Évszám
2012
Beküldő
P.VIllo
Zsebre dugott kézzel lépdelt a csillogó, macskaköves utcán. Jobbra tekintett é szívét valami jóleső melegség töltötte el. Óriási lombkorona vetett árnyékot rá, lehűtötte naptól barnult arcát. Egy percre megállt és mélyen magába szívta a tölgy jellegzetes illatát. A fa mellett három kisgyerek játszott, csilingelő hangon kacagva. Most eszébe jutott saját gyermekkora, szélesen mosolyogva haladt tovább, ahogyan leperegtek előtte gondtalan percei. Leült egy padra. Ujjai végigsimították a vésett szívekben lapuló monogramokat, mikor felpillantott egy idős házaspárba ütközött tekintete. A két öreg nem szólt semmit, csak egymásba karolva baktatott előre, csupán egyszer találkozott pillantásuk, de Ő pontosan tudta, hogy mire gondolnak.
Egy éles csöngés zökkentette ki gondolataiból. Nem volt még terve aznapra így lehetőséget látva felpattant a sárga járműre. Emberek sokasága vette körül, de senki nem figyelt rá, páran neki is mentek, de ő csak megbabonázva nézte a sokszínű tömeget. Nem tudott betelni a tekintetekkel, a mozdulatokkal, a hangokkal, amik körülölelték Őt. Senkit nem ismert, és mégis úgy érezte mindenkit, szeret. A villamos nála egy egészen különleges fogalmat ölelt magába, bár néha úgy érezte fölöslegesen, fáradozik, nem számít, hogy mi mögött mit lát, nem értenék, talán ő maga sem. Miután leszállt nem tudta pontosan merre tart, csak azt érezte, hogy képtelen betelni EZZEL. Érezni akarta a város összes érzést, tudni akarta, kinek mi a célja, látni akarta, ahogyan rombolnak, ahogyan alkotnak. De nem vették észre. Galambok szárnycsapása, autók dudái, ablakok csapódása, cipők kopogása, üvegek csörömpölése, szirénák sikítása, de őt senki nem vette észre.
Egy hajléktalan ült a 70/b házszám kapuja alatt. Összekuporodott hatalmas téli kabátja alatt miközben a szikrázó nap cirógatta arcát. Odament… hát persze, hogy odament! Megállt a férfi fölött, nem tudta mit akar mondani, vagy tenni, csak mereven bámulta rojtos sapkáját. A koldus éppen egy fél zsömlét szorongatva majszolt, és kérdőn pillantott Rá. Pár másodpercig így voltak: A hajléktalan, a zsömle és Ő. Csak nézték egymást, kerestek… találtak.
Ekkor a koldus megszólalt, öreg, remegő, hangján, amit a galambok már oly jól ismertek.
- Megkínálhatom?
Egy fél zsömle. Már csak egy negyed…
Egy éles csöngés zökkentette ki gondolataiból. Nem volt még terve aznapra így lehetőséget látva felpattant a sárga járműre. Emberek sokasága vette körül, de senki nem figyelt rá, páran neki is mentek, de ő csak megbabonázva nézte a sokszínű tömeget. Nem tudott betelni a tekintetekkel, a mozdulatokkal, a hangokkal, amik körülölelték Őt. Senkit nem ismert, és mégis úgy érezte mindenkit, szeret. A villamos nála egy egészen különleges fogalmat ölelt magába, bár néha úgy érezte fölöslegesen, fáradozik, nem számít, hogy mi mögött mit lát, nem értenék, talán ő maga sem. Miután leszállt nem tudta pontosan merre tart, csak azt érezte, hogy képtelen betelni EZZEL. Érezni akarta a város összes érzést, tudni akarta, kinek mi a célja, látni akarta, ahogyan rombolnak, ahogyan alkotnak. De nem vették észre. Galambok szárnycsapása, autók dudái, ablakok csapódása, cipők kopogása, üvegek csörömpölése, szirénák sikítása, de őt senki nem vette észre.
Egy hajléktalan ült a 70/b házszám kapuja alatt. Összekuporodott hatalmas téli kabátja alatt miközben a szikrázó nap cirógatta arcát. Odament… hát persze, hogy odament! Megállt a férfi fölött, nem tudta mit akar mondani, vagy tenni, csak mereven bámulta rojtos sapkáját. A koldus éppen egy fél zsömlét szorongatva majszolt, és kérdőn pillantott Rá. Pár másodpercig így voltak: A hajléktalan, a zsömle és Ő. Csak nézték egymást, kerestek… találtak.
Ekkor a koldus megszólalt, öreg, remegő, hangján, amit a galambok már oly jól ismertek.
- Megkínálhatom?
Egy fél zsömle. Már csak egy negyed…