Évszám
2011
Beküldő
Féláron
Átlagos november végi reggelre ébredtem. Barátságtalan, sötét felhők telepedtek a tájra, befedve minden élőt és élettelent valami szürke, mázsás súlyú kilátástalansággal.
Álmosan görnyedek a konyhaasztal fölé, egykedvűen szürcsölve a szokásos reggeli kakaómat. Unom, útálom az ízét, elegem van belőle! Főleg, hogy szigorúan csak két kanál kakaóport keverhetek a tejbe, hogy hónap végéig kifussa hármunknak belőle a reggeli. Bezzeg Dani, az osztálytársam, mindig frissen sült péksüteményt eszik. Attila meg hamburgerrel kezdi a napot a büfében. Kortyolgatok, és közben elképzelem, hogy anya nem a szokásos unalmas szendvicseimet készíti épp most a konyhapulton, hanem egy tál frissen kisült sajtos kiflit tesz elém, apa meg épp tejszínhabot tesz a forró csokim tetejére.
Már éppen kiabálni akartam a testvéreimnek, hogy kész a reggeli, mikor megszólalt anya:
- Fiam, igyad a kakaót, mert elkésel az iskolából!
- Semmi kedvem hozzá, unom, hogy minden reggel ezt adsz!- feleltem mogorván.
- Mit gondolsz, nekem talán nincs elegem abból, hogy mindig a te panaszkodásaidat kell hallgatnom?- mondta inkább szomorúan, mint dühösen.
Már megbántam, hogy megsértettem, de olyan jót ábrándoztam, és épp ő volt ott, mint mindig és én rajta vezettem le a feszültségemet. Tudom, hogy neki sem könnyű, mint ahogy azt is, hogy nem az ABO diéta miatt nem iszik tejet. Annak idején, mikor bátyám annyi idős volt, mint én és végigéltem kamaszos lázadásait, megígértem, hogy én aztán soha… Szóval ennek ellenére a fejéhez vágtam, hogy én is új csöves farmert akarok, mert mindenki azt hord, és hogy Ákosnak két csukája is van, és hogy Istvánék az Alpokba mennek síelni és ... – Ma reggel bele sem akarok ebbe gondolni, inkább összeszedem a holmimat, és elindulok az iskolába.
Az utcán csípős, hideg szél fúj. Jeges cseppekben esni kezd az eső, kíméletlenül az arcomra ver. Lehajtott fejjel szaporázom a lépéseim, hogy mielőbb az iskolába érjek. Igyekszem megóvni magam ettől a szürke reggeltől, mely a bőrömön át egész a belsőmig hatol, de nem sikerül. A szokásos reggeli arcok, mint a haragos tenger sötét hullámai hömpölyögnek felém. Bolond Józsi, a csöves, vicces piros sapkája, tréfái, amivel egy huszast igyekszik kicsalni a járókelőkből, ma reggel szívfájdítóak. Most látom csak, kabát nélküli teste milyen vézna és görnyedt. Zavartan elkapom róla a tekintetemet. A sarki ábécéből töpörödött nénike lép ki. Sovány kis bevásárlószatyra mindössze két zsömlét rejt. A viseltes kalapja alól előcsillanó szempár a tisztes szegénység méltóságát tükrözi.. Távolabb egy anyuka húz maga után két gyereket. A nagyobbik némán, lehajtott fejjel követi a reggeli rutint, a fiatalabb teli szájjal bömböl. Azt szeretné, hogy az anyja ölbe vegye. Kicsi lába ki-be jár az óriás bakancsból, amit valaha talán a bátyja viselt. Amott a helyi járatos buszról nagy embertömeg gomolyog lefelé. Műszakra mennek. Az olcsó parfüm, a cigaretta szaga és az egymásnak fázósan odavetett mondatok furcsa elegyet alkotnak. Tekintetükben egyszerre van jelen a fásultság és a bizonytalanság. Másnap vajon lesz-e munka még?
Megálltam és szándékkal a mellettem elhaladók arcába néztem, nem törődve a jeges esővel, amely úgy ömlött rám, hogy szinte fájt. Eszembe jutott, nekik futotta-e reggelire kakaó.
Eszébe jut-e Bolond Józsinak a meleg otthon, vagy végleg feladta a reményt? Álmodozik-e még az öreg néni, ötórai teáról omlós linzer süteménnyel? Bízik-e benne az anyuka, hogy meleg vacsorával tudja hazavárni a családját? Hiszik-e még a műszakba menők, hogy tisztességgel felnevelhetik gyerekeiket, lesz munkájuk és meg tudnak takarítani belőle annyit, hogy nyugodt és boldog időskort tudnak teremteni maguknak?
Álltam, s egyszer csak a kemény esőcseppek helyett puha, fehér hópelyhek simogatták arcomat. Egyre sűrűbben és sűrűbben táncoltak alá. Befedték a szürke járdát, az országutat, a háztetőket, a lelkekre telepedő ólmos novemberi reggelt.
A táskámból előhalásztam anyától kapott zsemlyét. Nagyon haraptam bele. A szokásos szendvicsnek különleges íze volt.
JELIGE: Féláron
Életkor: 15 év
Álmosan görnyedek a konyhaasztal fölé, egykedvűen szürcsölve a szokásos reggeli kakaómat. Unom, útálom az ízét, elegem van belőle! Főleg, hogy szigorúan csak két kanál kakaóport keverhetek a tejbe, hogy hónap végéig kifussa hármunknak belőle a reggeli. Bezzeg Dani, az osztálytársam, mindig frissen sült péksüteményt eszik. Attila meg hamburgerrel kezdi a napot a büfében. Kortyolgatok, és közben elképzelem, hogy anya nem a szokásos unalmas szendvicseimet készíti épp most a konyhapulton, hanem egy tál frissen kisült sajtos kiflit tesz elém, apa meg épp tejszínhabot tesz a forró csokim tetejére.
Már éppen kiabálni akartam a testvéreimnek, hogy kész a reggeli, mikor megszólalt anya:
- Fiam, igyad a kakaót, mert elkésel az iskolából!
- Semmi kedvem hozzá, unom, hogy minden reggel ezt adsz!- feleltem mogorván.
- Mit gondolsz, nekem talán nincs elegem abból, hogy mindig a te panaszkodásaidat kell hallgatnom?- mondta inkább szomorúan, mint dühösen.
Már megbántam, hogy megsértettem, de olyan jót ábrándoztam, és épp ő volt ott, mint mindig és én rajta vezettem le a feszültségemet. Tudom, hogy neki sem könnyű, mint ahogy azt is, hogy nem az ABO diéta miatt nem iszik tejet. Annak idején, mikor bátyám annyi idős volt, mint én és végigéltem kamaszos lázadásait, megígértem, hogy én aztán soha… Szóval ennek ellenére a fejéhez vágtam, hogy én is új csöves farmert akarok, mert mindenki azt hord, és hogy Ákosnak két csukája is van, és hogy Istvánék az Alpokba mennek síelni és ... – Ma reggel bele sem akarok ebbe gondolni, inkább összeszedem a holmimat, és elindulok az iskolába.
Az utcán csípős, hideg szél fúj. Jeges cseppekben esni kezd az eső, kíméletlenül az arcomra ver. Lehajtott fejjel szaporázom a lépéseim, hogy mielőbb az iskolába érjek. Igyekszem megóvni magam ettől a szürke reggeltől, mely a bőrömön át egész a belsőmig hatol, de nem sikerül. A szokásos reggeli arcok, mint a haragos tenger sötét hullámai hömpölyögnek felém. Bolond Józsi, a csöves, vicces piros sapkája, tréfái, amivel egy huszast igyekszik kicsalni a járókelőkből, ma reggel szívfájdítóak. Most látom csak, kabát nélküli teste milyen vézna és görnyedt. Zavartan elkapom róla a tekintetemet. A sarki ábécéből töpörödött nénike lép ki. Sovány kis bevásárlószatyra mindössze két zsömlét rejt. A viseltes kalapja alól előcsillanó szempár a tisztes szegénység méltóságát tükrözi.. Távolabb egy anyuka húz maga után két gyereket. A nagyobbik némán, lehajtott fejjel követi a reggeli rutint, a fiatalabb teli szájjal bömböl. Azt szeretné, hogy az anyja ölbe vegye. Kicsi lába ki-be jár az óriás bakancsból, amit valaha talán a bátyja viselt. Amott a helyi járatos buszról nagy embertömeg gomolyog lefelé. Műszakra mennek. Az olcsó parfüm, a cigaretta szaga és az egymásnak fázósan odavetett mondatok furcsa elegyet alkotnak. Tekintetükben egyszerre van jelen a fásultság és a bizonytalanság. Másnap vajon lesz-e munka még?
Megálltam és szándékkal a mellettem elhaladók arcába néztem, nem törődve a jeges esővel, amely úgy ömlött rám, hogy szinte fájt. Eszembe jutott, nekik futotta-e reggelire kakaó.
Eszébe jut-e Bolond Józsinak a meleg otthon, vagy végleg feladta a reményt? Álmodozik-e még az öreg néni, ötórai teáról omlós linzer süteménnyel? Bízik-e benne az anyuka, hogy meleg vacsorával tudja hazavárni a családját? Hiszik-e még a műszakba menők, hogy tisztességgel felnevelhetik gyerekeiket, lesz munkájuk és meg tudnak takarítani belőle annyit, hogy nyugodt és boldog időskort tudnak teremteni maguknak?
Álltam, s egyszer csak a kemény esőcseppek helyett puha, fehér hópelyhek simogatták arcomat. Egyre sűrűbben és sűrűbben táncoltak alá. Befedték a szürke járdát, az országutat, a háztetőket, a lelkekre telepedő ólmos novemberi reggelt.
A táskámból előhalásztam anyától kapott zsemlyét. Nagyon haraptam bele. A szokásos szendvicsnek különleges íze volt.
JELIGE: Féláron
Életkor: 15 év