Akkor történt, amikor hazafelé utaztomban kiszálltam egy német kisvárosban. Éppen szállodám felé igyekeztem, hogy gyorsan pakoljak, és elérjem a legközelebbi vonatot.
Egy mellékutcából teljes erőből nekem vágódott egy fiatalember. Ingerülten ordítottam rá:
- Vak?
- Igen - felelt a fiatalember szerényen, egyszerűen, tárgyilagosan (...)(Kosztolányi Dezső)
No, jól van -gondolom.
Kifújom magam és felsegítem a fiatalembert.
- Elnézést -mondja ő
- Én kérek elnézést a hangnemért -válaszolom határozottan, tapintatosan.
Mikor visszaértem a szállodába gyors pakolásba kezdtem. Az igazolást ide, a monoklit oda. Akadt dolgom bőven. Nagy volt a rumli, mellesleg így is alig hoztam el, amit hoztam. Mennyi ahhoz képest, amit viszek? Eszembe jutott még valami, a zsebórám, igen. Át kellene állítani. Még mindig brit időt mér.
Ahogy a zsebórámmal babráltam sikertelenül, hirtelen valami átvillant a fejemben. Zsebre dugtam az órát, s körbe-körbe kezdtem járkálni. Gyakran tör rám ilyen. Pontosan akkor, amikor tudom, hogy valamit elfelejtettem. Hamar végigfuttatok mindent, a reggelitől a jelen minutumig. Mi az, mi az, mi lehet. Ajj na - mormolom. Nem ugrik be. Ellenőrzöm a múltat, ami most történik. De mi fog történni ezután? Heuréka! -kiáltok fel, mint Newton, amikor az alma fejbeüti. Megvan, ezután a vonat lesz. A vonatjegyek, azok a fránya vonatjegyek... Hova a nyavalyába is tettem őket?
Iparkodva kutatni kezdek a nadrágzsebemben. A tárcába tettem, ha jól emlékszem. Igen, amikor ideérkezésemkor már jóelőre megvásároltam.
Megrémülök. Mi az, hogy nem találom? Jobb zseb, bal zseb. Áh, hátsó zseb! Üres. Akkor itt kell, hogy legyen, a többi dolog között. A föld nem nyelte el, ugyanbiza. Nekilátok a rumlinak, előbb-utóbb úgyis össze kell pakoljak. Jó bő másfél óra van a vonatig, úgy saccolom.
Hosszas keresés után oda jutok, hogy nem találom. Ellenőrizhetném még a koffer hátsó zsebében, esetleg a váza belsejében, amit tegnap vettem egy helyi kereskedőtől. De minek? Abba a zsebbe bele se férne, a vázába meg miért tenném?
Bagoly szemekkel meredek a plafonra. Eszmefuttatás következik. Hovatettemhovatettemhovatettem... Hirtelen támad egy ötletem. Mi van ha, akkor vesztettem el, amikor a vak fiatalember nekem esett? Elég valószínű is lenne. Előfordul ugye. Más embert, ha fellöknek, s kiesik valamije a nadrágjából, azt figyelmeztetik, hogy vegye fel. De ez a vak, hogy is látta volna...
Szedem a cókmókomat és kijelentkezek a szállodából. Na, ide se jövök többet vissza... És úgy mindenestől megindulok a városban. Ha valóban kiesett a tárcám, akkor még ott van. Nem valami forgalmas utca volt, nem hiszem, hogy valaki megtalálta volna. A vak, az meg biztos nem vette fel. De azért jobb sietni, a vonatot se kellene lekésni valahogy, meg jegy nélkül sem mehetek, ugye.
Mikor elérek az utcáig már sötétedőben van, veszem észre. Nem valami egyszerű ilyenkor fekete színt fürkészni a földön. Időközben megállapítom, hogy ha emlékezetem nem csal, akkor a sárga ház előtt, a lépcső környékén történt az affér. Előveszem a szemüvegem és alapos keresésbe kezdek.
Eleinte nem találok semmit, meg is ijedek, mi van, ha nem kerül elő. Nem volt sok bankó abban a tárcában, csak éppen annyi, amennyit ajándékot vásárolni vittem, abból is, ami megmaradt. Nem is a pénz, inkább a vonatjegy, meg a személyi miatt lenne nagy gond, ha nem kerülne elő. De azért nem történne akkora baj- készülök fel lélekben
Miközben két kezemmel kaparászok a hideg földön, megkerül a pénztárca. Csak úgy egyszerűen, a kezem alá került. Ennek így is kellett történnie. Ott volt, ahol lennie szabadott. Hamar számolni kezdtem a pénzt. Rendben, megvan. A személyi igazolványom. Az útlevelem. Azok is megvannak. Meglepődök, amikor nem találom a vonatjegyet. Nem létezik. Újra megnézem, szemüveggel, szemüveg nélkül. Valami nem stimmel, lehet, hogy nem is a tárcába tettem? De, odatettem. Érdekes. Mindegy, nincs mit csinálni, veszek újat. Annyiban azért jó lenne a jegy, hogy tudnám a pontos indulást. De nem probléma. Higgadtan elindulok az állomás felé. Negyed hat, ha jól emlékszem, igen, negyed hat. Az ég felé fordítom bámuló tekintetem. Olyan felhős, mindjárt elered az eső. Hogy is volt, negyed hat? Nincs egy kicsit túl sötét már? Áh, biztos a felhők miatt van.
A zsebórám szerint tizenhét óra két perckor érkezek az állomásra. Időben vagyok. Nagy csomagokkal beállok a pénztárhoz a sorba.
- Egy jegyet kérnék a Pest felé induló járatra- mondom ásítozva- a negyed hatosra.
A pénztárosnő meghökkenve néz.
- Uram, az már elment. Ajánlom az éjfélit.
Tessék?
Villan a kép. Fejemet fogva káromkodok valamit magyarul, hogy a német nő ne értse. Az a fránya brit időszámítás!
No, jól van, gondolom.
Idegesen kiszaladok a pályaudvarra. Már teljesen sötét van, csak az alkonyatnak némi foszlánya, ahol a Hold rejtőzik a felhők mögött.
Szembeszökik velem egy galamb. Megkérdezem, vak-e?