és már majdnem kitört belőle a sírás, amikor eszébe jutott, mit mondott neki Holló a barlangban abban a boldog órában, amikor életében először nem volt magányos. A fáknak is van lelkük – mondta Holló – vénebbek és bölcsebbek, mint az ember. Ha valakiben elég türelem van, azt is meghallhatja, mit mondanak. Csak csendben kell lenni, és nagyon figyelni. Minka megnyugodott, és hallgatózott. Valóban, a fa csakhamar megszólalt, valahol a lelke mélyén hallotta a beszédét.
Megleled őt – suttogta a vén tölgy – mert ha a jó szándék vezérel, célt nem tévesztesz, ebben bizonyos lehetsz. Annyi varázslatot ismersz, és ezt az egyet nem tudod, kis boszorkány?
Nem tudok több varázslatot, gondolta Minka, mert elhagytam a Fúriahegyet. De Hollót megtalálom, és jóváteszem a gonoszságot, amit elkövettem ellene! Felkelt, és ment tovább fájó, gyenge lábain, amelyek egy öregasszony lábai voltak. Közben egyre azon gondolkozott, hogyan magyarázza meg Hollónak, hogy ne ijedjen meg attól a csúf vénasszonytól, amivé vált. Vajon megismer, töprengett. Vajon elhiszi, hogy tényleg én vagyok az? Ezek a gondolatok jártak a fejében, amikor egyszerre kiáltást hallott.
- Minka!
Felnézett, és Hollót látta maga előtt. Piszkos volt és rongyos, de a szemében őszinte öröm csillogott. Minka meglepetésében szólni sem tudott. Holló odaszaladt hozzá, és megfogta a kezét.
- Mit keresel itt?- kérdezte izgatottan – Miért jöttél el a hegyedről?
- Azért jöttem, hogy visszaadjam neked, amit elvettem – suttogta Minka, és érezte, hogy elpirul a szégyentől. Elővette a fehér virágokat, és odanyújtotta Hollónak – Nem kell visszamenned arra a szörnyű hegyre. Menj, és gyógyítsd meg Boróka anyót!
Holló döbbenten nézte a virágokat, majd felkacagott a boldogságtól. Örömében magához ölelte Minkát, énekelni, kurjongatni kezdett, csak úgy zengett az erdő tőle.
- Hogyan ismertél rám? – kérdezte Minka csodálkozva.
- Hát el tudnám felejteni az arcodat?! – kiáltotta Holló.
- De hiszen ráncos, vén banya vagyok!
- Dehogy vagy! Gyönyörű szép fiatal lány vagy, olyan, amilyen mindig voltál!
Minka először szóhoz sem jutott a csodálkozástól, azután ő is boldogan felnevetett. Együtt mentek fel a kis dombteteji házba, együtt főzték meg a virágokat. A hetedik napon csodálatos illat töltötte be a szobát, és Boróka anyó kinyitotta a szemét. Nem csak a betegségből gyógyult meg, de éveket fiatalodott. Ő és Holló sírva-nevetve borultak egymás nyakába. Eközben Minka az ablaknál állt, és hallgatta, hogyan zokog odakint a szél. Amikor Boróka anyó elszunnyadt, Holló odaállt mellé az ablakba.
- Értem már, milyen varázs volt rajtam – mondta neki Minka – mivel gonosznak és csúnyának gondoltam magam, azzá is váltam. De te megláttad bennem a jót és a szépet, és ezért tudtam én is újra szépnek látni magamat. Ez mentett meg.
Egy ideig hallgatták a szelet, nézték, ahogyan boldogtalanul tépkedi a fák lombjait.
- Talán az én nagymamámat is meg lehetne menteni – mondta Minka – talán ő is csak azért ilyen gonosz, mert azt hiszi magáról. Ha csak egyszer észrevenné benne valaki a jóságot, lehet, hogy jóvá is válna. Nem gondolod?
Holló bólintott. Amikor pedig Boróka anyó újra teljesen egészséges és erős lett, ismét nekivágtak a nehéz és hosszú útnak, amit azonban már mindketten jól ismertek. Egymás kezébe kapaszkodva szelték át a rengeteget, egymást segítették Fúriahegy meredek szikláin. A hegyen most nem tombolt semmiféle vihar, csöndes, szomorú volt az idő, a szél nem tudni, hol bujdokolt. Amikor megérkeztek Fúria barlangjába, nem egy dühös boszorkány várta őket. Nem. Egy magányos öreganyó kuporgott a kialudt tűz hamvainál, ráncos arcán egymás után peregtek le a könnyek. Jöttükre felemelte sápadt arcát.
- Nagymama! – kiáltotta Minka, és odaszaladt hozzá – Kérlek, ne sírj, nagymama! Visszajöttem!
Fúria arca egészen megváltozott. A haja borzas szürkéből hófehérré változott, gonosz, sárgás szeme pedig tiszta kék lett, éppen, mint Minkáé.
- Ha szeretnéd, nagymama, akkor itt maradok veled – mondta Minka – nem hagylak magadra! Tudom, hogy hiányzom neked, és magányos vagy nélkülem. Nem akarom, hogy magányos légy! Tudom, milyen keserű sors az. Csak légy jó hozzám, és az emberekkel, akik a hegyre jönnek, meglátod, soha nem leszel magányos!
Fúria, a boszorkány abbahagyta a sírást, és a kezét nyújtotta Minka felé.
- Igazad van – mondta –Megmutattad nekem, hogy egy apró gyerektestben lakozó jóságnak nagyobb hatalma van, mint egy kitanult vén boszorkány minden bűbájának! Azt is megtanultam, hogy a leggonoszabb szív is képes nagyon fájni. Rájöttem, hogy a hatalmam fabatkát sem ér, ha csak ártani akarok vele. Legyőztetek engem. De mostantól nem akarok legyőzött gonosz boszorkány lenni. Jó akarok lenni. Menj csak, Minka, a faluba a barátoddal, ezzel a bátor fiúval, és értem ne aggódj. Most már tudom, hogy jó szívvel gondolsz rám, és tudom, hogy boldogan élsz az emberek között. Ez nekem elég. Nem leszek magányos.
Hollónak leesett az álla. Alig akarta elhinni, hogy a boszorkányból, aki számtalanszor próbálta őt elpusztítani merő gonoszságból, ez a jóságos öregasszony lett, Boróka anyóhoz hasonlatos. S ehhez nem is kellett varázslat, elég volt Minka egyetlen szeretetteljes szava. Vagy éppen az volt a varázslat. Soha nem gondoltam volna – gondolta megrendülve – hogy ekkora erő van a kezünkben. Nem csak Minkáéban, hanem mindenkiében.
Fúria, a boszorkány végül is a hegyen maradt. Azonban teljesen másként látta onnantól az erdőt, és az erdő szélen a kis falut, ha letekintett a sziklákról. Megőrizte a varázserejét, de onnantól a falu lakóinak nem kellett árvíztől, orkántól tartani. Kertjeik minden évszakban bőségesen teremtek, és tavasztól őszig virágok borítottak be mindent. Hálás szívvel emlegették a hegy jóságos boszorkányát, aki vigyázott rájuk. Egy napon azonban Minka nem találta a barlangjában Fúriát, amikor látogatóba ment hozzá. Már kezdett megijedni, amikor lágy, jó illatú szél érintette meg az arcát.
- Hát itt vagy – mondta mosolyogva.
Holló és Minka máig a zöld dombocskán laknak. Holló haja már nem fekete, hanem fehér, és esténként még mindig a kert végében álldogál a virágok közt, gereblyével vagy ásóval a kezében. A Fúriahegy mögé lebukó napot figyeli, és várja haza Minkát, aki ilyenkor az erdő szélén áll, és hallgatja, mit üzen neki a vén fák ágai között suttogó hegyi szél.