1.
Magas hegyek és örökzöld fenyők lombjai közt,
Hol a víz egy más világról regél, és bűvös a föld,
Hol még ember nem járt, és sosem volt halandó hajléka,
Ott állt a tündék gyöngyházszín kastélya.
Holdfényű kastély, ezernyi toronnyal, ezernyi szobával és ezernyi lakóval.
Legmagasabb toronyban, virágmintás szobában, ott élt világszép tündeleány.
Haja, akár a holdfény, szeme, mint a borostyán,
Teste gyenge harmat, arca halovány.
Kacagásában ezernyi gyermek vidámsága,
Tekintetében évezredek tapasztalása.
Világszép tündeleány jól ismerte népe honát,
Világának minden rezdülését, s az életnek legrejtettebb titkát.
Ezért gyakran vágyott oda, hol halandók éltek, hol nem volt mágia,
És ez nem volt más, mint az egyszerű emberek világa.
Emberek, kik oly hamar halnak, az életről mit sem tudnak,
Mégis, úgy szeretnek, mint senki más.
Világszép tündeleány csupán bűvös tükrén át szemlélte az emberek világát,
Míg végül összeszedte minden bátorságát.
Varázserejű főzetet készített,
S így egyetlen napra emberré lett.
Haja s szeme sötétté vált, akár a fák kérge,
S holdfénynek ragyogását elvesztette lénye.
Gyalogszerrel indult útjára,
Kísérője nem volt más, csak a madarak éneke, és egy új remény homálya.
2.
Halandók földjén, merre még sosem járt,
Egy apró falut talált.
Emberek hona,
Füstölgő kémények, a kovács, sülő kenyér illata,
Harangzúgás, csupa különös öltözék és megannyi csoda.
De csoda volt ő maga is az embernép szemében.
Világszép, különös, idegen leány, s így csak messziről lesték,
Megszólítani nem merték.
Tartottak tőle:
„Ki ily szép, nem lehet ember vére.” suttogták.
„A szeme is oly furcsa, tán bűbájtudó!” így tartották.
Világszép tündeleány csupán egyetlen embert látott,
Ki hozzá úgy hasonlított.
A fiú, úgy tűnt, favágó fia,
Szemében a természet és szabadság vágya.
És még valami, tisztaság, mely tündék erénye, titka,
S embernél olyan nagyon ritka.
A fiú otthagyta hát munkáját, csak hogy a leánnyal lehessen,
Kit persze embernek vélt,
S tőle nem félt.
Mert a többi ember bizony rettegett, vajon milyen csapás szállott rája?
Így a falu papja rögvest az ifjak nyomába eredt, mint isten szolgája.
A fiú és a leány a közeli rétre mentek, ezernyi virágot látni, aranyló búzát,
Madarak énekét hallani és csillámló patak csobogását.
A leány sok titkát feltárta, megmutatta, hogy virág nő lába nyomán,
Ágat fakaszt száradt fa oldalán.
Visszaadta életét egy rég holt, apró madárnak,
S földöntúli csengése volt minden egyes szavának.
Ám a fiú nem rémült meg, értette, hogy ő más nép leánya,
S szívében még szebben nőtt szerelem virága.
Megrémült ellenben a pap: „Hát mégiscsak ördög szolgája!”
Elfogatta a leányt és így szólt: „Vele máglyára!”
Nem hallgatott senki a fiú szavára,
A népek így mondták: „Ifjú még, biztos megbabonázta!”
A leányt bezárták hát, majd a falu szélére vitték,
S a papnak minden szavát elhitték,
Hisz bűbájos főzetnek ereje illant tova,
Mihelyst beesteledett, s megszűnt napnak sugara.
De a fiú bírt még egy erénnyel, s ez volt a bátorság.
Szilaj paripa, leláncolt orkán vágtatott a téren át,
Jó gazdáját hordozta, és világszép tündeleányt.
Megszöktek, eltűntek a faluból, akár a szél,
Erdőben, mint űzött vad, csak törtek előre.
A fiú nem tudta már, merre lehetnek,
S hitte magát oly elveszettnek.
Hisz haza többé sosem térhet.
Ám a lány kézen fogta és vezette tovább, idegenbe.
3.
Oly különös földre léptek,
Mindenhol bűbáj, furcsa fák és furcsa lények.
Bokrok és fák rejtekében aprónép,
Ezerszín madarak az égen, hangjuk, akár ezernyi harang,
A mezőkön gyöngyházszín szarvasok, kik vadászt még sosem láttak.
Aztán tündöklő vízesések után,
Fenyőerdők közt és hegyek ormán,
Megpillantották a tündék égbenyúló kastélyát,
Bűbájtudók, mágusok hajlékát.
Fák lombjai közt éber őrszemek figyelték lépteik,
Tünde harcosok, hogy halandó miért jár köztük, nem értik.
A fiú és a leány előtt csikorogva tárult fel az ódon vár kapuja,
Holdfényű márványon, faragott bűvös köveken tapodott lábuk nyoma.
Felajzott íjak, éles alabárdok tekintete kísérte őket mindenhova.
A fiú megszeppenve lépdelt a leány nyomában,
Megannyi ismeretlen, bűbáj, veszély, mit sosem ismert honában.
Csobogó, csillámló patak a kastély udvarában,
Vize édes, akár a méz.
Az égen különös lények napnak és holdnak fényéből,
Sárkányok harmatnak cseppjéből,
Vad paripák szél és vihar erejéből.
A kastély falai, akár a kristály, áttetszőek,
Falain címerek és bűvös szőttesek.
Mire a trónterembe értek, a háznak minden népe várta őket,
Ámulat, néhol harag és félelem kísérte jöttüket.
Ám akadály nélkül jutottak a trón elé,
S Világszép tündeleány boldogan nyújtotta kezét anyja felé.
A Tündekirályné, fiatal, bölcsszemű asszony, boldog mosollyal köszönté leányát,
És a halandó fiútól sem tartott, hisz ismerte népének jóslatát.
„Hát halandót hoztál közibénk.” súgta bűvös hangon.
„Kinek szíve tiszta, akárcsak a miénk. Hát legyen egy közülünk.”
A fiúra tündék ruháját adták, tündökölt ő is, akár Holdnak fénye.
Régi énjére más nem emlékeztetett, csupán hajának s szemének sötétsége.
Boldog volt a fiú, hisz új otthonra lelt, bűbájos, mesebeli világra,
Halhatatlan tündék új családja.
Csupán kevés időbe telt és megismerte újdonsült hazáját,
A különös lényeket, növények sorát, s minden bűbáját.
Olyan világ volt ez, mit egyszerű halandó nem is álmodhatott,
Áldotta szerencséjét, mi neki jutott.
Különösen ifjú jegyesét szerette,
Kinek kezét rögvest elnyerte.
Áttetsző, gyöngyházszín virág volt szerelmük záloga,
Hűségük próbája.
„Bűbájos virág ez.” mondá Világszép tündeleány.
„Teljes pompájával tündököl mindörökké… míg szeretsz.”
Világszép tündeleány szíve fölött hordta a virágot, mi tündökölt évek hosszú során,
Bár a fiú sosem merengett élte hosszán.
A tündék világában nem létezett az idő,
Így teltek napjaik, boldogságban és szerelemben.
4.
Ám sötét fellegek gyülekeztek a világ fölött, melyet tündék magukénak tudhattak.
Egy másik földön, sötétségnek völgye adott otthont a gonosznak.
Égbenyúló, éjfekete tornyok, rútság és halálnak katlana,
A Sötétség királynőjének kastélya.
Gyönyörű, kortalan asszonynak képe,
Szeme és haja éppoly éjfekete, akárcsak szíve.
Gyűlölt mindent, mi élő és jó,
Ártó mágiája szenvedést és halált hozó.
Régóta szőtte tervét, mi őt a leghatalmasabbá teheti, a bűbájos föld úrnőjévé,
Parancsolójává és gyötrőjévé.
Útjában csupán tündéknek serege állt,
Hiába bírta halálnak mágiáját.
Akadt egy valami, szent fegyver, minden sötétségnek ellenfele,
Tudta jól, bármily erős is, sosem bírna vele.
Épp ezért cselt eszelt ki, bűvös gömbjén át mindent látott,
Mi hasznára válhatott.
Látta tündék seregét,
A fegyvert, a kiválasztottat és annak gyengeségét.
Tudta, pusztulnia kell, eltörölni nyomát,
És a fegyvert is, az Isteneknek kardját.
Istenek kardja bűvös ereklye volt a tündék közt is,
Múltja homályba veszett,
Évezredek múltak, és csupán a jóslat maradt fent.
Tündék királynőjének is úgy tetszett,
Időtlen idők óta őrzi a holdfényű fegyverzetet.
A kardot, mi tán isteneké volt egykoron, szent, tiszta penge,
melyet nem érhet sem halandó, sem halhatatlan vére.
Tündék királynője sokszor elmosolyodott a legendán,
Egy kard, melyet nem érhet vér, különben átok fogan hordozóján.
Hát mi másban rejlik ereje?
Ő maga sem tudhatta,
Mikor egy nap a fiút magához hívatta.
Sötét fellegeknek híre addigra már a tünde udvarhoz is eljutott,
A királynő pedig súlyos döntést hozott.
Isteneknek kardját a fiú kezébe helyezte,
A jóslatot követve:
„Óvjad népünk, te, akit az égiek vezéreltek közibénk.
Hasonló vagy mihozzánk, mégis más.
Sajátod kétségek és meghasonlás.
A kard hatalmát csupán halandó értheti,
Isteneknek kegyét egyedül ő kérheti.
De vigyázz, ne tévesszen a fegyver külseje,
Istenek kardját nem érheti halandó, halhatatlan vére.”
A fiú, bár bűbájos föld volt új otthona,
És kedvese ősi mágiának tudója,
Nem hitte önmagát választottnak, sem hősnek, sem erősnek.
Tündék királynőjének szavával mégsem dacolt,
Magához vette a holdfényű kardot.
Azonnal megérezte a fegyver hatalmát,
Földöntúli szellő borzolta haját,
Teste felvette pengének ezüst ragyogását.
Értette, mire rendeltetett, tudta már, milyen feladat szállott rája.
„Csak ne essék kára!”
Súgta Világszép tündeleány, és szemében könnycsepp csillant.
„Visszajön hozzád, ha az égiek is úgy akarják.”
Szólt a Tündéknek királynője és átölelte leányát.
„Ha elbukik, a kard is vele vész, földünket vér áztatja majd,
A háború pedig olyan iszonyat lészen, mit még legöregebbjeink sem láttak.”
Világszép tündeleány holdfény ragyogására tekintett a virágnak.
Tündökölt, akárcsak azon a napon, mikor örök hűséget esküdtek egymásnak.
5.
A sötétség hamar elérte tündéknek kastélyát,
Legelébb élesszemű őrök vették észre az éjfekete sárkányt.
Sötétségnek királynője leghatalmasabb alakjában rontott a vidékre,
Maga előtt mindent felégetve, felperzselve.
Az éjszakát vérvörösre változtatta a lángok fénye,
A fiú legelébb kastélynak kapujában nézett a rémmel szembe.
A sárkány, rettenetes, éjfekete szörnyeteg,
A szent fegyver láttán azonnal megrettent.
A ragyogás bántotta szemét, elvette erejét, menekült a fény elől,
A fiú pedig űzte, űzte rendületlenül.
Űzte réten, mezőn át, erdőben és sziklák közt,
Minél messzebb tünde földtől.
Már megjelent hajnalnak pírja,
Mikor a fiúnak úgy tűnt, vadja már nem sokáig bírja.
Az óriási szörnyeteg a földre rogyott és megadta magát,
Nem menekült tovább.
A fiú elbizonytalanodott, nem tudta, mit tegyen, hisz pengéjével nem ölhetett.
Előtte a rettenetes fenevad, akár egy gyermek, úgy reszketett.
Csupán pillanatok múltak, és sötét mágia söpört végig a vidéken.
A fiú ismét lepillantott,
Ám maga előtt már nem sárkányt látott.
Hanem egy asszonyt,
Ki éjfekete és sötét, ám gyönyörű, akár az árnyas hold.
Szívében azonnal kétség gyúlt.
A királynő szava pedig jó talajba hullt.
„Hagyd meg életem, kérlek. A fény megöl, látod magad is,
Rejtsd el a pengét, rejtsd el a fényét!
Szívem szétveti! Szívem, mi a tiéd lesz, ha meghagyod életem.”
Sötét mágia gyúlt a fiú szemében,
Kardját leengedte és az asszony mellé térdelt:
„Meghagyom életed, ha ígéred, hogy elhagyod e földet.”
A királynő már oly gyenge volt, hogy tán nem is értette a beszédet.
Testét körülölelte, emésztette a fény,
Csupán a szeme ragyogott, gyönyörűn és éjfeketén.
A fiú inge alá rejtette a kardot, hogy fölfogja erős fényét,
Nem tudta, mit tesz, alig érezte, mikor a penge megvágta kezét.
Apró seb, hajszálnyi.
Egy csepp vér, leheletnyi,
Mi a pengén végigszaladt,
S az átok azonnal megfogant.
Iszonyatos fájdalom hasított a fiú testébe,
Magának és a kardnak is azonnal kihunyt fénye.
Királynőnek ereje is rögvest visszatért,
Iszonytató mágiájával darabokra zúzta a szentségtelen pengét.
Milliónyi szilánk röppent az ég felé,
Vissza, mi volt, az isteneké.
Sötétségnek királynője letekintett a fiúra,
Sorsuk megfordult, most ő volt kínzója.
Legelébb azon tanakodott, miként pusztuljon,
Ám kedvére való volt a sötétség, mi tanyát vert a fiún.
Hát átölelte és a fülébe súgta:
„Meghagytad életem, szívem tiéd. Lelked pedig enyém.
Az átok alól, mit magad hoztál fejedre, nem szabadulhatsz.
Hát jöjj birodalmamba, eztán csak engem szerethetsz és szolgálhatsz.”
Visszatértek hát mindketten sötétség birodalmába,
Királynőnek várába.
A fiú elfeledett mindent, régi életét,
Tündeföldet és kedvesét.
Csupán az átok maradt, mardosó és örök búhozó.
De átok szállt a tünde udvarra is, szomorúság és félelem,
Elpusztult a szent kard, s vele mi volt, biztonság és védelem.
Csatára készülődtek, véres, szörnyű ütközetre,
S aligha számíthattak istenek kegyelmére.
Világszép tündeleány többet sosem mosolygott,
Ám továbbra is szíve fölött hordta az elszáradt virágot.
6.
De csatára készült Sötétségnek királynője is, az utolsóra,
Mely mindent eldönt és végítélet hozója.
Újdonsült kedvesének különös szerepet szánt,
Vele királyként és vendégként bánt.
A fiú maga sem tudta, mióta él királynője udvarában,
Hisz mint a bűvös földön, idő itt sem számított.
Elméjére ereszkedő sötét mágia miatt amúgy sem érzett s látott.
Egy nap azonban királynője tróntermébe, bűvös gömbjéhez hívatta.
„Lásd tündék földjét.” súgta az asszony, miközben csókokkal halmozta.
„Csupán ők állnak utunkba,
Nélkülük minden a miénk lesz. Kedvesem, lásd, mit mutatok néked.”
Azzal a fiút az erkélyre vezette,
Odalent a völgyben tomboló szörnyek serege.
Fekete ég alatt ezernyi katona,
Pajzsok, lándzsák sora,
Lobogók a sikító szélben, rémlovak patáinak dobogása,
Felhők felett dögevő szárnyasok rikoltása.
„Te leszel seregem vezére,
Te vezeted népem győzelemre.” súgta a királynő,
Azzal fekete hollóvá vált.
A fiúra páncélt adtak, éjfeketét,
Kezébe lobogót és pengét.
Lova hatalmas, dögletes csatamén,
Fekete, túlvilági rém.
Szeme izzó parázs,
Éltetője gonosz varázs.
Holló röppent az égre,
És a sereg megindult e jelre.
Hömpölygő, fekete tömeg a völgyben,
Élükön a fiú, fekete csillogás szemében.
Menetelt a rémséges sereg erdőkön, mezőkön keresztül,
Előlük menekült minden, mi jó, aprónépek,
Erdőnek lakói, holdfényű szarvasok és lidércek.
7.
A katonák hamarost tündéknek kastélyához értek.
Megtorpantak a falaknál, jelre várva,
Íjászok hatalmas tömegét látva.
Ám úrnőjük félelem nélkül lépett a kapu elébe,
Ismét asszonynak képébe.
Feltekintett tündéknek seregére és kiáltá:
„Ezernyi katonád vére öntözi majd néped földjét,
Ám hozhatsz másik döntést.
Csatát vívjon egy-egy bajnokunk,
Hogy melyik a jobb, meglátjuk.
Ha kedvesem győz, eltakarodtok e földről és enyém lesz minden,
Ha bajnokod nyer, seregem visszafordítom, ígérem.”
Sötétségnek királynője kacagva várt választ,
Hisz újabb cselt eszelt,
Tudta, kit veszejt.
Tudta, ki oly tiszta, akár kedvese,
Ki lészen népének védelmezője.
Tündék királynőjének leányát kell áldoznia, csatába küldenie,
Hogy népét s földjét megmenthesse.
Tündéknek királynője szobájából hallgatta az álnok szavakat,
Ám tudta, más választása aligha akadt.
Hisz oda a szent fegyver s vele isteneknek kegye,
Nélküle miként győzhetne?
Vagy ha győzhetne is, földjét áztatná ezernyi katona vére.
„Leányom, benned van minden reményünk.” súgta,
És kardot adott lánya kezébe,
Dicső, erős, tünde pengét.
Világszép tündeleány felöltötte hát népe fegyverzetét,
És bár reménye nem volt, kérte isteneknek kegyelmét.
Holdszín haját kontyba fogta,
Arcán s bőrén szent rúnák nyoma.
Komoran és szomorún lépett hát a hídra,
Hisz, hogy kivel küzd majd, régről tudta,
Szíve fölött a virágot még mindig hordta.
8.
Megköttetett hát a szerződés, mit egyik fél sem szeghetett,
Melyet erős mágia pecsételt.
Sötétségnek királynője ezt nem is bánta,
Kedvesétől a biztos győzelmet várta.
Az ég is elsötétült a csata kezdetén,
Megszűnt a holdfény,
Eléje felhő úszott,
Belőle eső hullott,
Hideg, akár a jég.
A fiú és a leány egymással szemben állott,
Egyikük szemében harag, a másikuk békére vágyott.
Békére, és hogy felismerje,
Emlékezne szerelmükre.
Világszép tündeleány az elszáradt virágra tekintett,
Tán még mindig reménykedett.
Így az első csapás oly váratlanul érte,
Kis híján az életét követelte.
Szívében hamar minden fájdalom elült,
Bátran, vadul, büszkén harcolt, a két penge egymásnak feszült.
Csatájuk zajlott a híd fedelén,
Harmatos fűben, pocsolyáknak tükrén.
Az idő telt, ám egyikük sem bírt a másikkal,
Hiába űzték egymást vérrel s vassal.
Már hajnal hasadt a hegyek fölött,
Mikor a fiú és leány egyszerre pördült,
A két kard egyszerre ölt.
Egymás vérét vették,
Haláluk egymás által lelték.
A fiú a földre zuhant, s rá a leány,
Egyikük vére a földön ázott, másikuké át, a holdfényű ruhán.
Egymás karjaiban utoljára,
A fiú szeméből eltűnt minden ártó mágia.
A szerződés bevégeztetett,
Mindkét bajnok elveszett.
Ám egyik elébb, hisz átok alól szabadult.
Sötétségnek királynője dúlt-fúlt,
Ám seregével a hazafelé vezető útra lépett,
Hisz mágikus szerződést még ő sem szeghet.
Nem törődött többet ifjú kedvesével, otthagyta a sárban,
Vérző sebbel, lázban.
A fiú sem látta őt többet,
Csupán kedvesére nézett,
Halovány arcába,
Holdszín hajára.
Világszép tündeleány is letekintett a virágra,
Ott hevert mellettük, a sárba,
Újból tündökölt, ragyogott, akár a holdnak fénye.
9.
Tündék királynője a kastély elé sietett népével,
Leánya életének reményével.
A két ifjúra tekintett,
És nem mozdult többet.
Tudta, semmit sem tehet,
Bűbájt nem törhet,
Az átoknak szűnnie kell, örökre.
Ám hirtelen óriásira nőtt virágnak fénye, oly erősen ragyogott,
Akár egy második hold.
Az éjszakában fény gyúlt,
Hosszú idő után, szent, áldott fény.
Majd ez is eltűnt a két ifjúval együtt,
Utánuk nem maradt más, csupán a sáros föld.
Nem telt bele sok idő, csak néhány pillanat,
S hol virág volt, a föld felfakadt.
Elébb egy apró rög mozdult,
Majd a mag, pompázatos, fénylő hajtás, a sárból előbújt.
Tört az ég felé, nőtt rendületlen, pár szívdobbanás csupán,
És máris virágot bontott, virágot száz szám.
Holdfényű bimbók, megannyi pompás lámpás,
Kacskaringós, ég felé tör minden hajtás.
Virágok, legszebbek földkerekén,
Ám legpompásabb nőtt bokornak tetején.
Legelébb bimbó, majd szirmot bontott,
Belőle vakító fényt ontott.
Majd kehelyből egy kard emelkedék,
Szent, holdszínű penge,
Megváltás, szűnék átoknak ereje.
A fegyvernek markolatján, pengéjén ott van története,
Egy elfeledett népnek emlékezete.
Véseten sorban a legenda:
Tünde kovácsnak munkája, Avalon lovagja,
Majd a fiú és a leány, szerelmük áldott gyümölcse,
Pokolból és homályból visszatért holdfényű penge.
Tó Tündérének hajléka,
A kéz, mely a pengét átnyújtja,
Merliné, Arthuré, nagy, átkos uralkodók hatalma,
Az Isteneknek szent, elfeledett kardja.
Vége