„Csak a nehéz vállalkozásokat érdemes megvalósítani, hiszen létezik egy rejtélyes kapcsolat a nehéz és az értékes között.”
Kegyetlen hideg volt, a hóvihar már második napja tombolt egyfolytában. A tanyák dermedt csendbe fagytak, csak a viharos szél zörgette a sovány fák száraz ágát. Ember, állat nem mozdult. A csontig hatoló jeges szél szabadon szaladgált föl-alá, mint valami ketrecéből szabadult vadállat. A holdbéli fehér tájon szinte vízszintesen süvített a förgeteg. A finom porhóból néhol méteres hó-falat épített, máshol pedig tisztára söpört egy-egy sávot. A természet úgy játszott az elhagyatott síkságon, mint rosszkedvű kisgyerek a megunt játékkal.
A néni nehéz szívvel hallgatta a hóvihar kegyetlenkedését. A bekészített fa vészesen fogyott, bár igyekezett takarékosan tüzelni, hogy kitartson az ítéletidő végéig. Vastag bunda bekecsét egy pillanatig sem vetette le, egyszerűen nem tudott olyan meleget csinálni, hogy ne fázzon. A konyhai tűzhely előtti faláda már jóformán teljesen kiürült és a szobában lévő vaskályha is teljesen kihűlt, miután már nem volt mivel táplálni a tüzet. A tűzhelyen egy kis lábasban paprikás krumplit főzött. A faládában egy fekete színű macska fázósan gömbölyödött össze, néha egy-egy álmos pillantást küldve a gazdája felé.
- Valahogy ki kell mennem fáért, különben az éjszaka megfagyunk! – gondolta.
Bár lassan már a nyolcvanadik születésnapja felé közeledett, még sem emlékezett ilyen téli hóviharra. Hosszú élete során már átélt egy-két cudar telet, de ez a mostani mindegyiken túltett. A vihar már két napja bömbölt megállás nélkül, próbára téve az emberek tűrőképességét. Érezte ő, hogy nagyon rossz idő lesz, hogyne érezte volna! Minden fájós ízülete szaggatott, tudta jól, hogy ez mit jelent.
Igyekezett felkészülni mindenre. Négy kosár fát hasogatott fel és hordta be a házba. Kettő kosárral a konyhába, a tűzhelyhez és kettő kosárral a kis szobába a vaskályha mellé. Úgy számította, hogy ezzel két napig simán tud fűteni és főzni a tűzhelyen. Hát nagyon elszámította magát!
- Lám most a szobában már elfogyott a fa, a konyhai láda alján is alig lézeng néhány hasáb!
Igazság szerint sokkal hidegebb lett a metszően jeges, északi szél miatt, mint azt gondolni merte. A házból kifújt szinte minden meleget, ezért állandóan rakni kellett a tűzre, ha nem akarta, hogy megvegye az Isten hidege. Szerencsére kettő vödör ivóvizet készített be, az egyik vödör még majdnem teljesen tele volt.
- Ne adj Isten, ha még vizet is kellene húzni a kútból! – Akkor lennék csak igazán nagy bajban, Cirmos!
Megszokta, hogy beszélget a macskával, hiszen senki máshoz nem tudott szólni. Amióta a férje meghalt, teljesen egyedül maradt. A gyerekei már régen behúzódtak a városba. Ott volt munkahely, ott volt megélhetés. Itt maradt egyedül, egy szál maga. A legközelebbi szomszéd is legalább öt kilométerre lakik tőle. A kisebbik fia nagy ritkán felült a motorra és meglátogatta, de ez évente legfeljebb két-három alkalommal fordult elő. Persze ilyenkor télen senkire sem számíthatott, csak és kizárólag saját magára. Nem úri kisasszonynak való hely ez! – szokta mondogatni. Volt, hogy egy hónapig sem találkozott senkivel, nem hallott emberi szót.
- Édes jó Istenem, csak ez a vihar csillapodna már! – nézett ki a jégvirágos ablakon.
Fölhúzta a bundás csizmáját, a bekecs fölé még egy vastag kendőt kötött és a férje kucsmáját keményen a fejébe húzta. Se teste, se lelke nem kívánkozott kimenni a hóviharba a fáért, de belátta másképp rövid időn belül teljesen kihűl a ház. Mindenképp fát kell behoznia! Fogta az egyik üres kosarat és a bekészített hólapátot. Próbálta az ajtót kinyitni, de azt úgy befújta a hó, hogy képtelen volt akárcsak egy centivel is kijjebb nyomni.
- Hát ez így nem fog sikerülni!
Nem volt mit tenni, átment a másik szobába és kinyitotta az ablakot. Jeges, hideg levegő áramlott be a házba. Az ablak alatt nagyjából fél méteres lehetett a hó. Felállt egy székre, kidobta az üres kosarat, majd óvatosan kiugrott az ablakon, Szinte a combja közepéig elmerült a friss porhóban. Visszanyúlt a hólapátért és amennyire tudta behajtotta az ablakszárnyat. Tempósan elkezdte maga előtt kiásni az utat. Szerencsére a ház sarkáig szélvédett helyen volt, de tudta, ha azt elhagyja, akkor a viharos északi széllel szemben sokkal nehezebb dolga lesz.
- Csak azt a húsz métert kell kibírnom! – villant át az agyán.
Abban a pillanatban, ahogy elhagyta a szélvédett házsarkot, a vihar elemi erővel támadt rá. Rosszabb volt, mint amire számított. Az erős szél majd feldöntötte, az arcát, mintha millió apró tűvel szurkálták volna. Méterről méterre küzdött, ásta magát előre az istálló irányába, mint egy vakond az agyagos talajban. Sokszor úgy érezte, nem bírja tovább, lefagy az arca, a keze. Mégis ment tovább, lapátolta a havat, megfeszítve minden erejét. Több mint fél órás kínkeserves munka után végre sikerült bebújnia az istálló ajtaján. Karjai retteneten fájtak a megerőltetéstől, teste verejtékben úszott. Tüdejét mintha prés szorította volna össze, nehezére esett a levegő vétel. Legszívesebben levetette volna a nagykendőt és a bekecset, de tudta, hogy az végzetes hiba lenne. Akármilyen melege is volt, jól tudta, hogy az istállóban nagyon is hideg van. A tyúkoknak kitett vödör víz teteje befagyott, baltával kellett feltörnie a jeget. A tyúkok mind elbújtak a szalmában, egyiket sem látta. Kénytelen volt inni egy korty vizet a vödörből, mert úgy érezte, rögtön szomjan hal. A jéghideg víz szinte égette a nyelőcsövét, egy jó kis torokgyulladáshoz a legjobb recept!
A tuskón nekiállt összehasogatni néhány fahasábot. A dróton imbolygó villanykörte fénye kísérteties árnyakat rajzolt az istálló falára. Miután a kosár megtelt fával, lekapcsolta a villanyt és megindult visszafelé a házba. Az idefelé kiásott „ösvényt” már jóformán teljesen visszatemette a hó. Egy métert lapátolt, majd előbbre húzta a teli kosarat, aztán újra lapátolt, újra húzta a kosarat. Úgy érezte sosem fog elérni a célig, itt fog kint megfagyni, ebben az esztelen hófúvásban. Már csak az akarata vitte előre, az az évszázados konok paraszt akarat, amely nem engedte, hogy megadja magát a sorsnak.
Teljesen kifulladva érte el a ház sarkát. Néha úgy érezte, nem bírja tovább, de aztán mégis valamiféle halálos elszántsággal csak szórta az útból a havat. A szíve szabálytalanul kalimpált, a torka rettenetesen kiszáradt. Szerencsére a ház sarkától fogva sokkal jobb lett a helyzet. A szél ott már nem érte és lapátolni sem kellett annyit, mert a megtisztított út egész könnyedén járható volt. Megkönnyebbülve emelte be a kosarat a benti székre, majd mászott utána maga is. A hólapátot is beemelte és becsukta az ablakot. A szoba alaposan kihűlt, de ezzel most nem foglalkozott. Alig várta, hogy ihasson egy pohár vizet, mert rettentően szomjasnak érezte magát.
A tűzhelyen még pislákolt egy kis parázs, a paprikás krumpli teljesen elfőtte a levét.
- Pont jókor értem vissza Cirmos! – Ha még egy kicsit kések, hát odaég az étel!
Ha még egy kicsit kések, akkor meghalok. – gondolta. Szinte leroskadt a székre, úgy érezte minden csepp erő kiszállt a testéből. Tíz perc is eltelt, míg végre feltett néhány vizes fahasábot a tűzhelyre, hogy megszáradjanak. Végre kioldotta a nagykendőt a derekán és hagyta a szék karfáján.
- Gyere Cirmos, együnk!
Szedett magának egy tányérral és a macskának is tett a kis tányérjára. Kedvetlenül evett, igyekezett átgondolni a helyzetét. Világossá vált számára, hogy nincs annyi ereje, hogy még egyszer kimenjen az istállóba fáért. A meglevő fával kell kitartani, amíg csak lehet! A tűzhelyen hagyja kialudni a tüzet, inkább a szobában fog fűteni a kályhában. A maradék ételt a kályhán is meg tudja melegíteni, nem tüzelhet két helyen is. Nem gondolta, hogy a hóvihar ilyen sokáig tart.
- Gyere Cirmos a szobába, mert itt nagyon hideg lesz nemsokára!
A macska mintha csak értette volna, engedelmesen követte a szobába. Az előkészített gyújtóst felhasználva újra begyújtott a kályhába. A kályha környékén érezni lehetett a meleget pár méterrel odébb már látszott a lehelet. A néni csak a nagykendőt vetette le, aztán bekecsestül bújt az ágyba, a dunna alá. A macska is bebújt mellé az ágyba, hálás dorombolással köszönve meg az invitálást. Máskor a világért sem engedte volna meg, hogy az ágyába feküdjön, de most nem törődött vele.
Tudta, ha egy napon belül nem áll meg a vihar, akkor nagy valószínűséggel megfagynak. Tisztában volt a helyzet komolyságával, de azt is tudta, hogy még egyszer elindulni fáért, az kész öngyilkosság lenne. Halkan imádkozni kezdett Istenhez, ha lehetséges kímélje meg az életét. Nem, mint ha félne a haláltól, nem erről van szó! De nem ilyen siralmas elmúlásra vágyott. Hiszen lehet, hogy egy hónap is eltelik, mire megtalálják a holttestét. Se tisztességes halál, se tisztességes temetés! Gondolatai elkalandoztak a múltba. Eszébe jutott a fiatalsága, amikor összekerült a párjával.
- Édes Istenem, milyen szegények is voltunk! – tört föl belőle egy mély sóhajtás.
Egész életükben keményen dolgoztak. Két fiúgyermekkel áldotta meg őket a Jóisten. Sosem dúskáltak a földi javakban, a megélhetés, a gyerekek taníttatása állandó, napi küzdelmet jelentett. Még sem panaszkodott soha. A férjének muszáj volt belépnie a TSZ-be, de őt békén hagyták. A tanya, a föld bőven adott neki munkát. Nem volt egy nap szabadsága sem egész életében. Akkor pihent, ha nagy ritkán meglátogatta a gyerekeit és a kis unokákat a városban. Mégis boldog volt, elégedett a sorsával. Közben felkelt és rakott a tűzre. Nem szabad, hogy kialudjon a tűz! Egész éjjel fent kell, hogy legyen! Nem baj, úgy sem tudna aludni.
- Régen mennyivel könnyebb volt minden! – Nem volt ilyen öreg, ilyen fáradt.
- Édes Istenem, engedd meg, hogy még egyszer lássam a gyerekeimet, meg az unokákat! – kulcsolta fohászra a kezét.
Egész éjjel imádkozott, óránként felkelt, egy-egy hasábot tett a parázsra. Már világosodott, amikor az utolsó fadarabot is begyömöszölte a kályha ajtaján.
- Legyen meg Isten akarata!- mondta csendes belenyugvással. Megsimogatta a macskát és álomra hajtotta a fejét.
Mély, gyötrelmes álmából vidám hangzavar riasztotta föl. Valami gépezet forgott hatalmas robajjal az udvaron, majd egy fiatal katona arca jelent meg az ajtóban.
- Van itt valaki? – kérdezte fennhangon.
Első pillanatban azt hitte, hogy álmodik csupán, de aztán tudatosult benne, hogy nem csak a képzelete játszik vele. Tekintete találkozott a katona vidáman csillogó szemével.
- Jól van néni? – Nem fagyott meg?
- Hál’ Istennek, élek…
- Hoztunk forró teát és babgulyást! – Fel tud kelni?
Olyan volt az egész, mint ha egy mese szereplője lenne, akiért eljöttek a jó tündérek, hogy megmentsék az életét! A katonai tank sorra járta a tanyákat, ételt, italt, vitt mindenki számára. A kancsót teletöltötték forró, citromos teával, egy fazekat babgulyással. Két másik katona közben már aprította a fát az istállóban. Hamarosan vidáman lobogott a tűz a konyhában.
A néni kinézett az ablakon. A hóförgeteg elvonult, a szél nem fújt már. A hófödte tájék békésen csillogott, csak a néhol több méter magasra felépített hó-falak emlékeztettek az elmúlt két nap szörnyű viharára. Fél óra sem telt el és a katonák már el is robogtak a tankkal, hogy másokon is segítsenek.
Fáradtan ült a széken, a konyhában jó meleg volt. A macska hálásan dorombolt az ölében, ő is megkapta a részét a babgulyásból. A meleg italtól, ételtől nemcsak a teste, a lelke is átmelegedett. Bár fájt minden tagja, a szívét határtalan boldogság járta át. Túlélte a vihart.
Még láthatja a gyerekeit, játszhat az unokáival, még láthatja, hogy újra kirügyeznek a fák a tanya körül.
- Csoda történt! – gondolta mély meggyőződéssel.
- Az ember azért él, hogy sose adja fel a harcot - bármilyen nehéz is,- sose adja meg magát!
- Tudod Cirmos, Isten ott van minden csodában! – tette hozzá mosolyogva.