Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy szegény ember. A szegény embernek volt három lánya. A legidősebbet Nárcisznak hívták, mert születésekor édesapja eladott egy csokor nárciszt egy vándorlegénynek, és abból tudták megvenni aznapi betevőjüket. A középső leány a Hajnalka névre hallgatott, minek utána a hajnal pírjánál látta meg a napvilágot. A legkisebb lány az Ibolya nevet kapta. Ez a leány olyan kék volt, mint az ibolya és az évek múlásával kiderült, hogy olyan szerény is.Csúfolták is a színe miatt eleget a falu lakói. A szegény ember és felesége a manók átkának tudták be a kék színt, de azért ugyanúgy szerették, mint másik két gyermeküket. Az asszony titokban azt remélte, hogy ez a szín egyszer majd elmúlik és Ibolya is olyan lesz, mint a többi gyermek.
Teltek múltak a napok, a hetek és az évek, de Ibolya még mindig kék színű volt.
Történt egyszer, hogy a falu első embere, Piperkőc, gyűlést hívott össze a templomban. Meg is jelent a falu apraja nagyja. Mindenki feszülten figyelte, hogy mi fog történni.
- Aki az elmúlt 16 évben átment kicsiny falunkon – kezdte Piperkőc - és meglátta Ibolyát, csodálkozott, hogy ilyen teremtmény is létezik a világon. Megijedt és addig futott, míg a lába bírta, csak minél messzebb ettől a falutól. Ezzel mindenki tisztában van a jelenlévők között. Drága népem! Azért hívtalak titeket össze, hogy döntsünk eme leány további sorsáról, hiszen már eladó sorban is van és eddig még egy kérője sem akadt. Javaslatom, hogy száműzzük Ibolyát addig, amíg nem talál valakit, aki elvenné feleségül!
Piperkőcről az a pletyka terjengett, hogy sötét titkot rejt a múltja, aminek Ibolyához is valami köze van, de eddig senki nem tudta megfejteni.
Nagy zúgolódás tört ki a templomban a falulakók közt, de abban mindenki egyetértett, hogy Ibolyának mennie kell. A szegény ember dühösen emelkedett szóra, de a lány leintette.
- Ülj le apám! Tudomásul veszem Piperkőc Úr és a falu akaratát. Holnap pirkadatkor útnak indulok, és vissza sem térek szülőfalumba.
Még alig pirkadt, amikor Ibolya elindult. Nem akart búcsúzkodni. A hamuban sült pogácsát, amit szeretett édesanyja előző este sütött, még becsomagolta, hátára vette batyuját és nekivágott a hosszú útnak.
Ment, mendegélt, elhagyott rétet, mezőt, mígnem az este egy erdő közepén talált rá. Nagyon elfáradt már és félt is, de úgy gondolta, hogy megpihen a fák félelmetes, ám védelmező lombja alatt. Alig aludt el, amikor hangos zokogásra lett figyelmes. Lassan elindult a hang irányába, hogy megnézze ki sír ily keservesen. Ahogy közelebb ért, hát mit látott? Egy hatalmas óriás ült egy sziklán arcát két kezébe temetve. Ibolyának minden bátorságára szüksége volt, hogy megszólítsa.
- Adjon Isten jó estét óriás! – kiáltott Ibolya
Az óriás meglepődött, hogy valaki meg merte szólítani. Lenézett a hang irányába, de olyan sötét volt még, hogy alig vette észre a félelemtől remegő lányt.
- Áldott szerencséd, hogy úgy köszöntöttél, mint illik, másként bekaptalak volna! – felelt az óriás szipogva, ám határozottan.
- Miért itatod az egereket? – kérdezte Ibolya vigasztalón
- Hosszú története van annak – felelt az óriás
- Időm az van, nem vár engem senki – mondta Ibolya hangjában egy kis szomorúsággal
- Ha így áll a dolog, akkor ülj ide mellém! – és az óriás mesélni kezdett hálásan, hogy valaki meghallgatja.
- Óriás Földön születtem. Szüleim az óriás nemzettség megbecsült tagjai. 6 testvérem van, én vagyok a hetedik gyermek a családban. Kősziklának neveztek el, mert szülőanyám épp egy hatalmas sziklát falt be, mielőtt megszülettem. Nálunk, óriásoknál van egy olyan hagyomány, hogy addig nem lehetsz rendes tagja a társadalomnak, amíg egy hőstettet végre nem hajtasz. Testvéreim ezt a feltételt már mind teljesítették és most rajtam a sor. Elértem azt a kort, hogy útnak induljak és addig nem térhetek haza, amíg eleget nem teszek eme hagyománynak. – az óriás elhallgatott, így Ibolya úgy gondolta, hogy befejezte mondanivalóját, bár valami nem hagyta nyugodni és a csöndet kihasználva meg is kérdezte.
- Ez egy igen szép hagyomány, hisz mindenki tudja, hogy az óriások erősek és bátrak, így nem lesz nehéz teljesítened a feladatot. De akkor miért ülsz ezen a sziklán így összetörve?
- A hagyományainkat én is tisztelem, várakozással tölt el ez a kaland, hisz egész eddigi életemben erre készültem. De még nem meséltem neked gyönyörű mátkámról, Sziklácskáról, akinek apja, Csikkan, ugyan nekem ígérte lánya kezét, de van egy feltétele. Addig nem vehetem feleségül szeretett Sziklácskámat, míg meg nem találom az óriások ősapjának csontjait a Manók Országában, és újra életre nem keltem. Ez lehetetlen küldetés, ő is tudja. Soha nem látom vissza szeretett mátkámat!
- Óh, kedves Óriás, úgy sajnálom! – törölte le könnyeit Ibolya miközben eszébe jutott, hogy kék színét szülei a manók átkának tudták be- De ne keseregj, tarts velem vándorutamon! Ha már ketten vagyunk, akkor könnyebben boldogulunk, és majd segítjük egymást.
Kőszikla gondolkozott egy kicsit - mindenki tudja, hogy az óriások erősek és bátrak, de emellett együgyű teremtmények - aztán lassan megszólalt.
- Ez így igaz, tartsunk együtt utunkon! De én még nem tudok rólad semmit. Hogy hívnak? És miért indultál vándorútra?
Ibolya mindent elmesélt töviről hegyire, és mire a története végére ért már pirkadt. Eddigre együtt sírtak és nevettek az emberek és óriások együgyűségén, hibáin és erényein. A nap első sugarai indulásra késztették a két sorstársat. Ahogy mentek mendegéltek, egyre jobban összebarátkoztak. A jó társaságban gyorsan múlik az idő, így észre sem vették, milyen gyorsan követték egymást a napfelkelték és naplementék. Erdőn-mezőn, hegyen-völgyön haladtak hőseink.
Egyszer csak egy mocsaras részre értek. Kőszikla vakmerőn ment volna tovább, ám hirtelen merülni kezdett, s visszahőkölt.
- Most merre menjünk tovább kedves Ibolya? Hiába vagyok ekkora, ha belelépek a mocsárba, akkor elmerülök. Így nem tudunk továbbjutni.
Ibolya gondolkozott, de hirtelen semmi nem jutott az eszébe. Ekkor egy apró kis lény, egy kobold ugrott eléjük.
- Megállj, innen ne tovább egy tapodtat sem, különben azon nyomban kővé változtatlak titeket!
Ibolya és Kőszikla megtorpantak. Bár Kőszikla szívesen bekapta volna a koboldot, de Ibolya visszafogta és így szólt:
- Hogy juthatnánk át ezen a mocsáron kedves Kobold? – tudta, hogy kivel áll szemben, hisz szülei sok mindent megtanítottak neki.
- Szerencséd, hogy kedves Koboldnak szólítottál! Így az első próbát már kiálltad, de előttetek van még kettő. Ha azt sikeresen kiálljátok, akkor továbbengedlek titeket a mocsáron, de ha nem sikerül, akkor mindketten halál fiai vagytok.
- Rendben, hát legyen!- vágta rá gondolkodás nélkül az óriás. Ibolya most kékebb volt, mint bármikor, szinte lila, annyira megijedt, de ha már így alakult a dolog, akkor végülis neki is mindegy.
- Mi hát a második próba, amit ki kell állnunk?- kérdezte lemondóan, ám tőle telhetőn a legbátrabban
- A második próba, amit ki kell állnotok – felelte a kobold gonosz, ravasz és lemondó arckifejezéssel, már-már pimaszul– ennek a sziklának az eltüntetése innen a mocsár mellől.
Kőszikla elmosolyodott és hirtelen eszébe jutott, hogy mennyire éhes. Ez próba? – gondolta magában – inkább jutalom- ránézett Ibolyára és elindult, hogy elfogyassza előételként a sziklát, amitől még éhesebbnek érezte magát. Nagy elégedettséggel tért vissza étkezés után a koboldhoz és Ibolyához, akinek már halványabb lett a színe, miután megtudta, hogy mi a második próba.
A kobold gonoszan és dühtől vezérelve fogadta Kősziklát, hiszen ezt a feladatot még senkinek sem sikerült teljesítenie.
- Rendben van, a második próbát is kiálltátok, de a harmadik még hátra van.
- Mi lenne az? – kérdezte az óriás győzelemittasan
- Egy fejtörőt kell kitalálni- felelte a kobold szemében újra felcsillanó ravaszsággal.
Kőszikla ijedten nézett Ibolyára, de a lány az előző megoldáson felbuzdulva és egyben mindenre felkészülve felelt:
- Ám legyen, halljuk!
- Rendben- felelt a kobold, már előre örülve ellenfelei bukásának – Ha egy kobold találkozik egy manóval, hogy tudják megkülönböztetni őket?
Ibolya visszagondolt arra, mikor rossz fát tett a tűzre és édesanyja rémmesét mesélt neki a koboldokról, így tudta a választ.
- Onnan tudják megkülönböztetni őket – felelte – hogy a koboldoknak van úszóhártyájuk.
A kobold szinte megsemmisült a helyes választól, és attól, hogy tovább kell engednie Ibolyáékat a mocsáron, de a törvénynek és koboldfogadalmának megfelelve így válaszolt:
- Rendben van, teljesítettétek a három próbát, hogy átjussatok a mocsáron, így megmutatom a kiutat, gyertek utánam! – és elindult, hogy megmutassa a mocsáron át vezető utat Ibolyának és Kősziklának, akik hősiesen kiállták a koboldok próbáit. A mocsár végén a kobold megállt és így szólt:
-A koboldok törvénykönyvében benne van, hogy ha valaki kiállja a három próbát, azt át kell vezetni a mocsáron és kap egy sípot. Hát átadom most nektek, és ha bármikor megfújjátok, én azon nyomban ott termek és segítek. Tegyétek el!
Ibolyáék megköszönték a sípot és folytatták útjukat az ismeretlen felé. Nagyon fáradtak voltak és bármit megadtak volna egy meleg helyért, ahol éjszakára meghúzhatják magukat. És mit ad Isten! Egy kerekerdő közepén megpillantottak egy öreg házikót, aminek nagyon megörültek.
- Kopogjunk be és nézzük meg ki lakik itt, hátha ad szállást éjszakára. – javasolta Kőszikla.
Ibolya bekopogott. Egy rusnya vén boszorkány nyitott ajtót, de Ibolya bátran köszöntötte, hisz tudta, hogy Kőszikla mellett nem kell félnie még a hét haláltól sem.
- Adj Isten öreganyám!
- Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál, különben halálnak halálával halsz meg! – felelt a boszorkány.
- Mi járatban erre, ahol még a madár sem jár?
Ibolya rögvest elmesélte, hogy mi járatban vannak. Akkor azt mondta a boszorkány:
- Kerüljetek beljebb drága lelkeim, nálam meghúzhatjátok magatokat éjszakára.
Ibolya egy kicsit tartott tőle, hogy Kőszikla hogy fog beférni, ám lássatok csodát, az óriás is egy szempillantás alatt bent volt a kis kunyhóban. A boszorkány adott nekik enni, inni és nem kellett kétszer mondani, a két jóbarát már aludt is.
A nap első sugarai még alig látszottak, de Ibolya és Kőszikla már kipihenték magukat és útra készen álltak. Ám a boszorkány még feléjük nyújtott egy tekercset és egy fiolát.
- Tegyétek el ezeket az útra. A tekercs egy térképet rejt, ami alapján meglelitek az utat a Manók Földjére. A fiolába pedig egy olyan varázsitalt töltöttem, amit, ha rácseppentetek bármilyen csontra, újra életre kel. Járjatok szerencsével utatokon!
Ibolyáék megköszönték a szállást és a segítséget, és folytatták útjukat. Az első sziklánál leültek és megnézték a térképen, hogy meddig és merre kell vándorolniuk, hogy elérjenek a Manók Földjére. Bár nem beszélték meg, de mindkettőjük hetedik érzéke azt súgta, hogy oda kell menniük. Elindultak hát, és mentek, erőt és fáradtságot nem kímélve, míg el nem értek egy tisztás végére. Ennek a tisztásnak a végén egy hatalmas szikla zárta el az utat előlük. Kőszikla már örült, hogy ismét megtömheti bendőjét és nagy hévvel indult a szikla felé. Ám ahogy hozzáért, fájdalmat érzett. Megpróbálta még egyszer, de a szikla érinthetetlen volt. Megnézték közelebbről, hátha van rajta valami átjáró. Nézték jobbról, nézték balról, egyszer csak Ibolya felkiáltott.
- Találtam valamit! – az óriás már ott is volt, hogy megnézze – betűket látok rajta, de nem tudom elolvasni. Talán valamilyen titkosírás lehet.
Összedugták hát a fejüket, hogy most mi tévők legyenek. Addig tanakodtak, míg eszükbe nem jutott a síp, amit a koboldtól kaptak.
- Talán most jött el az ideje, hogy használjuk, hisz a koboldok szeretik a rejtvényeket. – mondta reménykedve Ibolya és szájához emelte a sípot. Alig fújta meg, a kobold azon nyomban ott termett mellettük.
- Hívtatok, csak nincs valami baj?
- De, igen kedves Kobold. Nem tudjuk folytatni utunkat, mert ez a szikla érinthetetlen, még Kőszikla sem bír vele. Találtunk rajta egy titkosírást, de sajnos nem tudjuk megfejteni. Kérlek, segíts nekünk ebben, ha tudsz!
A kobold összevonta szemöldökét, és megnézte közelebbről az írást. Beletelt egy kis időbe, amíg megfejtette, de abban a pillanatban mosolyra húzta száját és diadalittasan így szólt:
- Az írásban a következő áll: „A szikla mögött a Manók Földje rejtezik. Az átjárót az tudja kinyitni, kinek lelkében szerénység lakozik.” – ahogy kimondta ezeket a szavakat a kobold, már el is tűnt, mint a kámfor. Ibolyáék még meg sem tudták köszönni a segítséget.
Ibolya ezek után nem csodálkozott, hogy Kősziklának ez nem sikerült, hiszen útjuk során nagyon jól megismerte és tudta, hogy Kőszikla bátor, erős és ezzel szeret dicsekedni is. De akkor most mi tévők legyenek?
- Próbáld meg te! – mondta az óriás – Hiszen úgy ismertelek meg, hogy ezzel a tulajdonsággal bírsz, és most már tudom, hogy ez a megfelelő kifejezés rád: szerény mint az Ibolya. – húzta ki magát büszkén Kőszikla, hogy ezt a felismerést tette.
Ám Ibolya annyira szerény volt, hogy úgy gondolta, hogy biztos nem ő a megfelelő személy a szikla átjárójának kinyitására. Kőszikla viszont addig bíztatta, míg felemelte kezét, hogy megérintse a sziklát. Abban a pillanatban, ahogy hozzáért, feltárult előttük az átjáró és bejutottak a Manók Földjére.
Merre tovább? –tanakodtak hőseink. Egyszer csak megláttak egy sereg búsuló manót. Odamentek hozzájuk és megszólították őket.
- Miért vagytok így elkeseredve?
- Ne is kérdezzétek. Manó Föld el van átkozva. Már több évszázada nem terem semmi földjeinken, és látjátok milyen sivár minden? Egy jós azt mondta, hogy egy kék emberi lény fog megmenteni minket, akit már nagyon régóta várunk.
Hirtelen nagy csönd lett. Minden tekintet Ibolyára szegeződött. A lány annyira zavarba jött, hogy arca lila színben pompázott.
- Hát eljöttél hozzánk? Talán te vagy, aki megvált minket az évszázadok óta tartó éhezéstől?! – törtek ki örömujjongásban a manók és rögtön a király színe elé vezették Ibolyát és Kősziklát.
A király egy öreg, ám bölcs manó volt. Apró kezei már remegtek, de szemében még a gyermeki vidámság és játékosság csillogott. Trónja mellett, nagy meglepetésre egy fiú állt, akit Péternek hívtak. Amikor a manókirály meglátta Ibolyát, így szólt:
- Amióta megszülettél téged vártalak, hogy mikor jössz el országomba. – Ibolya még mindig annyira zavarban volt, hogy nem tudta elhinni milyen szerepet szántak neki ebben az országban. A manókirály folytatta. – Sok- sok évvel ezelőtt, miután megtudtuk, hogy hogyan menekülhet meg Manó Föld az éhezéstől, átváltoztattunk egy gyermeket kék színűre. Ám amikor felcseperedett kiderült, hogy olyan tulajdonságai vannak, ami miatt nem juthat át országunk határán. A Piperkőc nevet kapta, és mint ebből is kiderül, szerénységnek jelét sem mutatta.
- Hisz én őt ismerem, ő a falu első embere, ahonnan jöttem! – ámuldozott Ibolya – ő azonban nem kék színű!
- Igen, ez így van. Előző falujának lakói el is üldözték otthonról és azóta él mostani lakóhelyén. Amikor kiderült, hogy milyen a természete, már tudtuk, hogy nem ő az, aki segít majd rajtunk. Ezért visszaváltoztattuk olyanná, mint a többi ember. Akkor születtél te és színedhez és nevedhez méltóan szerény lettél, és alkalmas arra, hogy segíts Manó Föld lakóin. Piperkőc tudta ezt és nem akarta, hogy kiderüljön titka, hogy ő is volt kék színű, ezért üldözött el otthonodból.
- De hát mit tudnék én tenni? – kérdezte Ibolya a tőle megszokott szerénységgel.
- Van egy terület országomban, ahova réges-régen elásták az óriások ősapját. Ezek miatt a csontok miatt nem terem semmi földjeinken. – Ibolya és Kőszikla egymásra néztek és elmosolyodtak. Elmesélték Kőszikla történetét, találkozásukat a vén boszorkánnyal és meséltek a varázsitalról is. Megörült ennek a vén manókirály és rögtön szólt a katonáknak, hogy vezessék őket arra a bizonyos helyre. Mindeközben Péter beleszeretett Ibolyába, ahogy belépett a trónterembe. Le sem tagadhatta volna, hogy mennyire tetszik neki a lány, és ezt mindenki észrevette, kivéve Ibolyát.
Elindultak hát, hogy feltámasszák az óriások ősapját. Amikor odaértek a sírhelyhez, Ibolya elővette a varázsitalt. Ránézett Kősziklára és így szólt:
- Amikor megismertelek, ott zokogtál egy sziklán és elképzelhetetlennek tartottad, hogy valaha teljesíteni tudod küldetésedet, hogy feléleszd az óriások ősapját. Nagyon jó barátom lettél utunk során, bátorságra és hősiességre tanítottál. A hőstettet, amit hagyományaitok megkövetelnek már többszörösen végrehajtottad. Cseppentsük hát együtt a csontokra ezt a varázsitalt, hogy hazatérhess az Óriások Földjére!- nyújtotta a kezét és a fiolát Kőszikla felé. Ahogy az első csepp elérte a csontokat, azok hirtelen összeálltak és előttük termett egy óriás. Az óriások ősapja. A Manók Földjén abban a pillanatban kivirágoztak a rétek, kirügyeztek a fák és mindenhol a madarak csicsergését lehetett hallani. Kőszikla ránézett Ibolyára és láss csodát, mit látott? A lánynak már nem volt kék színe.
- Minden jóra fordult! – örvendezett mindenki. Ám Ibolyának valami még nyomta a lelkét.
- Mi bánt drága Ibolyám? - kérdezte tőle Kőszikla
- Nagyon örülök, hogy minden rendbe jött. De eszembe jutottak drága szüleim, és az, hogy addig nem térhetek vissza szülőfalumba, amíg nem akad kérőm.
Meghallotta ezt Péter és Ibolyához fordult.
- Ó, drága Ibolya! Amióta megláttalak, rögtön szerelmes lettem beléd. Gyönyörű vagy, okos, szerény és bátor. Ilyen társat kívántam magamnak mindig. Megtisztelnél, ha hozzám jönnél feleségül.
Ibolya már nem lila, hanem vörös színben pompázott zavarában, de igent mondott Péternek, hiszen amióta meglátta titkon ő is szerelmes lett belé.
Minden jó, ha a vége jó.
Sziklácska apja megenyhült Kőszikla bátorságát látva és beleegyezett a házasságba.
Manó Föld újra virágzik.
Ibolya és Péter visszatértek Ibolya falujába és Péter lett a falu első embere. Piperkőc vándorútra indult, hogy megtalálja ő is a boldogságot.
Összegyűlt Ibolya falunépe, az óriások és a manók, hisz kettős házasság és egy életre szóló barátság köttetett. Ibolya és Péter, Kőszikla és Sziklácska világra szóló lakodalmat csaptak és máig élnek, ha meg nem haltak.