Mesés nézőpontváltás
Az asztalon feküdt a gép. Lapos volt, csöndes, még nem zúgott, s fényei sem világítottak. Az alvó állat - jutott az író eszébe, mikor felnyitotta.A képernyő fekete volt, fénytelen, afféle halvány sötétség, homály. A végtelen feküdt benne. És a semmi. Lassan a gomb után nyúlt, megnyomta. Az oroszlán éledni kezdett, kigyúltak a fények, beindult a búgás, s a gép jobb oldalán megmozdult egy papírfecni, ahogy a távozó levegő őrjöngve kiszaladt a szellőzőnyíláson. A szoba csendjében erőszakkal tört utat a zúgás. Mikor az író végre rátalált a keresett ablakra, s megnyitotta azt, a gondolatok fénysebességgel cikáztak agyában. Régi, meg nem történt események, csodás valóságok, elképesztő jövők kavarogtak, sosem látott és meg nem értett alakok tűntek elő elméjének homályából. Álmodott, éber álmot látott, s a billentyűkhöz ért. Lenyomta az elsőt, majd a következőt. A leütések üteme egyre gyorsult, s az író egyre inkább elveszítette a kapcsolatát a világ többi részével. Csak ő létezett, a gép, s a leírt szavak, a formálódó történet, az éppen csak testet öltő különös mesevilág. (De az is lehet, hogy valóság, hisz sosem tudhatjuk pontosan, mi az igaz, s mi csupán képzeletünk szüleménye. Ha egyáltalán létezik egyetemes valóság.)
A történet lassan formálódott. Egyre több részlet öltött alakot, vált valósággá, a képernyő fehérjén örök nyomot hagyva. Az író, a betűk és sorok élet-halál ura, önkényesen döntött. Néha törölt, máskor átalakított, s mikor már egy szereplő azt hihette, nélkülözhetetlen a mesében, egy hirtelen ötlettől vezérelve eltávolította onnan.
Alkotott, mint mindig. Megfogalmazta azokat a gondolatokat, melyeket mindenki tud, s mégsem képes kimondani, hisz az író dolga megmutatni a nyilvánvalót.
Egy légy röppent a billentyűzetére. Különös, gondolta, mert Tél már közelgett, s legyek ilyenkor nem szoktak zöngeni a világban. Máskor valószínűleg azon nyomban kipofozta volna a létezésből, de most más volt a helyzet. Írt, és ilyenkor minden más. Az egész élet, s a létezés is. Mikor alkotunk, emberségesebbek vagyunk. Talán csak képmutatásból, de az is lehet, hogy maga az alkotás folyamata teszi jobbá a művészt.
Tovább figyelte hát a különös jószágot. A legyecske pedig, mit sem zavartatva magát, ült (lehet, hogy állt, bogaraknál ez nem egyértelmű) az ’a’ betűn, nem törődve azzal, kit akadályoz munkájában. Pedig ha tudta volna… De az állatok nem ember módjára gondolkodnak, s őket nem érdeklik sem hatalmasságok, sem hírességek. Nekik mindegy, hogy király vagy koldus kenyerét kóstolják-e meg, míg nem maradnak éhesen. S az író legnagyobb megrökönyödésére mosakodni kezdett. Megtörülgette szárnyait, apró fejét is megvakargatta, majd összedörzsölte lábait, s végül komótosan szétnézett. Nyugodalmasan szemlélte a körülötte elterülő hatalmas, beláthatatlan és berepülhetetlen világot. Az írót némiképp emlékeztette macskájára, aki szemközt ült vele a fűtőtesten, s lustán elnyúlt a jó melegben. A legyecske épp annyiban különbözött a cirmostól, hogy mozdulatai sebesebbek voltak, felfoghatatlan gyorsasággal mozgatta lábacskáit, s mikor végre tovább repült a billentyűzetről, követhetetlen volt szárnyának sebessége, ahogy széttárta, majd összecsukta az apró, különös mintákat rajzoló fóliadarabkákat.
Az író gondolt egyet, s lecsukta az ablakot, melyen addig dolgozott. Újat nyitott, s írni kezdett…
Mikor megszülettem, nem tudtam, hol vagyok. Semmi sem volt ismerős. Egyedül voltam az egész világon. Teljesen egyedül, egyetlen barát vagy ismerős nélkül. Keresgélni kezdtem hozzám hasonló lényeket. De nem találtam senkit.
Furcsa világban éltem: sosem értettem, miért nem találok társra. Utam során láttam óriásokat, s ijesztő, fura szerzeteket. Elég gyorsan megtanultam, mit jelent a veszély, mert egy pihével borított, négy pálcikán (talán a lábai voltak) mozgó lény megtámadott. Először szimpatikusnak tűnt, bár elég böhöm volt. Hát odamentem hozzá, hogy üdvözüljem. Ő utánam kapott. Először azt hittem, csak játszik, hogy barátkozni akar, s szóltam neki, hogy kicsit finomabban a pofonokkal, mert még leterít, de ő egyre pontosabban célzott (lehet, hogy csak nem értette, mit mondok), s én jobbnak láttam távozni, hát elröppentem. De azt hiszem, mégsem szeretett, mert utána elég bosszúsnak tűnt.
Ezen a furcsa szerzeten kívül nem volt más a szobában, ezért a fény felé röppentem, de valami láthatatlan fal elzárta az utam. Megrémültem, mert még sosem láttam ilyet. Eléggé elszontyolódtam, s meg is pihentem egy kicsit, hogy újult erővel utazhassam tovább.
Mikor felébredtem, minden megváltozott. A hely, ahol voltam, megtelt behemótokkal, akik még a harciasnál is hatalmasabbak voltak. Az egyik szinte rám ült, alig tudtam elmenekülni. Amint szédelegve kóvályogtam a levegőben, észrevettem egy behemótot, aki egy fényes valami előtt ült. A valamin néha megérintett egy fekete kockát, amin volt egy fehér jel, s akkor ott, ahonnan a fény áradt, megjelent ugyanaz a jel feketében. Megtetszett ez a szerkezet, s elhatároztam, hogy közelebbről is megnézem. Hát leszálltam az egyik fekete kockára, de nem történt semmi, s a behemót is abbahagyta a kockák érintgetését. Úntam magam, hát megtörülgettem a szárnyaimat, s aztán továbbrepültem. A kijáratot kerestem ebből a furcsa világból, ahol a behemótok értelmetlen dolgokat tesznek, s nem találok barátokra…
A legyecske elszállt, s az író sokáig szem elől is vesztette. Belemerült a munkájába, s nem kereste a tovatűnt rovart. Írni kezdett egy új történetet, mely valahol a sajátja is volt.
Néhány órával később döngicsélést hallott. Próbált nem figyelni a zajra, de nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy egy ismerőse hívogatja. Keresgélni kezdte a zaj forrását, s meg is találta: a legyecske volt az, aki nem is olyan rég a billentyűzetén pihengetett. Nem tudhatta biztosan, de az volt az érzése, hogy a legyecske is örül a viszontlátásnak. Kérlelőn nézett az íróra, majd az ablaküveghez koccant. A szavak faragója megértette, hogy a bogár távozni szeretne, s ki is engedte volna, de akkor eszébe jutott a kinti fagy, s meggondolta magát. Visszatért billentyűzetéhez, s folytatta munkáját. De a legyecske csak nem hagyta nyugodni. Újra és újra az ablaküvegnek csapódott, s az írónak úgy tetszett, mintha folyton ismételgette volna: engedj ki! Újra felállt, s a legyecskéhez ment. Elmagyarázta neki, ahogy egykor szülei neki, hogy kint hideg van, s maradjon bent a házban, a jó melegben. Azzal érvelt, hogy ha kimegy, megfagyhat, bánthatják, hogy a legtöbb behemót nem szereti a legyeket. De az aprócska lény nem hallgatott rá, tovább verdeste az üveget. Az író pedig kinyitotta neki az ablakot, lemondóan, mint egy gondos apa, akinek minden igyekezete ellenére nem sikerült észt verni fiacskája agyába. A legyecske, mintha meg akarta volna köszönni, körülrepülte az embert, majd eltűnt a kinti sötétben.
Az író elgondolkodva nézett utána. Eszébe jutott gyermekkora, küzdelmei önmagával s családjával, az érvek és ellenérvek, a vívódások. Akkor minden olyan egyértelműnek tűnt, a döntés, hogy író lesz, még ha szülei ellenezték is. Mindenki le akarta beszélni tervéről, féltették, hisz nem látták jövőjét. De ő el akarta érni az elérhetetlent. És soha, egy percig sem kételkedett a sikerben. S most ott állt, a kitárt ablak előtt, s nézte a legyecske hűlt helyét. Vajon hol van most? Merre tart? Sikerül-e neki? Boldog lesz, vagy csalódások kísérik útját?
Számtalan kérdés kavargott a fejében. Fogalma sem volt, miért érdekli annyira őt az a pöttöm lény, s miért fordít rá oly nagy gondot. De kétségtelenül érdekelte, foglalkoztatta, s nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy már látta valahol, még mielőtt leszállt volna a billentyűzetre. Végül abbahagyta a tépelődést, s továbbállt: biztos csak képzelődöm, gondolta, s közben elmosolyodott…
A legyecske, megérezve a szabadság édes illatát, részegen szállt bele az éjjel világába. Hideg volt, de ez őt nem érdekelte. Szabad akart lenni, követni akarta útját, bárhova is vezeti a sors. Hatalmas bátorságot érzett önmagában, mint még soha. Igazság szerint mindaddig nagyon bátortalan volt, de az éj sötétjében minden megváltozott. Feloldódtak gátlásai, és úgy repült, mint még soha: sebesen, mint a szél, s gondtalanul, mint a pillangó.
Mielőtt megszületett volna, megálmodta életét, s most az álom hirtelen valósággá lett. Ez megrészegítette. Hatalmas erőt érzett magában, tudta, bármit képes lenne most megtenni, s elindult a legnagyobb fény fele. Fogalma sem volt, mit fog ott találni, de úgy érezte, oda kell mennie, s bármire is lel, az boldoggá fogja tenni. Hát repült, olyan sebesen, mit még soha, s közben minden pillanatban újabb és újabb ámulatba esett. Sosem látott dolgokkal találkozott, minden sarkon újabb, még különösebb behemótba botlott. Igyekezte őket elkerülni, de izgalmában nem mindegyiket sikerült. Voltak, akik bántani akarták, de a legtöbben észre sem vették.
Kezdeti lelkesedése egyre csökkent, végül már alig vánszorgott a levegőben. De a fény csak nem közeledett. Biztos rossz irányba repültem, gondolta, s tovább szállt, de nem ért közelebb. Fáradtan ereszkedett a porba. Azt gondolta, megpihen, s később tovább indul. Nagyon fázott, s összekuporodott, hogy felmelegedjen. Ekkor valami különöset vett észre, egy még sosem látott csodát, mely olyan volt, mint ő. Meglátta első sorstársát, aki halott volt. Megrettent. Akaratlanul is az volt az első gondolata, vajon vele is ez fog történni? Odavánszorgott a másik légyhez, élesztgetni kezdte. Nem tudta, nem akarta elhinni, hogy halott. Kétségbeesett volt, és zavarodott. Végre rálelt valakire, aki hasonló hozzá, de abból már hiányzik a lélek, az élet, s a hit az útban.
Ekkor történt valami, ami még jobban megijesztette: egy láb magasodott fölé. Egy hatalmas bakancs küldte szinte halálba. És a tulajdonosa nem akarta eltaposni, mint oly sok másik, csak nem vette észre, hogy ott van. Jelentéktelennek érezte magát, egy láthatatlan senkinek, apró lénynek, akit senki sem vesz észre, s aki senkit sem érdekel.
Fellobbant benne valami. Talán harag, de inkább elszántság lehetett. Új erőt érzett magában, s elindult a fény felé. Elhatározta, hogy eléri a világosságot, s Valakivé lesz. Bármi áron. És nem csak önmagáért, hanem azért a társáért is, akit a porban hagyott, s minden meg nem értett és eltiport légyért. A fény fele indult, s meglepetésére, először, mióta elhagyta a szoba melegét, közeledni érezte azt. S nemsokára oda is ért.
Egy lámpa alatt találta magát. De nem akármilyen lámpa volt. Akkora világosságot árasztott, mint a nap, s fénye betöltötte az egész körülötte lebegő teret, melengetve a levegőt. Ott állt a legyecske a lámpa alatt, s gondolt egy merészet. Felröppent a magasba, szárnyát a fény elé tartotta. A világosság így áttetsző szárnyán sziporkázott tova földöntúli ragyogással töltve be a teret. A behemótok nem értették, honnan az angyali ragyogás. Csupán a színes fényt látták, a forrást nem. Csak az apró rovar tudhatta, honnan az aranyló világosság. S végre úgy érezte, beteljesítette álmát, Valakivé lett. S már azt is tudta, kivé. Derűt lopott a behemótok szívébe, s végre ő is mosolygott.