In memoriam...

Évszám
2011
Beküldő
bbcompany
A boldogság magam által megfogalmazott definíciója szerint: „A boldogság olyan állapot, amikor úgy érzed, bármilyen emlékeid is vannak az életben, nem csinálnál semmit másképpen, mert akkor nem lennél ott ahol most vagy.”
Az életemből nem emlékszem mindenre. Nem emlékszem arra, amikor megszülettem, Talán erre senki nem képes. De amire én nem emlékszem, arra emlékeznek mások.
Arra édesanyám emlékszik, milyen voltam, amikor megszülettem, hogy milyen érzés volt neki engem magához ölelni, megérinteni, látni az első mozdulataimat, megmutatni engem apámnak.
Arra is csak anyu emlékezhet, milyen érzés volt várni apámat, aki nem jött el többet meglátogatni minket. Milyen érzés volt segítséget kérni, hogy valahogy hazajusson velem.

Biztos arra is emlékszik még, milyen volt otthon egyedül három gyermekkel, a 7 éves szellemi fogyatékos fiával, a 3 éves lányával, és velem a pár napos újszülöttel.

És teljesen biztos vagyok benne emlékszik arra is, milyen érzés volt számára, amikor a rendőrség megmondta neki, hogy megtalálták apámat. Amikor megtudta, hogy halt meg, amikor az egész falu, sőt az egész ország erről beszélt.

A rendőrök is emlékeznek, még a fiatalabbak is, hiszen egyik tantárgyuk kötelező anyaga volt az eset - Magyarország utolsó halálbüntetett emberének utolsó áldozata.

Még arra is csak anyu emlékezhet, amikor öt éves koromban az orvosok azt mondták neki, hogy a Vakok iskolájába adjon be, mert ugyan még valamit látok, de meg fogok vakulni két-három éven belül.

Az én első emlékeim egyike a nagymamám halála volt. Hat éves voltam, és aznap nem aludhattunk otthon. Vendéglátónk a szomszéd néni másnap reggel úgy küldött iskolába, hogy paprikát rakott az uzsonnámba, pedig nem szeretem a paprikát. De ő ezt nem tudhatta.

Azt sem tudhatta, hogy a szomszédja terrorizálja az egész családját, csak mi tudtuk, mert átéltük.

Arra is emlékszem milyen érzés volt pár évvel később megtudni, hogy halt meg az apám. Emlékszem, ahogy édesanyám egy nyári délelőttön kertészkedés közben elmesélte azt, hogy apukám a születésemet ünnepelte, és rossz helyen volt rossz időben. Emlékszem azt éreztem, miattam halt meg, és ezt éreztem még nagyon sok éven át.

Szerintem valahogy a rossz élményekre és érzésekre könnyebb emlékezni, mert mélyebben megmaradnak bennem, nem is tudom. Az is lehet, hogy ha ugyanolyan erősségű jó dolgok történtek volna velem, arra is emlékeznék ugyanolyan erősen. De nem történtek jó dolgok.

Emlékszem a gyerekek milyen gonoszak tudnak lenni, hogyan találják meg a gyengébb elemet. Emlékszem, mert engem mindig megtaláltak. Arra is emlékszem, hogy nagyon vártam ennek a végét, bíztam benne majd idővel, minden megváltozik.

Emlékszem, hogy több évtizedig vártam a változást, de semmi nem változott. És a „szenvedés csiszolja a jellemet”, valamint az „ami nem öl meg az megerősít” gondolatokkal öntöttem magamban az értéktelen reményt. Ezeknek a gondolatoknak azonban csak később lett jelentőségük.

Aztán megint nem emlékszem semmire. Újra csak anyu emlékszik. Emlékszik arra milyen érzés volt neki hazaérve a felnőtt fiát abban az állapotban látni. Milyen volt neki az érzés, hogy csak egy kupac csont és hús vagyok, és mint valami élőhalott tehetetlenül lebegek a semmiben.

Az öcsém emlékei közt szerepel, amikor ordibált velem, hogy szedjem már össze magam, és kétségbeesésében megvert, de én nem ütöttem vissza. Csak mosolyogtam rá, de az nem is mosoly, inkább egy erőltetett vigyor volt. Tudtam, hogy nem tehetnek velem semmit, nem raknak ki az utcára, mert közülük való vagyok. Bár nem egyszer néztem fel az égre, „kösz, hogy ide hoztatok, de most már vigyetek vissza” gondolatokkal. Csak léteztem az ürességben. Ha éhes voltam ettem, ha szomjas voltam ittam, ha álmos voltam aludtam, a maradék időben pedig ápolatlanul feküdtem a kanapén a lehúzott redőnyök sötétjében és a tévét bámultam. Nem volt életem, munkahelyem, társam, álmaim, célom. Nem akartam semmit, csak voltam, de nem tudtam miért.

A nővérem is emlékszik, hiszen hetekig rettegett, hogy mikor vetem magam a vonat alá. Aggodalma nem volt alaptalan, hiszen a gondolat megfordult a fejemben sok más befejezési lehetőséggel együtt. Ott volt még a hídról való leugrás és a mérgezés is. Viszont ha valamilyen oknál fogva rosszul sül el, nyomorék lehetek, még annál is nyomorékabb, mint ami vagyok.

A lehetőségek közül a kedvencem, kimenni a hidegbe, bepiálni, elaludni és megfagyni ott ahol vagyok, de pechemre nyár volt.

Sok embert a haláltól csak a félelme tart vissza. Ha lenne egy ajtó, amin csak átmegyünk, és nem vagyunk többé, hosszú sorok kígyóznának előtte.

És emlékszem a változásra.

A változás mindig egy folyamat, de mint minden folyamat egy pillanattal kezdődik. Egy történése az életednek, ami egyszer csak megtörténik, és akkor ott még nem is tudod, hogy az mekkora jelentőséggel bír, viszont évekkel később már egy jó emlék, amit ezer meg ezer jó emlék követ. És tudod, hogy minden akkor kezdődött el.

Egy ember, akiről akkor még nem tudtam, hogy a barátom, mert csak évekkel később mondta meg, hogy mindig annak tartotta magát. Nem tudhatjuk, ki figyel ránk és miért, de valaki mindig figyel ránk.

Ellátogatott hozzám egy nyári délután, a semmiből egyszer csak ott volt. Érdeklődött, mi van velem, hogy vagyok. Nem emlékszem, hogy viselkedtem, vagy milyen állapotban voltam, de biztos, hogy nem voltam jó formában.

És akkor elindult a változás egy mondattal, ami egy pillanatra kibillentett. Azt mondta: - Nem akarsz eljönni négy napra Prágába?

- De. – válaszoltam, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy utazgatok a világban. Először fel sem fogtam a kérdés valóság alapját. Nem érdekelt, ahogy semmi más sem.

- Oké, akkor holnap reggel fél hatkor legyél az áruház parkolójában. – mondta nyugodt vidámsággal, és már ment is tovább.

Ki? Mi? Honnan? Hogyan? Mosolyogtam. Már annyiszor megtréfált ez az ember. Gonosz kis tréfák, amiből talán tanulnom kellett volna, de nem voltam jó formában.

A kíváncsiság elindított, a végére akartam járni a kijelentésnek. Összeszedtem hát magam, kikaparódtam a mocsokból, lezuhanyoztam, megborotválkoztam. Csomagoltam négynapi tiszta ruhát, megkerestem az útlevelem, majd lefeküdtem aludni. Hajnali ötkor keltem, és emlékszem, hagytam az asztalon egy cetlit: „Prágába mentem, négy nap múlva jövök” felirattal. Azután az előző napon összecsomagolt cuccommal megindultam.

Nem gondoltam, hogy bárki vagy bármi várna rám a találkozó helyén. Úgy éreztem, az üres parkoló látványa fogad majd, várok egy pár percet, aztán hazamegyek, és visszafekszem aludni.

Odaérve meglepődtem. Egy busz állt a parkoló közepén, körülötte emberek kis csoportokban beszélgettek. Odamentem és megkérdeztem az egyik embert: - Ez a busz megy Prágába?

- Igen – válaszolta, majd tovább beszélgetett a körötte állókkal.

Én a nagy batyumat bedobtam a busz nyitott csomagterébe, majd felszálltam a buszra. Nem érdekelt mi alapján szelektálják az embereket, szerepel-e a nevem valamilyen listán, vagy van-e valamilyen formaság, hogy az ember a busz utasa lehessen. Egyszerűen leültem a sofőr mögötti második sorba, lesz, ami lesz.

Barátom, aki az utazást felajánlotta nekem, sehol sem volt. Vagy az is lehet, hogy ott van valahol, csak én nem látom. Ugyan nem vakultam meg, de a látásom nem volt a legjobb. Egy átlagos ember látásához képest én a jobb szememre 7%-ot, a bal szememre pedig 4%-ot láttam szemüveggel, nélküle még rosszabbul.

A buszra lassan elkezdtek a kis csoportok is felszállni, és egyszer csak a barát is megjelent. Ideje nevet adni neki, hiszen a történet szerves része. Ő V.J.

V.J. mosolygott. Nem gondolta, hogy eljövök, de örült, hogy már annyira beléptem a nihil „minden mindegy” állapotba, hogy itt vagyok, mert már mindegy hol vagyok.

Elindultunk. Hamar kiderült, hogy akik körülöttem ülnek nem mások, mint a volt középiskolám tanárai. Ez ugyanis az iskola munkatársainak nyári kirándulása volt, melyen az iskola alkalmazottjai mellett az általuk meghívott vendégek vehettek részt.

A tanárok nagy része egyedül jött, munkahelyi kirándulásnak fogva fel a dolgot.

V.J. rendszergazdaként dolgozott az iskolában, és másodmagával fizetett be az útra, de a másodmaga az utolsó pillanatban lemondta. Ezt persze csak később tudtam meg, lehet, hogy nem esett volna jól tudni, hogy ideiglenes megoldás vagyok a kisebb anyagi bukás érdekében. De ez ebben a formában nem is lett volna igaz, ugyanúgy, mint apám halála miatt sem magamat kellett volna okolni.

Az emberek képesek dolgokat látni dolgok mögött, amikor azok nincsenek is ott. És én akkoriban nagyon profin tudtam magam mérgezni negatív gondolatokkal.

Nem mindenki volt ott, aki előtte hat évvel tanított, és nem mindenki tanított, aki ott volt az utazáson, de kb. 10-15 tanárt ismertem, voltak hozzájuk fűződő emlékeim, élményeim, negatív és pozitív egyaránt.

Alapvetően a középiskolai éveimet szerettem, bár ez a szeretet egy mesterségesen generált érzés, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy örültem, hogy nem vagyok otthon. Végül is a középiskola volt a jobbik rossz.

V. J. az osztálytársam volt, és elméletileg már akkor is figyelemmel volt felém, bár én csak a szadista tréfáira emlékszem, és arra, hogy mennyire bosszúszomjas voltam, ha eszembe jutott. Úgy éreztem, majd egyszer visszakapja tőlem azt a sok rosszat, amit adott.

De az élet máshogy alakult és nem én adtam viszont rossz érzéseket, hanem a rosszak mellé Ő adott nekem jókat és így kerültünk egyensúlyba. Van úgy, hogy az ember nem is akarja bántani a másikat, de mégis úgy alakul. Főként abból adódik a félreértés, hogy nem egyformán éljük a mindennapjainkat, és nem fordítunk figyelmet a másokhoz való alkalmazkodásra. De rá kellett jönnöm, nekem is meg kell tanulnom alkalmazkodni. Még akkor is, ha tudomásom szerint én vagyok a legrosszabb helyzetben.

„Mindig van egy nagyobb hal” Talán ez a legfontosabb gondolat, amit megtanultam az alatt a négy nap alatt. Akkor már hónapok óta nem beszélgettem emberekkel, nem voltak érzéseim, csak a semmiben voltam.

Akkor ott a legérdekesebb momentum az volt, hogy azokkal az emberekkel, akikkel korábban tanár diák, azaz gyermek felnőtt viszonyban voltam, ember-ember viszonyba kerültem. Egy berögzült alárendeltségi viszony hirtelen mellérendeltségi viszonyra változott.

Láttam őket kikapcsolódni, amikor nem tanárként, hanem átlagemberként viselkedtek. Amikor nevetnek, iszogatnak, kicsit be is csípnek, kilépnek önmagukból, táncolnak, mulatnak, hajnalig beszélgetnek. És mindezt velem. Elmesélve magánügyeiket, kikérve véleményemet dolgokról.

Emberek, akiket négy éven keresztül szigorú, megfontolt, céltudatos személyeknek ismertem. Emberek, akiket kizökkenthetetlennek tartottam. Ők is emberek, ugyanolyanok, mint mindenki más. Vannak vidám és vannak szomorú történeteik, családjuk, gondjaik, életük.

Ez a „két arc” nagyon elgondolkodtatott. Rá kellett jönnöm, hogy a tanár az iskolában nem lehet Önmaga. Rájöttem, mennyire kell arra figyelnie, hogy egy egészséges viszony alakuljon ki a diákokkal. Egy olyan kapcsolat, amiben megvan a tisztelet, a bizalom egyenként és az osztály egészével is.

Az érdekes érzéseim kavalkádjának másik összetevője a „Sosem tudhatod, hol leszel két nap múlva” gondolat volt. Ott álltam Prága egyik legnagyobb temploma előtt, és arra gondoltam, mennyi minden történt velem 48 óra alatt. Ha előtte valaki azt mondta volna nekem, hogy hol leszek, mit fogok csinálni, kinevetem, nem hiszem el neki.

A négy nap tömény közösségi élmény volt kevés alvással és rengeteg beszélgetéssel.

Utólagosan elmondhatom, hogy a közösség egyik nagyon építő eleme egy nagyon egyszerű tény. Az ember nem önmagára figyel, hanem másokra.

Nem önmagunkból vagyunk. Személyiségünk tükörképekből épül fel. Onnan tudjuk, milyenek vagyunk, hogy a tükörben látjuk magunkat, vagy mások elmondják nekünk. Emberek, akikre felnézek, elmondták nekem, hogy szeretnek engem, jó embernek tartanak. Jelentős mértékben megnőtt az értékem. Szembefordultam régi önmagammal, kezdtek képességeim lenni, személyiségem, tulajdonságaim.

Olyan helyen gyúltak ki a fények, ahol eddig sötétség volt. Olyan formák elevenedtek meg, amiről nem is tudtam, hogy léteznek. Nem ismertem Önmagamat. Volt egy véleményem, amit hamis gondolatorka építettem. Rá kellett jönnöm, azt sem tudom, ki vagyok.

Keserédes érzés az út eleje, pláne ha nem is látod a következő lépéseket. De nem kell minden lépést előre látni, elég az utat tudni. Mint amikor éjszaka elindulsz autóval egyik városból a másikba, nem látod az egész utat, csak azt a részt, amit a fényszóró bevilágít, mégis mész.

Ha tudod mire vagy képes, és tudod mi a cél, akkor már csak az út megtétele van hátra.

Azt is megtanultam, ha nem tudom azt, hogy ki vagyok, ne saját magammal foglalkozzak, hanem másokkal, és olyan dolgokkal, amiket szeretek. Kezdjek el döntéseket hozni.

 

Amikor hazaértem, mintha hónapok teltek volna el. A lakás üres volt és csendes, mindenki valamerre. Az asztalon egy cetli: „Prágába mentem, négy nap múlva jövök” felirattal. Ugyanott ahova letettem.

Észre sem vették, hogy nem vagyok otthon. Érthető, hiszen amikor otthon voltam, az is semmilyen volt.

Emlékszem, hogy a következő napokban elindultam.

Emlékszem annak a néninek az arcára, akinek először segítettem. Kispesten sétálva vettem észre, hogy egy idős néni a nehéz szatyraival harcol. Odaléptem hozzá, és felajánlottam a segítségemet. Szinte válaszra sem várva megragadtam a szatyrait és megindultam velük. Annyira meglepődött, hogy lehet, hogy még Ő is emlékszik.

Emlékszem a postás kisasszonyra is, aki véletlenül többet adott vissza, és én visszamentem hozzá, a sor elé furakodtam és odaadtam neki a többletet. És arra a nőre, aki a sor elején állva először bíztatott, hogy persze, ha rosszul adtak vissza, harcoljak. Aztán megdöbbent, mikor rájött, nem hiányom, hanem többletem van. „Maga tiszta hülye” kifejezéssel reagált a történtekre.

Emlékszem a Polgármesteri Hivatalban ugyancsak meglepett arcokra, amikor bejelentettem egy úthibát. Bár a bejelentés lehetősége megvan minden állampolgár számára, korábban nem volt rá precedens. Mintha az emberek lusták lennének tenni azért, hogy a dolgok jobbra forduljanak. Másnapra a veszélyes kátyú, amiben jómagam is majdnem nyakam szegtem, ki lett javítva.

Emlékszem, amikor hirtelen ötlettől vezérelve beléptem egy jogvédő egyesületbe, és rá két hónapra a legnagyobb kampányuk egyik éllovasaként 10 napot töltöttem el egy 30 fős társaságban, akik Európa több országából jöttek össze a közös cél érdekében.

És még sorolhatnám az emlékeim, de akkor sem lenne teljes a lista. De nem is az a lényeg mennyi minden történt, bár minden történet személyiségem építőköve.

Én onnan tudom, hogy vagyok valaki, hogy azt mondják nekem: „Köszönöm”

7 év telt el a prágai utazás óta. Ma az ország egyik legnagyobb vakok és gyengén látók érdekvédelmi egyesületének vagyok a munkatársa, emellett tagja vagyok az elnökségének, az országos küldöttségnek, az Egyesület Közművelődési és Kulturális Bizottságának. Továbbá az Országos Szövetség Etikai Bizottságának is tagja vagyok. És van egy látássérült fiatalokat felölelő ifjúsági klub is, aminek alapító tagja és vezetője is vagyok.

Azokat a dolgokat, amiket az életben valakitől kaptam, talán nem tudom soha visszaadni, de tovább tudom adni másoknak.

Emlékszem néhány szomorú történésre a közelmúltból.
Emlékszem mennyire féltem, amikor három hónapja altatással műtötték a szemem. Emlékszem mennyire vártam, hogy visszajöjjön a látásom, hogy annyira lássak, mint rég. Nem sokkal jobb, de az a kicsi is számít. Emlékszem, ahogy az orvosok próbálták kimagyarázni a sikertelenség okait.

Arra is emlékszem, milyen érzés volt, amikor megtudtam egy hónapja, hogy meghalt a bátyám. Akkor este hullott a hó. Én azt sem tudtam, hol vagyok. Minden csendes volt, fehér és tiszta. Mintha azt súgná az ég, minden rendben van. Emlékszem, milyen zenék szóltak a temetésén, és emlékszem mekkora sár volt miközben sírva sétáltam a koporsója után.

Igen. Rossz dolgok mindig történnek. De sok ember van körülöttem, akik törődnek velem, és akikkel én is törődhetek.

Ha előröl kezdhetném az életem, semmit nem csinálnék másképp, mert akkor nem lennék ott ahol most vagyok.