Évszám
2011
Beküldő
sinthedark
- Te tudod, hol van az apukám? - ahogy tekintetét felemelte, könnyes szemeiben a lépcsőház halovány megvilágítása ezernyi csillagként tükröződött, melyek hamarosan egyenként végigfolytak gömbölyded arcán.
- Tudom - felelte a lány.
- Elviszel hozzá? - szemei felragyogtak és apró tenyerével letörölte könnyeit.
- Nem vihetlek oda, de megmutathatom, merre kell keresned - ezzel elindult felfelé, lassan, egyesével véve a kopottas lépcsőfokokat.
- Az emeleten nincs. Ott már megnéztem - a kisfiú szája megint sírásra görbült, és szeméből újból patakzani kezdtek a csillogó könnyek. De a lány nem szólt. Némán, gondterhelt arccal lépdelt tovább.
A csendet ezután már csak a fiúcska halk szipogása és lépteik nesze törte meg. Útjuk egészen a padlásig tartott, amelynek nehéz fémajtaja egy erőteljes lökésre kitárult, és ők ketten beléptek rajta, mint két néma vándor, kiket balsorsuk bilincselt össze.
A lány a szoba végébe sétált. A kisfiú azonban megtorpant az ajtóban. Mögötte pislákoltak a ház biztonságos, jól ismert fényei, előtte pedig elterült a padlás sötét, félelmetes birodalma, melybe csak az Isten tudja, miféle lények settenkednek. Kopogó szellemek és csúf szörnyetegek, mind itt tanyáznak, ő jól tudta ezt. Sosem félt tőlük, pedig olykor, esténként hallotta, ahogy a felső szinten vagy éppen az alaksorban matatnak. Az apukája száműzte őket oda. Régen a szekrényben is éltek, meg az ágy alatt és minden sötét sarokból őt figyelték, de egyik éjjel, amikor sírva ébredt, az apukája azt mondta, nem kell többet félnie, mert elmentek. És nem is félt többé. De ezúttal minden más volt, hiszen az apukája, akit annyira szeret, aki megküzdött minden rémséggel, most hirtelen, egyik pillanatról a másikra eltűnt.
- Ne félj - szólt szelíden a lány és ő végül elindult felé.
A hátsó falat kitöltötte a hatalmas fakeretes ablak. A lány kitárta a spalettát, így láthatóvá vált az alkonyat és a város ébredező fényei. Az utcai lámpák sorban gyulladtak ki, mint egy pislákoló gyöngysor. A horizonton, pár fa és egy öreg bérház között szétszórta utolsó sugarait a lemenő nap.
- Mit látsz? - kérdezte a lány, és felültette a fiúcskát a vastag párkányra.
- Felhőket - suttogta sírástól fátyolossá vált hangján.
- Csak felhőket?
- Látom a napot is! - mondta és pici ujjacskáját a lenyugvó nap irányába szegezte.
- És még? Mit látsz?
- Ott fent, nagyon magasan, a felhők felett, már előbújtak a csillagok is - tűnődött a kisfiú, mint aki csupán önmagában tisztázza. - Hol van az apukám?
- Azok a csillagok, amiket látsz, azok mind vigyázó szemek. Mindig figyelnek minket, még akkor is, ha mi csak a felhőtlen éjszakákon láthatjuk őket. De ilyenkor, amikor az ég tiszta, és csendben hallgatod őket, mind egy végtelen történetet mesélnek.
- Milyen történetet?
- A te történetedet, meg az enyémet. Mindannyiunkét.
- Ismernek minket? - az égre meresztette kíváncsi tekintetét.
- Bizony. Hiszen mondtam már, egy pillanatra sem tévesztenek szem elől minket. Azok, akiket szeretünk, mind oda költöznek egyszer és csillagok képében tekintenek le ránk.
- Az én apukám is oda költözött? - ismét megeredtek könnyei.
- Igen, oda.
A kisfiú apró kezeit arca elé emelte és egész teste beleremegett a néma zokogásba.
- Az olyan messze van... - mondta végül.
- Ejnye, hát nem mondtam még el mindent... - a lány haloványan rámosolygott. - Olyankor, amikor szomorú vagy, vagy éppen nagyon boldog, és Őrá gondolsz, megtalálod a szívedben annak a csillagnak a párját, amelynek szemével lenéz rád az égből. Ez örökké összeköt benneteket.
A kisfiú abbahagyta a sírást. Megértette végre. Amit ő most érez, ez az égető, mardosó fájdalom; ez a csillagjának első fellobbanása a szívében. Annak a csillagnak, amelynek párja valahol ott pislákol a végtelen égbolton. És most ugyan fáj, de még ha a lány nem is említette, ő meghallotta a ki nem mondott szavakat, és tudta, hogy a fájdalom majd idővel enyhülni fog, aztán végleg eltűnik, és nem marad más, csak a ragyogás a lelkében.
Ez kapcsolja hát őt édesapjához, akivel életének hat hosszú évét töltötte, és ez kapcsolja ehhez a lányhoz, akivel ma, a temetésen találkozott először. Mindannyiuk lelkében ott van a jel, a csillagok az ő közös történetüket mesélik ezeken a hosszú, felhőtlen éjszakákon.
- Tudom - felelte a lány.
- Elviszel hozzá? - szemei felragyogtak és apró tenyerével letörölte könnyeit.
- Nem vihetlek oda, de megmutathatom, merre kell keresned - ezzel elindult felfelé, lassan, egyesével véve a kopottas lépcsőfokokat.
- Az emeleten nincs. Ott már megnéztem - a kisfiú szája megint sírásra görbült, és szeméből újból patakzani kezdtek a csillogó könnyek. De a lány nem szólt. Némán, gondterhelt arccal lépdelt tovább.
A csendet ezután már csak a fiúcska halk szipogása és lépteik nesze törte meg. Útjuk egészen a padlásig tartott, amelynek nehéz fémajtaja egy erőteljes lökésre kitárult, és ők ketten beléptek rajta, mint két néma vándor, kiket balsorsuk bilincselt össze.
A lány a szoba végébe sétált. A kisfiú azonban megtorpant az ajtóban. Mögötte pislákoltak a ház biztonságos, jól ismert fényei, előtte pedig elterült a padlás sötét, félelmetes birodalma, melybe csak az Isten tudja, miféle lények settenkednek. Kopogó szellemek és csúf szörnyetegek, mind itt tanyáznak, ő jól tudta ezt. Sosem félt tőlük, pedig olykor, esténként hallotta, ahogy a felső szinten vagy éppen az alaksorban matatnak. Az apukája száműzte őket oda. Régen a szekrényben is éltek, meg az ágy alatt és minden sötét sarokból őt figyelték, de egyik éjjel, amikor sírva ébredt, az apukája azt mondta, nem kell többet félnie, mert elmentek. És nem is félt többé. De ezúttal minden más volt, hiszen az apukája, akit annyira szeret, aki megküzdött minden rémséggel, most hirtelen, egyik pillanatról a másikra eltűnt.
- Ne félj - szólt szelíden a lány és ő végül elindult felé.
A hátsó falat kitöltötte a hatalmas fakeretes ablak. A lány kitárta a spalettát, így láthatóvá vált az alkonyat és a város ébredező fényei. Az utcai lámpák sorban gyulladtak ki, mint egy pislákoló gyöngysor. A horizonton, pár fa és egy öreg bérház között szétszórta utolsó sugarait a lemenő nap.
- Mit látsz? - kérdezte a lány, és felültette a fiúcskát a vastag párkányra.
- Felhőket - suttogta sírástól fátyolossá vált hangján.
- Csak felhőket?
- Látom a napot is! - mondta és pici ujjacskáját a lenyugvó nap irányába szegezte.
- És még? Mit látsz?
- Ott fent, nagyon magasan, a felhők felett, már előbújtak a csillagok is - tűnődött a kisfiú, mint aki csupán önmagában tisztázza. - Hol van az apukám?
- Azok a csillagok, amiket látsz, azok mind vigyázó szemek. Mindig figyelnek minket, még akkor is, ha mi csak a felhőtlen éjszakákon láthatjuk őket. De ilyenkor, amikor az ég tiszta, és csendben hallgatod őket, mind egy végtelen történetet mesélnek.
- Milyen történetet?
- A te történetedet, meg az enyémet. Mindannyiunkét.
- Ismernek minket? - az égre meresztette kíváncsi tekintetét.
- Bizony. Hiszen mondtam már, egy pillanatra sem tévesztenek szem elől minket. Azok, akiket szeretünk, mind oda költöznek egyszer és csillagok képében tekintenek le ránk.
- Az én apukám is oda költözött? - ismét megeredtek könnyei.
- Igen, oda.
A kisfiú apró kezeit arca elé emelte és egész teste beleremegett a néma zokogásba.
- Az olyan messze van... - mondta végül.
- Ejnye, hát nem mondtam még el mindent... - a lány haloványan rámosolygott. - Olyankor, amikor szomorú vagy, vagy éppen nagyon boldog, és Őrá gondolsz, megtalálod a szívedben annak a csillagnak a párját, amelynek szemével lenéz rád az égből. Ez örökké összeköt benneteket.
A kisfiú abbahagyta a sírást. Megértette végre. Amit ő most érez, ez az égető, mardosó fájdalom; ez a csillagjának első fellobbanása a szívében. Annak a csillagnak, amelynek párja valahol ott pislákol a végtelen égbolton. És most ugyan fáj, de még ha a lány nem is említette, ő meghallotta a ki nem mondott szavakat, és tudta, hogy a fájdalom majd idővel enyhülni fog, aztán végleg eltűnik, és nem marad más, csak a ragyogás a lelkében.
Ez kapcsolja hát őt édesapjához, akivel életének hat hosszú évét töltötte, és ez kapcsolja ehhez a lányhoz, akivel ma, a temetésen találkozott először. Mindannyiuk lelkében ott van a jel, a csillagok az ő közös történetüket mesélik ezeken a hosszú, felhőtlen éjszakákon.