Mindenkinek van valami titka. Valami, amitől más, mint a többiek. Természetesen nekem is. Csak jelen esetben ez nem egy aprócska tetoválás, vagy csodás énekhang. Ennél sokkal megdöbbentőbb. Legalábbis a többség számára. Na, nem mintha sokan tudnák, hogy képes vagyok utazni az időben. Nem reklámozom. Ez afféle adottság. Mások aerobikozni járnak, én olyan embereken segítek, akikre a gonosz leselkedik. És nem érdemlik meg, hogy az örök semmibe taszítsa őket a Halál. Ugyanis én nem hiszek Istenben, a reinkarnációban, de még a mennyországban sem. Mindenkinek egy esélye van az életében. Ha ezt nem használja ki, elbukta. Soha többet nem kap másikat. Sok életet tartok már képzeletbeli tarisznyában a hátamon, köztük van ősember, rabszolga, zsidó, indián, menekült katona, és jó pár jövőbeli személy is. Akikről elmondhatom, hogy nem ufók. A legkevésbé sem. Ugyanolyan emberek, mint mi, még hiperszuper űrjárgányuk sincs. Pedig 2780-at írtunk. A legjobb barátom, Levi nagy bulizós, a lányok hetente váltják egymást mellőle. Valahogy én mégis megmaradtam. A lelkiismeretének hív. Így elmondhatom, hogy az adottságomat leszámítva egy teljesen átlagos 16 éves lány vagyok. Magas, sötétbarna. A punk korszakomból kinőve, amolyan utolsó nagy lázadásként levágattam félig kopaszra a hajam. Hááát… nem volt a legjobb döntés. Mára szerencsére visszanőtt. A szüleim nemrég váltak el, de az öcsémet jobban megviselte, mit engem. Viszont tökéletes kifogás, hogy miért vagyok sokszor egyedül, és tűnök el hosszú időkre. Mert ugyebár a kirándulások idejére senki sem ad igazolást. És nem hinném, hogy a szüleim elhinnék, ha elmondanám nekik az igazságot. Valószínűleg azonnal elküldenének pszichológushoz. Ennek kiküszöbölésére csomó kitalált barátnőm van, és minden héten másnál alszom. Néha már magam is alig tudom számon tartani őket. Anyukám ébresztett, de alig tudtam felkelni, inkább visszahúztam a fejemre a takarót, hogy meg ne vakuljak a fénytől. Na igen, nálam így kezdődik minden reggel. Kivéve a hétvégéken. Kivánszorgok a konyhába, 7 óra 16. Nekiállok megcsinálni a gyümölcssalátámat, felöltözök, megmosom a fogam. Sajnos az iskolába sohasem érek be időben, de Levi mindig megvár. Rendes. Csak ne cigizne folyton! De legalább együtt késünk el. Viszont ahogy beléptünk a nagykapun, és felmentünk a lépcsőn, nem tudta elkerülni a figyelmem, hogy a biológia szekrény ajtaja világít. Ami annyit jelent, hogy megnyílt egy újabb kapu. Klassz, akkor a mai napomnak is lőttek. Mellesleg szerezhetek igazolást az iskolaorvostól. Gyorsan elköszöntem Leventétől, majd amikor eltűnt a folyosó végén, beléptem az izzó körbe. A testemet átjárta a jól ismert melegség, és éreztem, ahogyan minden részecskémet beszippantja a dimenziókapu. Ezek az utazások általában nem tartanak sokáig, és csak annyit érzek, hogy lebegek. Úszok a semmiben, és nem léteznek korlátok. Nagyon különleges dolog. Leírhatatlan. Ennél talán már csak az izgalmasabb, hogy hova kerülök. Mert ezt előre soha sem tudom. És azt sem hogy kit kell megmenteni.
Menet közben derül fény a dolgokra.Hirtelen fénysugár vakított az arcomba, és megcsapott a hűvös tavaszi szél. Az átjáró szinte kilökött magából, mindössze a kezemmel tudtam valamelyest fékezni az esést. Bár ennek ellenére sem maradt bőr az alkaromon. Felálltam, és lesöpörtem a nadrágom. A sárfoltok alapján megérett a mosásra. Még szerencse, hogy nem vagyok túl kényes a ruháimra. Első pillantásra úgy tűnt, valamilyen tisztásra kerültem. De egy értőbb ember szemével nézve, egyértelmű volt, hogy egy áldozati körben állok. Legalább tudnám, hogy milyen korban! Mivel így fogalmam sincs, kire számítsak: egy vadászó farkasra, vagy egy csapat dühödt eretnekre. És sajnos még azt sem tiszta, hogy ki az őrzöttem. Ám ekkor emberi hangok ütötték meg a fülem. Női beszélgetés. Ha jól értem spanyolul. A francba! Nem könnyítik meg a helyzetem. Szép csendesen elindultam mögöttük, persze kellő távolságban, nehogy észrevegyenek. Eddigi tapasztalataim alapján legalábbis a megijesztett alanyok nem mutatkoztak túl segítőkésznek. Nem beszélve azokról, akikkel még kommunikálni se igazán tudtam. Az útjuk egy egész hangulatos kis ösvényen vezetett, amit még komolyan élvezni is tudtam volna, ha nem kellene éppen kommandósat játszanom. Egy idegen korban, idegen emberekkel. Nehéz. De már kezdek hozzászokni. Ám ebben a pillanatban hatalmas reccsenés hallatszott a lábam alól . A lányok rémülten néztek hátra, és ijedt sikítással bevetették magukat a fák közé. Nem kellett volna. Még éppen volt szerencsém látni a hatalmas testű alakot, ami ugrás közben belemart a lány mellkasába, és magával ragadta. Lélekszakadva rohantam utánuk. Csak éljen még! - imádkoztam. Bár a vércsíkokból ítélve, erre nincs túl sok esély. De jó. Még egy halott, ami a lelkemen szárad. Ám ekkor a sikoltozás abbamaradt. Lassítottam. A lény letette az eszméletlenül lógó testet, és beletépett. Vér fröcskölt szanaszéjjel. Az állat élvezettel lenyalta a bajszára fröccsent cseppeket, majd elügetett, magára hagyva a tetemet. Odafutottam, és reménykedve megfogtam a csuklóját, hátha van még pulzusa. Semmi. Már csuklója is alig volt. Oké, tiszta sor, a lánynak lőttek. Elkeseredetten sóhajtottam. Egy ilyen kezdet után milyen lesz majd a folytatás? Azonban nem volt sok időm ezen meditálni, mert puskadördülés hasított át a néma erdőn. Méghozzá nem is olyan messze tőlünk.
Ám mire odafordítottam a fejem, már nagy csapat fegyveres ember vett körül. Hűű, jó a csapattaktika, nem mondom. Hirtelen becslés, de legalább 14 pisztollyal és késsel, illetve 6 kereszttel néztem farkasszemet. A háttérben észrevettem a mellettem fekvő tetem barátnőjét, aki hevesen gesztikulálva, sártól koszos ujjaival mutogatott rám. Remek, akkor most mindenki azt hiszi, én vagyok a szörnyeteg. Próbáltam felemelt kézzel lassan felállni, de az alto! kiáltásra megmerevedtem. Az állj minden nyelven ugyanazzal a hangnemmel társul. Egyszerűen nem lehet nem felismerni. Láttam, hogy maguktól nem fognak továbbengedni, így rávetettem magam a hozzám legközelebb álló férfira, és kicsavartam a kezében tartott fegyvert. Nekiszegeztem a nyakának. Mindezt természetesen egy pillanat alatt. Muszáj. A többiek szerencsére moccanni sem mertek, így el tudtam hátrálni egy fáig, a férfit élő pajzsként magam előtt tartva. A csoportból ekkor kivált egy magas, hosszú hajú fiú, és odajött hozzám. Pár szóval elcsendesítette a zajongó tömeget, majd hozzámfordult.-Ha nyugton maradsz, segítek neked-suttogta a fülembe.-Azt sem tudod, mit akarok- vicsorogtam vissza a tiszta kék szempárba.
- De azt sejtem, hogy nem akarsz meghalni-felelte az ismeretlen.Nem tudom miért hittem neki. Nem bízom az idegenekben. Sosem. De most azt hiszem sikerült felfognom, hogy innen tényleg nincs más kiút. Engedelmeskednem kell. Lehajtottam a fejem, és felé nyújtottam a kést. Elkapta a kezem, és ugyanezzel a mozdulattal a földre lökött. Csend állt be, de mielőtt felnézhettem volna, egy hatalmas ütést éreztem a tarkómon és minden elsötétült.Amikor kinyitottam a szemem, meg se tudtam mozdulni. Nem tudom mivel üthettek le, de nem finomkodtak. A hátam mögül hangos vita hallatszott. Nem tudom miről lehetett szó, de az egyik fél hangja ismerős volt. Próbáltam megfordulni, de a kötelek alig engedtek. Vita, pisztolydörrenés, és mellém zuhant egy test. Moccanni sem mertem. Nagy nehezen kicsavartam a felsőtestem, és megláttam a már ismerős idegent. Kezében a füstölgő fegyverrel. Az arcából ítélve még nem fogta fel, hogy mit tett. Csak állt, és próbált talpon maradni. Aztán odasétált hozzám. Lassan, kimérten. Leguggolt, megrázta a fejét. Mintha le akarná rázni magáról az emlékét is annak, amit elkövetett. Csizmájából előhúzott egy vadászkést, és elvágta a köteleket. Hálásan megdörzsöltem az elzsibbadt csuklómat. De köszöngetésre nem volt idő, mert azonnal megragadta a karom, és húzott ki maga után a sátorból. Gyors iramban megindult az út mellett békésen legelésző lovak felé. Rosszat sejtve követtem. És igen, a gyanúm beigazolódott, egyszerű mozdulattal felpattant egy gyönyörű sárga telivérre. A kezét nyújtotta. Van más lehetőségem? Kelletlen mozdulattal megfogtam, amivel ő azonmód fel is húzott maga mellé. Na igen, van még mit szoknom.És ez nem a bőre alól szükség esetén előtűnő fegyverarzenál. Mert a következő pillanatban egy égő nyívessző süvített el az arcomtól pár centire. Majd a következő. Úgy tűnik a barátai megtalálták a hullát. A fiúnak több se kellett, nyelvével csettintett, mire a ló azonnal vágtázni kezdett. Nem figyeltem merre megyünk, minden energiámat arra összpontosítottam, hogy ne essek le. Az időérzékem lenullázódott, csak kapaszkodtam. Szörnyű. Utálom ezt a rázkódást. A sötét erdőt, egy világosabb tisztás váltotta fel. A ló megállt, a fiú lepattant a hátáról. Könnyedén, mintha a kényelmes fotelből állna fel, a távirányítóért. -Jössz?-kérdezte egyhangúan.Lecsúsztam az állat oldalán, majd leporoltam magam. Türelmetlenül intett, hogy kövessem. -Ki volt az a férfi?- bukott ki belőlem a már régóta érlelődő kérdés.
Nem válaszolt. Én sem kérdeztem többet. Nem néztünk egymásra, csak csöndben sétáltunk a poros úton, ám lovagom kis idő után bekanyarodott a bozótba. A miért akarna nekem rosszat pont most, ha már idáig elhozott alapon én is követtem. Hiba volt. Pár lépésre tőlem megrezzent az avar,a fiú leahjolt, majd hangos kiáltást hallottam, és összerogyott. Rémülten futottam oda. Még épp időben, hogy élőben is láthassak kígyót, ne csak az állatkertben. Úristen. Nem tudtam mit kell csinálni. Leguggoltam a görcsösen rázkódó test mellé, és próbáltam beszélni hozzá. Valószínűleg nagyon messze járt, mert nem reagált. Lázasan törtem a fejem, tanultunk erről bármit is az iskolában? Semmi. Nem emlékszem semmire. Miért nem ilyeneket tanulunk a logaritmusok helyett?? A kígyómarás kezeléséről mindössze annyi emlékem van, hogy ki kell szívni a mérget. Ez is valami filmből, ami nem a legbiztosabb információforrás. Majd most kiderül. Félresöpörtem a hajam, és rátapasztottam a szám a harapásra. Igyekeztem kiszívnia lehető legtöbb mérget, ami benne lehet. Félrefordultam, és undorodva köptem egyet. Nem tudom mi ez, de szörnyű íze van. A fiú légzése lassult, a teste elernyedt. Fogalmam sem volt róla, hogy ez jó vagy rossz jel. De már a létezéshez is alig volt erőm. Mellékuporodtam, és elnyomott az álom.Napsugarak kedves csiklandozására, és egy jó reggeltre ébredtem. Mosolyogva átfordultam a másik oldalamra, és az idegen kék szemeivel találtam szemközt magam. Hirtelen alig kaptam levegőt.-Jól vagy?- csak ennyit tudtam kinyögni.-Az apám volt- felelte csendesen.
Megsimogattam a kezét. Ilyenkor nincs szükség szavakra. Belenézett a szemembe, és alig érezhetően megszorította. A tekintete kiégettnek tűnt, pedig alig lehetett pár évvel idősebb nálam. Valószínűleg nem hiába mondják, hogy a szem a lélek tükre. De az ő lelke tiszta. Illetve volt. Amíg meg nem jelentem. Mert a következő néhány napban sokat beszélgettünk. Úgy éreztem tarozom neki ennyivel. Tudnia kell, ki vagyok valójában. Meglepő módon elfogadta. Nem kérdezett vagy vitázott, tudomásul vette a dolgot. Nem utolsó sorban közel kerültünk egymáshoz. Nagyon. Lelkileg. Tartok tőle, hogy ő az egyetlen emberi lény, aki el tud fogadni. A hibáimmal együtt. A sors furcs fintora, hogy teljesen másik században születtünk. Két külön világban élünk. Persze mi tökéletes? Jó vele lenni. Mindig mosolyognom kell, ha ránézek. A lelkem nevet, ha eszembe jut. Ez lenne a szerelem? Ami örökké tart?Természetesen a sors nem szereti a túlzó kifejezéseket. És azt sem, ha a dolgok túl tökéletesek. Az egyik délután például fürdeni mentünk egy közeli forráshoz, ám ehhez keresztül kell menni az erdőn is. Valamin éppen nagyon nevettünk, amikor megjelentek a fekete árnyak a fák között. Tudtam, hogy baj lesz. De elfutni már túl késő volt. A lény biztos ugrással kitört a fák sűrűjéből, és rámvetette magát. A sokéves önvédelmi dvdzés megtette a hatását, mert nehezen ugyan, de lerúgtam magamról. Sajnos röptében még sikerült végigszántania az alkaromat, mert a körme nyomán vörös vércsík jelent meg. De nem volt idő magammal törődni, mert amint földet ért, azonnal megindult Kyle felé. De ő nem volt felkészülve. Az első karcsapás elő még el tudott hajolni, de a második nyakára irányuló ütés telibe talált. Megtántorodott, mire a szörny rávetette magát, és belemélyesztette a körmét a hasába. Ekkor elöntött a melegség. A testemet átjárta az ismerős bizsergés, és elkezdett magába szippantani a tér.Nem halhat meg! Segítenem kell neki!
-Neeeeeeeeee!!!!!!- ordítottam kétségbeesetten.Nem hagyhatom itt. Csak ez járt a fejemben. Velem kell jönnie. Muszáj. Nem maradhat itt. Szükségünk van egymásra.-Kyyylleeee!!!!!!!!- sikítottam.A legutolsó képem róla az, amikor a szörnyeteg rajta térdel, és lakmározik. A következő pillanatban már a szertár ajtajába kapaszkodtam. És zokogtam. A kapu bezárult. Örökre. Az ő sorsát már nem tudom megváltoztatni. És azzal, hogy elvesztettem, bennem is meghalt valami. Ez egészen biztos. A karomon maradt egy halvány csík, és ha ránézek, mindig ezsembe jut. Mert megváltoztatott. Hiszem, hogy egyszer még találkozunk. A menyországban. Mert Kyle most is ott ül egy felhőn és engem figyel.