A homok mesél

Évszám
2010

Emlékszem hogyan kezdődött. Emlékszem, hogy minden egy kis kavics miatt volt…

Mint az kétévenként megszokott volt, akkor is csak úgy szakadt az eső a terméketlen sivatag ezüstfehér homokjára. A sátor előtt ültem. Nem tudtam még akkor sem elhinni, hogy ilyen egyszerűen, és a klánvezér…

 

Előző nap a Sziklás-fennsíkon rázúdult a kőgörgeteg. Úgy hoztuk vissza a táborba, hogy alig bírt lélegezni is. Mint apám helyett apám, úgy szerettem. És ott ültem a sátor előtt. Az előtt a sátor előtt, ahonnan soha nem fog kilépni a saját lábán.

A sátor kijárata széttárult hirtelen és kijött rajta Mauna, kezében apja kardjával. Elsétált mellettem, a tábor közepén leszúrta, majd visszhangot verően felüvöltött. Testén remegés futott át, ahogy letérdelt az égnek meredő, gyönyörűen megművelt, díszes kard mellett.

Néma gyász telepedett a sátrak kis gyűrűjére. Mauna nem mozdult, csak térdelt a kard mellett, az eső pedig lassan kezdte szétáztatni égővörös haját. Halkan dúdolni kezdett, és az egész tábor felkapta a dallamot.

A tudatom elhagyott, már csak a lábam vitt. Egyenesen mellé, hogy megszorítsam a vállát és az égnek emelve fejem, énekeljem az ősi éneket. Az ének a Sziklás-fennsík és a sivatag felénk eső részének egészét belepte, a hideg eső pedig rendületlenül morajlott, mintha ő is ezzel próbált volna tisztelegni az elhunyt szellemének, mintha segíteni akart volna hatalmas klánvezérünk lelkét egy őt megillető helyre vezetni.

Hamarosan teljesen kihűltek ujjaim, és a Vigyázók is eltűntek a felhős égbolt peremén. A dal is csitulni kezdett, és emberek sorra kezdtek elszivárogni, hisz más dolguk is volt, s bár a gyász mindenkit és mindent áthatott, nem volt szabad veszni hagyni az időt, hiszen abból van a legkevesebb rövidke életünk során.

Mauna is felállt, megkapaszkodott elfagyott karomban, és megölelt. Mikor elengedett, tekintetéből sugárzott a lehető legmélyebb fájdalom és hála.

Mauna a legközelibb barátom volt, mióta eszemet tudtam. Nem testvéremként, hanem mint saját részem, úgy tiszteltem és szerettem. Átéreztem fájdalmát, és még sokáig figyeltem a sátra ajtaját, azután is hogy ő már rég bement.

Letérdeltem a kardhoz, fejet hajtottam neki, majd Mauna után mentem.

 

Ezt követően mindenre ködös fátyol borult, eltompítva az elmúlás fájdalma által az emlékeket.

Maunát nevezték ki klánfőnöknek, pedig pontosan tudták akkor is, hogy én ugyanannyira Lángőrző voltam, mint Mauna. Nem dühített, egyszerűen csak bántott, hogy képességeim ellenére őt választották.

Maunával közel egy időben születtünk, pont, mint a régi legendában a két Vigyázó, kik az égen őrzik a világunk egyensúlyát, döntenek élet és halál felett, és mindig egymást támogatva haladnak át az égen.

Az ő adományuk a sivatag népének a Láng, amelyet Mauna és én egyaránt őriztünk. Az öregek meséiből viszont az derült csak ki, hogy a Láng Őrzője vezeti majd el a sivatag népét Roarnen érintetlen édennek megmaradt részébe. Azt egy szóval sem említette a monda, hogy több Lángőrző lehet, esetleg lesz is.

Mauna nagyon elgyötört volt. Sosem volt még olyan szótlan, még velem is alig beszélt. A gyász eluralkodott rajta, amit valamilyen szinten meg tudtam érteni, de egy erős vezetőnek ezt semmilyen körülmények között nem szabadott volna hagynia.

Mauna fiatalos lendülete, amely mindenkit tovább tudott volna hajtani pillanatok alatt, elhalt. Ezt bizonyította Lángja halványtürkizről szürkésbézsszínűre változása is. Mauna lelke lassan, de biztosan elindult a pusztulás lejtőjén.

A szemeim előtt vált két lábon sétáló halottá, így amikor egyik éjszaka, a legnagyobb homokvihar idején kiosont a sátorból nem volt maradásom.

A dűne oldala csúszott a lábam alatt, a homok pedig belepte arcomat, eltömítette orromat, bekúszott ruhám alá. Alig láttam pár lépésnél távolabb, de nem hagyhattam Maunát magára.

A lábam elsüllyedt a kavargó homokban. Alig volt már erőm a szemem is nyitva tartani, nemhogy mászni a szilárdan ellenkező ezüsfehérséggel. Viszont megérte.

Mauna ott ült a lassan kúszó dűne oldalában, teljes megbékéléssel a halállal vívott harcból való vesztes kimeneküléssel szemben. Üvöltve téptem ki lábaimat a marasztaló homokból és amennyire akkor tőlem tellett, rohantam Maunához, akit látszólag megleptem, de tekintetéből sugárzott, hogy számított rám.

Kicibáltam a homokból, és mire mindketten biztonságban voltunk Mauna még mélyebb letargiába esett, mint amiben addig volt.

Messze keveredtünk a tábortól, nem kis időnkbe került mire visszataláltunk, és utána ismét ennyibe, mire újra használhatóak lettünk.

Amit akkor álmodtam, egészen mostanáig teljes tökéletességgel él emlékezetemben. Ahogy a tisztán csillogó homok felett kirajzolódott a két aranysárgán sugárzó alak, majd ahogy meghatározhatatlan hangjukon beszéltek hozzám, ahogy élesen körvonalazott, de mégis homályos alakjuk mutatta az utat. Mutatta az utat Roarnen édene felé.

A homok folyt a lábuk alatt, de nem úgy, ahogy nekem előző este. Ők siklottak felette. Megmutatták a Sziklás-felvidék túlsó peremét, és az azután lévő végtelenbe nyúló, ezüstfehér homokkal borított horizont felé mutattak, oda ahol a szürke hegyek mögül előbukkannak ragyogó pompájukkal minden éjszaka után, hogy fénybe borítsák egész Roarnent.

Engem magával rántottak a távolban éppen hogy csak sejthető dűnék, a hegyes völgyes lankák, és beszívtak egy kis kanyonba. A kanyonon túl az éden teljes gyönyörű érintetlenségével szikrázott.

A növények zöldek voltak, a levegő füllesztően meleg és párás, a környezet pedig hátborzongatóan idegen a sivatag egyszínű ezüstfehérségéhez képest.

Aztán a két Vigyázó túlvilági hangjukon megszólalt és csak annyit mondott: „Ez mind a tiéd.” Majd eltűnt és engem visszahúzott a Sziklás-fennsík halvány homokja.

Ébredvén rögtön letámadtam Maunát, elmeséltem neki, kérleltem hogy mondja el a klánnak. Mauna nem akarta. Csak ült, csillogó zöld szemeiből csupa keserűség és fájdalom sugárzott, arca beesett volt és sápadt és egész testében remegett. Ahogy hozzáértem, kezem alatt sütött halvány arca. Teljesen belázasodott az előző napi kaland utóhatásaként.

Nem tudtam ellene mit tenni, de nem hagyhattam, hogy a nemzedékek sora által keresett édenbe jutás lehetőségét elhalassza, tehát kivittem a sátorgyűrű közepére és vonítani kezdtem, élesen, hosszan, mint a szürke vadászok a fennsík bozótosabb részén.

Az emberek sorra kiálltak sátraik elé. A Vigyázók felbukkantak egy sötét felhő mögül, szinte jelezve, hogy kezdhetem.

Mindenki derült hangulatban volt, az újbóli fényáradat hatására, Mauna viszont csak állt, és könyörgően nézett rám.

-              Nem, nem fogom megtenni-, suttogta elhaló hangon felém. Én viszont csak hátráltam, majd amikor a sátrak bejáratával egy vonalba értem, megálltam, és felkiáltottam:

-              A Vigyázók szóltak a Láng őrzőjéhez! Mauna, oszd meg klánoddal, mi volt az álomban!

Mauna ismét könyörgően pillantott rám, de elkezdte mesélni, szinte szóról szóra az álmomat. Szavai hidegen visszhangoztak a tábor bőrsátrainak kopott falai között. Hangjához illett volna valami zenei kíséret, olyan szépen fogalmazott.

Bemásztam a sátrunkba, itt már sokkal tompábban hallottam, viszont ugyanolyan nyugodt  maradt, és költőies. Bár nem értettem már mit mond, a zúgolódást tiszten kivettem hangja mellett, és emlékszem hogy sokan kacagtak is.

Nem mentem ki, csak vártam, hogy Mauna széthúzza a bejáratot eltakaró bőrlepelt, és letelepedjen mellém, mélyet sóhajtson, majd a tőle megszokott módon barátságosan rámmosolyogjon.

De Mauna nem jött, a hangzavar pedig kezdett mindent túlharsogni. Még a szél énekét is elnyomta a máskor oly csendes sivataglakók háborgása.

Kimentem. Mauna ott állt a káosz közepén, és merőn nézett rám.

-              Elmondtam .- Ennyit tudtam szájáról leolvasni, mielőtt sarkonfordult volna.

Eltűnt a tábor szélén uralkodó káoszban, aztán soha többet nem láttuk. Elnyelte a homok.

A vének nem voltak hajlandóak engem kinevezni vezérnek, bár ahogy emlékszem, vagy ahogy éppen nem, szörnyű lelkiállapotom nem is nagyon engedte volna.

Amíg a Vigyázók az eget járták, én is jártam a környéket, kerestem Maunát, kerestem a nyomát, hogy merre mehetett, mért hagyhatott itt, de semmire nem jutottam. Mauna elhagyta a klánt, Mauna, a leghűségesebb barátom, akit nem, mint testvérem, hanem mint lelkem egy másik darabjának hordozóját szerettem. Ő volt a másik felem. A nevünk is ezt jelentette: örök szövetség, Mauna Sinen, a két Vigyázó neve.

Hát a szövetség mégis felbomlott volna?

Sokáig vártam, de mindhiába, nyomát vesztettem és belefáradtam a kétségbeesetten átvirrasztott, elvesztegetett időbe. Csöndet akartam, nyugalmat, békét. Halált.

 

Nem emlékszem mennyi időre rá, hogy elhatároztam, eldobom az életem - nekem perceknek tűntek, de lehettek akár órák is- berohant Mauna anyja a sátramba.

Vékony, magas, bronzos bőrű nő volt, hosszú, hullámos, lángvörös hajjal. Gyönyörű teremtés volt, nagyon erkölcsös és magabiztos. Második anyámként szerettem.

Dallamos hangjából félelem és bizonytalanság sugárzott, ahogy mondani kezdte a látottakat, ahogy elmondta, hogy a természet egyensúlya felbomlott.

A szürke vadászok a sivatag és a Sziklás-fennsík között ingáztak, a táborunkból pedig pár perccel azelőtt ragadtak el egy kisgyermeket is.

Ez volt a riadókürt hangja a fejemben, beindult a mechanizmus és már rohantam is a sátorból kifele. Menet közben magamra csatoltam kardomat és csak a tábor közepénél pillantottam hátra, akkor is csak azért, hogy Mauna anyáról leolvassam az útirányt.

Szaladtam, a kavargó homok körbevett és már pár lépés után elvesztettem az érzékeim nagy részét, a tudást is, hogy merről jöttem, és hogy merre megyek. Süvített a szél, alig láttam valamit, de a Láng villódzva táncolt a szemeim előtt, mégha azokat csukva is tartottam. Egyszer csak megláttam egy másik Lángot, amely sokkal-sokkal halványabb volt, mint az enyém, de ott lebegett, mint az ezüstfehér homok őrjöngő tengerének szélén egy pici tábortűz.

Üvöltve rohantam a Láng felé, biztos voltam benne, hogy csak Mauna lehet. A vihar erős hullámokban lökött vissza, taszigált kedve szerint, de masszívan tartottam az irányt, és legnagyobb meglepetésemre nem egy önmagábaroskadt vezért találtam, hanem egy vörös hajú, apró kislányt, aki Lángjába sírva kapaszkodott, és pár centire a felszíntől, összegubódzva lebegett. Első meglepetésemen hamar túlléptem, és ölbekaptam a kislányt, majd visszaindultam vele, a tábor vélt helye felé.

Csak amikor nagy nehezen visszakeveredtünk vettem észre Mauna vésett, szürke vadász fogakkal díszített nyakláncát a kicsi nyakában, és csak akkor jutott újra eszembe az éden. Mauna húgát mentettem meg, és ez a tény, akármennyire is akartam elsöpörte az összes halálvágyat belőlem.

Feltámadt az elhivatottság érzése bennem és újra láttam magam előtt a két szikrázó alakot, és a hangjuk minden más ösztönt túlharsogott.

„Ez itt mind a tiéd.”

 

A vének ellenkeztek, és már fogalmam sincs hogyan csináltuk, de én lettem a klán vezére. Elhivatottságom ösztönözte a többi sivataglakót, és a valószínűtlenség leglélegzetelállítóbb példájával találtam magam szembe: a klán nemcsak hogy elfogadott, de amint közzétettem tervem, miszerint a lehető leghamarabb nekivágunk, olyan gyorsan kapott szárnyra, hogy két napra rá már el is indulhattunk volna.

Az út keservesen hosszú volt az álombéli pár pillanathoz képest. A szürke vadászok nem egy embert ragadtak el tőlünk, ráadásul a kietlen pusztán, a Sziklás-fennsík és a hegyek között mintha a semmiből jöttek volna elő, és ugyanilyen módon tűntek volna el.

Az elgyötört emberek a hosszú út alatt hitüket vesztették, lassan elgyengültek, és sokan rossznéven vették töretlen ambíciómat.

A hegyek, akármennyire is igyekeztünk megközelíteni, ridegen meredtek az égnek a távoli horizont túlsó felén. Mintha folyamatos mozgásban lettek volna, és az a mozgás csak távolabb vitte volna őket tőlünk.

Lassacskán az én fényem is kihunyt, az emberek a táborban suttogni kezdtek, hogy a halálba vezetem őket, nem az örök boldogság világába.

Aztán egyik hideg éjszaka hatalmas robajra ébredt a nyergeikben alvó klán, és mire észbe kaptunk, a mind elkavarodtunk a hatalmas jószágok között. Egy csordányi mélyvörös szőrű állat, hosszú csontkinövésekkel a fejükön dübörgött kis karavánunkon keresztül.

Álmosan kémleltem körbe az alkonyati félhomályban, és mikor megszokta a szemem a fényhiányt rá kellett döbbennem, hogy amit látok, az életem első élő erdője.

Hatalmas fák, élénkzöld lombbal, mohás talapzat, és a hegy, amely a tábortól alig 500 lépésre emelkedett meredeken végeláthatatlan magasságokba.

A hirtelen jött siker mindenkit úgy felpezsdített, hogy rögtön indultunk a hegy cakkos kanyonját megkeresni, majd átkelni azon.

Azt hittem, a pirkadat nem fog több meglepetéssel szolgálni, de mikor a Vigyázók meleg fényükkel beragyogták a hegy azon oldalát, a szavam elállt.

A horizontot tükörsima vízfelület borította, egészen ameddig a szem ellátott, a hegyoldalon pedig fák és állatok voltak.

A tenger volt a legszebb, amit addigi életemben láttam. Tiszta, kék, és olyan rengeteg, hogy akár, még ha beleugrunk is mind, nem lesz piszkos a vize.

 

Attól a naptól, egészen a mai napig én vigyáztam a klánra, én tereltem a sivatag népét a színes hegyoldalból a lankás tengerpartig, mindenhova. Magamnak tudhatom a megtiszteltetést, hogy az utánam élő nemzedékek ajkukon fogják hordani a nevem, hogy számukra nem csak Sinen leszek, hanem a hős klánvezér, aki beszélt a Vigyázókkal, és elvezette a népét az ezüstfehér pusztából a tengerparti hegyvidékhez, magába az édenbe.

Ez viszont már olyan régen történt, hogy emlékezetem időnként már megcsal engem, a szemeim már nem szolgálnak olyan jól és bizony a karjaim sem olyan erősek már.

Milyen rég, de ó, milyen régen volt már annak az ideje, amikor még Mauna is élt. Igen, Mauna, most követni foglak, hiszen nemhiába fekszem a bordó szövetborítású sátor meleg párnái közt, nem hiába fogja egy gyönyörű, de hasonlóan régóta világjáró, ragyogó szemű, őszvörös hajú asszony keze az enyémet, és nemhiába térdel körülöttem megannyi szebbnél szebb, lángoló hajú gyermek, unoka és dédunoka.

Mauna. Azt kívánom, bárcsak láthattad volna mindezt te is, és ha ez így is volt megírva, hogy nekem kellett elvezetnem ide a klánt, te akkor is itt lehettél volna velem. Sajnálom, hogy nem emlékszem az arcodra, hogy a hangod rég elfelejtettem és csak a magány és a bánat jut eszembe rólad, de azt szilárdan tudom állítani, hogy akármennyire is fáj az emléked, én mindig szerettelek, és még most is szeretlek, úgy mint amikor még testvérként róttuk az ezüstfehér dűnéket. Történetünket, ha más nem, a homok fogja továbbadni. Hiszen a homok mesél.