Mesét mondok nektek. Igaz mesét. Mit kérdeztek? Egy mese hogyan lehet igaz? Jó a kérdés! Azonban ha belekezdenék a magyarázatba, napestig itt ülhetnénk, és magát a mesét – melyet nagyon szeretnék már elmondani – nem fogjátok hallani. Úgyhogy a szátokat most már tessék becsukni, a fületeket kinyitni és figyeljetek!
Egy kisfiúról szól mesém. Milyen kisfiúról? Egy kicsike, óvodába járó, négyéves fiúcskáról. Kértem már, hogy ne szóljatok közbe! Irgum-burgum! Így sohasem érek a mese végére! A kisfiú – nevezzük Péternek, de nevezhetnénk akár Dávidnak, Marcinak, Csabinak is, hiszen sok kicsike, óvodába járó, négyéves fiú létezik – nem bírt szokatlan tulajdonságokkal, nem volt különös képességek birtokában, varázserővel pedig egyáltalán nem rendelkezett, sőt – igazság szerint – semmiben sem különbözött kortársaitól. Mitől válhat mégis érdekessé számunkra? Elárulom! Ez a kisfiú – Ó, én buta! Hisz már elneveztem! – szóval Péter. Mit mondasz? Jó, akkor legyen Peti, ezen nem veszünk össze! – tehát Peti csodát tett. Egészen pöttömnyi, hétköznapi csodát. Megnevelte önmagát, és megtanította a szüleit élvezni az élet apró örömeit. Hú, ez nagyon misztikusan hangzott, ugye? Hallgassátok és megértitek!
Úgy kezdődött az egész, hogy Peti belépett az úgynevezett hiszti- és dackorszakba kétéves korában. Addig szinte semmi baj nem adódott vele. Evett, ivott, játszott, aludt. Mosolygósan, kiegyensúlyozottan teltek napjai. Egyszer azonban mintha a kisördög bújt volna belé, elkezdett ellenkezni és hisztizni. Ha anyukája fürödni hívta, azt felelte: nem. Aztán másodszorra is. Harmadszorra is. Végül erőnek erejével kellet bevonszolni a fürdőszobába.Ha a nagyáruház polcairól nem pakolhatott kedvére a gurulós bevásárlókocsiba – márpedig az ilyen helyeken számtalan, a gyermekek részére készült, csodálatos termék kapható – akkor egyszerűen elvörösödött és visított, mint egy malac. Anyukája először szépen kérte, könyörgött neki, hogy hagyja abba. Végül azonban ideges lett – a felnőttek mindig idegesek! – és a fenekére ütött vagy rákiáltott. Peti azonban nem adta fel ilyen könnyen – ha harc, hát legyen harc, gondolta -, fogta magát, és hasra feküdt a bolt kövezetén, a feje még vörösebb lett, és még jobban visított. Igen, jól mondod, a feje, akár a cékla, olyan volt ilyenkor. El lehet képzelni! Anyukája a tehetetlenségtől vagy még inkább kiabált vagy ő is elvörösödött és sírva fakadt. Mondom, a felnőttek folyton idegesek. Vajon miért?Ez így ment napról napra, hónapról hónapra, sőt, évről évre! Bizony! Peti időközben bölcsődébe került, mert anyukájának vissza kellett mennie dolgozni. Azt kérdezitek, miért? Sajnos kevéske pénzükből lehetetlennek bizonyult a megélhetés! Igen, igen, úgy ahogy sejtitek, nem tudtak Petinek miből Thomasos pólót vagy éppen csokit venni!
A bölcsődében s egy évvel később az óvodában egyaránt jól viselkedett. Otthon azonban állt a bál. Nem, nem a farsangi!Peti dacolt, nem-et mondott, hisztizett, földhöz vágta magát nap mint nap, már-már menetrendszerűen. Anyja ilyenkor ideges lett, apja az anyja nevelési csődjének nevezte az egész cirkuszt. Mi az, hogy nevelési csőd? Nos. Például amikor azt szeretnétek, hogy a kiskutyátok pacsit adjon nektek, és egy hónapon keresztül gyakoroltatjátok vele, mégsem értek el eredményt. De – hogy szavamat ne feledjem – ott tartottam, hogy a két szülő ezen jól összeveszett minden alkalommal. Az anyja sírt, az apja üvöltött. Mondani szeretnél valamit? A te szüleid is szoktak veszekedni? Min? Hogy ki kivel csalja meg a másikat? Khm! Ezt most inkább hagyjuk és térjünk vissza Petihez! Peti a földön, a feje céklavörös, anyja könnyeit törölgeti, apja bevágja az ajtót dühében és elviharzik. Csúnya kép, ugye? Az életükből szép lassan eltűnt, kikopott a meghittség, a szeretet, a megértés, a béke. A szülők folyton marták egymást, miközben Peti egyre makacsabbá vált. Aztán egy nap – én sem tudom már pontosan, mikor, hiszen nem voltam ott – Peti anyja korábban ért haza a munkahelyéről. Feltette az ebédet főni, és elsietett fiáért az óvodába. Peti nagy örömmel fogadta, majd hirtelen nekiszegezett egy kérdést:
- Anya, ti is el fogtok válni?
- Elválni? Hogy jut ilyesmi az eszedbe?
- A Dani azt mondta, hogy az ő szülei is sokat veszekedtek és végül elváltak. És az apukáját már csak ritkán látja! Én nem akarom ritkán látni aput! Én mindig akarom! – kiabálta sírva Peti. Anyja átölelte, majd könnyeit nyelve magához húzta kisfiát.
Attól a naptól kezdve valami megváltozott. Peti először csak apróbb dolgokban engedett. Ha anyukája fürödni hívta, nem ellenkezett, bár hagyta, hogy vetkőztessék – noha képes lett volna egyedül is levetkőzni -, ám a fogmosás ellen még mindig tiltakozott. Pár hét múlva anyja hívó szavára ellentmondás nélkül vonult a fürdőszobába, levetkőzött, beült a fürdőkádba, majd miután anyja megmosdatta, fogat mosott, aztán felöltözés után bebújt ágyába. Az esti mesét is szívesen meghallgatta, holott korábban azalatt is visított, hisztizett, mert mindig más mesét akart hallani, mint amit édesanyja szeretett volna felolvasni neki. A boltokban is engedékenyebbé vált. Ha két csokit bepakolhatott a kocsiba, akkor a földhöz vágódás elmaradt. A hiszti is enyhébb lett valamivel. Anyukája egyre mosolygósabbá, nyugodtabbá vált, apukája már alig-alig tett megjegyzéseket, és így lassacskán a veszekedések is elmaradtak.Néhány héten belül nem csak a fürdés-fogmosás-öltözködés ment szó és kérés nélkül, de a hisztik is elmaradtak. Néha-néha még húzódozott – azért olyan könnyen nem hagyhatja el ezt a műsort –, de a földhöz vágódások, a hisztik, visítások végleg megszűntek. Jó, hogy kérdezed! Már mondom is! A szüleinek úgy tanította meg az élet pici örömeinek élvezetét, hogy ők – veszekedés helyett – végre Petire figyeltek, és vele együtt fedezték fel például, hogy a szivárványban lila szín is látható, vagy hogy a citromfagyi is finom lehet, főleg, ha málnás fagyival esszük – Próbáljátok ki! Én már kóstoltam! Nagyon finom! -, vagy milyen jó illatú is tud lenni eső után a virágoskert, vagy hogy nem csak hétpettyes katica létezik. De nem ám! Megtörtént tehát a picike csoda! Peti megnevelte önmagát, és egy kicsit a szüleit is.
Eddig tartott a mesém. Most már nyugodtan kérdezhettek! Hogy mondod? Neked ismerős ez a mese? Az nem lehet! Csak Peti volt ilyen, más kisgyerekek nem hisztiznek! Micsoda? Te ugyanolyan voltál, mint Peti? Hisztiztél? Földhöz vágódtál? Tényleg? Komolyan mondod? Látod, ettől igaz a mesém! Köszönöm, hogy velem tartottatok!