„Nem a világot érdemes megváltoztatni, és erre nincs is szükség. Elég, ha megváltoztatjuk az ember világról alkotott képét. A kulcs az emberben van, és az ember mindennek a kulcsa.”
Kedves Bözsikém.
Sajnálattal kell közölnöm, hogy meg fogok halni. Én is csak a minap tudtam meg, körülbelül húsz esztendeje. A doki szerint, ha szerencsém van talán még hetven-nyolcvan évem van hátra. Szörnyen sajnálom, hogy ilyen kevés időm maradt , pedig annyi mindent szerettem volna még csinálni.
Járni az erdőt és gombászni mint annak idején tatával. Azok voltak csak a szép idők, hej, reményteli boldogságos gyermekévek. Nem rohant így az élet mint manapság. Akkor mindenre volt időnk, teli tüdőből szívtuk magunkba a fenyvesek illatát, elhalgattuk, ahogyan a kakukk el-el kakukkolja magát, a csillagos ég alatt aludtunk és a tücskök szerenádot zengtek a fülünkbe. A multkor elmentünk kempingezni Pistukámmal, de képzeld, tele volt minden bogárral, és nem elég, hogy nem lehetett leülni a fűre, egész éjjel valami bogarak ciripeltek olyan furcsa hangokat kiadva. Rémes volt, nem aludtam egy csorduló cseppet sem. Meg is mondtam Pistukámnak, hogy engem többé ne hozzon ilyen rémes helyre, hemzsegnek itt a tücskök; annak idején nem volt ennyi bogár, mint manapság, erre ő azt felelte, hogy mindig is hemzsegtek a földön a bogarak, amióta világ a világ, és hogy megváltozott a világról alkotott képem, az az én nagy bajom, hogy már nem gyermekszemmel látom a világot, és ,hogy belecsöppentem a nyáj kellős közepébe, és nem is nézek az orrom elé, csak megyek a többi birka után. Nem igazán értettem, hogy mit zagyvál össze-vissza, de azt hiszem, ez a vénülés eggyik velejáró tünete lehet, amiről beszélt; az én Pistukám érti az ilyesmit, nagy doktora a lélek dolgainak, úgyhogy ezután erre jó lesz neked is odafigyelni kedves Bözsikém.
Na, de a doki bácsi azt mondta, hogy ne adjam fel a reményt, mert a remény hal meg utoljára. Na, én el is határoztam, hogy ha ez így van, akkor én bizony a lehető legutoljára akarok meghalni, és meg fogok tenni mindent ennek érdekében, vagyis elsősorban nem adom fel a reményt. Na, de mégis hol találok reményt? Nem is baj, hehe, elhatároztam, hogy megveszem, manapság úgyis mindent meg lehet vásárolni. El is mentem a bevásárlóközpontba, mert ott mindent lehet kapni, és ha szerencsém van akkor talán még árkedvezményt is kapok, de sajnos nem találtam sehol, ezért aztán arra a következtetésre jutottam, hogy vannak dolgok, amelyeket nem lehet megvásárolni pénzért. Az a fránya remény, hát akkor most hol keressem, remény nélkül nem reménykedhet az ember...
És képzeld, nem fogod elhinni, mikor már majdnem belenyugodtam, hogy reménytelenül fogok meghalni, azt mondta, a doki „Gratulálok, hölgyem, önben a remény kis magocskája van elvetve”.Szent Isten, hát az meg hogy került oda, vagyis amíg én a drága időmet a bevásárlóban pazaroltam, addig mindvégig bennem volt, én meg mennyit kerestem! Már megint igaza volt az én Pistukámnak, „előttem van az élet, és nem látok tőle semmit” , fel is háborodtam, már hogyan lehetne igaza, amikor a doki is megmondta, hogy meg fogok halni. A doki még azt is mondta, hogy ne ijedjek meg ha elkezdek pocakosodni, ugyanis mostantól én vagyok a kis „remény” mamája.
Jaj, kedves Bözsikém , hát én úgy örvendek, hogy azt elmondani sem lehet! Végre lesz „reményem”, alig várom, hogy megszülessen az én drága kicsi „reményem”. Annyira örvendek, hogy már szinte meg is feledkeztem arról, hogy meg fogok halni. Igaz is, hát mi lesz az én kicsikémmel, ha én meghalok? De a doki azt mondta, hogy ne keseregjek, mert akinek ilyen reménye van, mint nekem, az soha nem hal meg, és , hogy a gyermekben van a remény. Úgy, hogy mostantól elhatároztam, hogy többet soha nem kesergek a halálom miatt, mert „én soha nem halok meg”, és ezentúl megprobálok gyerekszemmel nézni a természetre és az emberekre, akkor talán nem hemzsegő bogarakat fogok majd látni, ajánlom figyelmedbe neked is.
Ui: Pistukám üdvözöl és üzeni, hogy: „Nem a világot érdemes megváltoztatni, és erre nincs is szükség. Elég, ha megváltoztatjuk az ember világról alkotott képét. A kulcs az emberben van, és az ember mindennek a kulcsa.”
Már megint furcsaságokat hord össze ez az én Pistukám, na de most már nem rabolom tovább a drága idődet, mert bizony mostanság nagyon drágán adják, nem szabad elkótyavetyélni.
Sok sok szeretettel a te legdrágább barátod, Én.