A játék

Évszám
2011
Beküldő
Dyck Van Houjt
A fiú mozdulatlanul ült a sötét szobában, és mélyen gondolataiba merülten nézte a fehér fényben ragyogó monitort, miközben a kurzor az IGEN és a NEM szavak között pihent.  

- Ugyan, mit tépelődöm ezen ennyit, hiszen ez  csak egy játék! - futott át  fáradt agyán a  sürgető gondo-lat, de akárhogyan is szeretett volna minél hamarabb túl lenni rajta, a döntést csak nem tudta meghozni. Kétségek gyötörték, és a lelke legmélyén heves vihart kavartak az érzései. Mindig is ilyen volt... Erős, és igen mély érzelmek kötötték a legapróbb dolgokhoz is, és már-már szinte betegesen ragaszkodott mindenhez és mindenkihez maga körül; nem szerette a változást, és nehezen viselte annak minden formáját. Lassan két év telt el azóta, hogy megalapította az első faluját; hajtotta az újdonság iránti vágy, ugyanak-kor vonzotta az ismeretlentől való félelem, és legfőképp a szembesülés, ezzel a számára mindet megha-tározó és átfonó, láthatatlan erővel, mely már egész fiatalon falak közé szorította, és a lelkét láncokra verte. Mily hosszú utat tett  meg azóta, és  milyen sokat  változott...Ezen töprengett  most, és közben önkéntelenül is nosztalgiát érzett. Az emberek néha hajlamosak  megszépíteni a múltat, ezzel is  feledve a fájdalmas valóság sötét  arcát. Elűzzük a rossz  emlékeket elménk sötét  zugaiba, és tudat alatt remény-kedünk, hogy többé soha nem kísértenek.  Valami ehhez hasonló volt az a lelki állapot is, mely most a fiút a hatalmába kerítette. Nagylelkű szánalommal gondolt vissza akkori önmagára, azokra az időkre, mikor belekezdett a játékba.        

Nem akart ő beszélni senkivel, csak önmagáért  kezdett el játszani. Nem jelentkezett  egyetlen klánba sem, és csak  bátortalanul hívott  meg másokat a  sajátjába, mely sokáig  csak egy  főt számlált. Aztán, ahogy  körülötte  a térkép egyre  benépesedett, meg kellett  tanulnia, hogy egyedül csak nehezen bol-dogulhat, csakúgy, mint a valódi életben. Ez a megtapasztalás volt az, ami a szenvedélyévé tette a játékot. Minden egyes alkalommal, valahányszor csak belépett ebbe a világba, szembesült az emberi természet egy új aspektusával, magával a teljes Emberrel, melyet leplezetlenül idézett a fiú elé az arctalan névte-lenség. Hiszen az interneten bárki az lehet, ami csak akar: körmönfont szenteskedő, álszent-áruló, ke-ménykezű hadvezér vagy  határozott politikus. Ez az ismeretlenség volt az, ami őt magát is felszabadí-totta. A játék világában végre nem kellett félnie semmitől, hiszen mindig ott volt számára a gyors mene-külés, az önámító vakságba való elrejtőzés lehetősége, innen bármikor kiléphetett. Itt végre elkezdhette felfedezni és megismerni önmagát. A kezdet nehéz volt, sokáig csak szótlanul figyelt, olvasta  a mások által írt  hozzászólásokat, figyelte a  háborúkat, a  cselszövéseket, a  szövetségek és  a testvérklánok megalakulását, és közben tanult. Megismerte a társait.          

Majd egy napon, egy másik világban, meghívót kapott egy klánba, melyet elfogadott, és ezzel megválto-zott az élete. Abban a csapatban olyan embereket ismert meg, anélkül, hogy bármelyikükkel is valaha találkozott volna, amilyenekkel a való életben csak nagyon ritkán hozta össze a sors. Közöttük, és velük játszva, feltárult előtte egy új  világ, az emberi  lélek egy számára mindaddig ismeretlen és csodálatos vi-lága. A fiút  magát is meglepte, hogy milyen  erőteljes érzelmeket képes belőle kiváltani ez a testetlen kapcsolat a többiekkel. A kezdeti tartózkodása hamar elszállt, és olyan döntéseket hozott meg, amilye-neket odakint, az igazi világban sohasem. Úgy  döntött, hogy őszintén  fog beszélni önmagáról, és nyíltan  leírja az érzéseit és gondolatait úgy, ahogyan azokat valóban érzi. Ez nem volt könnyű döntés, hiszen  ad-dig  oly sokszor megbántották, és oly sokan elárulták, hogy megtanult mélyen hallgatni önmagáról. Megszokta, hogy  nem érdekel  senkit  az ő élete, hogy nem  szabad a lelkét őszintén  feltárnia senki előtt, mert csak fájdalom és keserű kín a jutalma, ha mégis megteszi. Megtanult  arctalanul és némán élni a kö-rülötte kavargó világban, így nagy  kockázatot vállalt, amikor úgy  döntött, hogy a játékban megmutatja  önmagát. Tartott az újabb sebektől, de kellemesen csalódott. Elkezdte a klánja tagjait valóban a társai-nak tekinteni, és azok őt viszont. Megtapasztalta a valahova tartozás csodálatos érzését, és hamarosan szinte a mindent  jelentette neki  a játék.  Korábban még  soha nem  ízlelhette meg az  összetartozás, az összefogás és  a feltétel nélküli bajtársiasság ízét. A monitoron keresztül olyan barátokra tett  szert, aki-ket nem képviselt, csak egy  nicknév, egy avatar vagy egy grafikusan megjelenített kis falu, mégis feltétel nélkül megbízhatott bennük. Ugyanúgy megoszthatta velük a saját gondjait, álmait és vágyait, mint aho-gyan ők tették ezt vele. Együttérzett, ha valamelyikük szakított  a barátjával, együtt örült egy másikuk-kal, amikor annak  kisbabája született, és  elismerést érzett egy olyan  társa irányába, aki a törött karja miatt nem lehetett ott az árvíz elöntötte területeken, de egész nap telefonálva és szervezkedve így is se-gíteni tudott. Vált válnak vetve támogatták és buzdították  egymást, a való élet és a virtuális világ kisebb-nagyobb  bajaiban és gondjaiban  egyaránt, minden  hátsószándék és előítélet nélkül. Ebben a virtuális világban megtanult újra élni, elkezdte újra felfedezni az emberi érzelmek lélekmelegítő erejét, az  internet boldogságot adott neki.     

- Eldobjam hát mindezt? - kérdezte magától, és közben merev arccal figyelte a monitort.

Tudta jól, hogy ez az egész csak játék, hogy sokaknak fele annyit sem jelent, mint neki, de az itt eltöltött hosszú órák alatt sokat megtanult önmagáról.Tökéletesen tisztában volt azzal, hogy  ugyanaz az arctalan és  névtelen biztonság,  ami őt magát is oly sokszor  megvédte, lehetőséget  adott  másoknak is  arra, hogy ugyanígy  levessék  a gátlásaikat. Hisz számtalanszor megtapasztalhatta az emberi lélek ebből adódó sötét oldalát. Kapott sértő leveleket, fenyegetéseket és öntelt, gúnyos válaszokat. Látta azt is, hogy ebben a mesterséges világban, mely sokszor alig  különbözött a valóditól,  mily könnyen születik  meg az árulás, mily könnyen járható és nyíltan felvállalható út lehet a cinikus becstelenség, és milyen könnyen válhat a bajtársból ellenség. Látta, hogyan gúnyolják és teszik tönkre  egymást a játékosok, komoran  figyelte, ahogy  a  legnagyszerűbb  csapatokat is lassan  felőrli a túlerő, a hódítók kegyetlen és elnyomó rohama. Igen, ezzel mind tisztában volt, de épp  ez  volt az, ami csak jobban megszerettette vele a játékot.    Mert idő közben elkezdett figyelni önmagára, és  megtanulta  felvállalni  önmagát.

A játékban megtanult szembenézni virtuális ellenségeivel, önbecsülést tanult, és azt, hogy az elvek és az eszmék mellett ki lehet, és kell is állni. Megtanult harcolni azért, ami az övé, és ez a rengeteg belső vál-tozás lassanként megmutatta  hatását a való életben  is. Magabiztosabb lett, és elkezdett mélyebb lelki életet élni. A játék tanította meg arra, hogy a világ nagyobb és több  annál, mint amit addig hitt. Rájött, hogy az embereknek a saját elveik és eszméik szerint kell  élniük, még akkor is, ha ez sokszor nagyon nehéz.      

Bajtársiasság, barátság, összetartás és  önbecsülés, ez  volt az, amit  a játék adott  neki; csupa fontos és értékes dolog, de volt még valami, aminek az értékét csak idővel értette meg igazán, és ez nem volt más, mint a felelősség felvállalása mások iránt. Vezérnek választották a  klánjában, és a fiú hamarosan rájött arra, hogy még egy  játékban is milyen fontos lehet a felelősség, és a döntés, hogy felvállaljuk azt. Váratlanul szembesülnie kellett azzal, hogy a társai tőle is várják a megoldást a gondjaikra, fel kellett nő-nie a feladathoz, mert immár az ő kötelessége volt, hogy  okosan  irányítva a  klán  dolgait, és jól átgon-dolva a döntéseit, a lehető  legjobban szolgálja a csapatot. És itt ébredt rá az egész lényegére, hogy egy vezetőnek, még akkor is, ha csak egy internetes világban az, elsősorban szolgálnia kell azokat, akiket vezet. Hogy egy csapat, egy klán vagy akár egy egész birodalom, nem azért van, hogy  a mindenkori ve-zér  kénye-kedvét, vagy akár a legdédelgetettebb vágyait kielégítse. A játékot játszva ébredt rá arra, hogy milyen fontos dolog az életben az, hogy  felvállaljuk a  felelősséget mások  iránt, és hogy milyen ne-héz dolog is becsülettel eleget tenni ennek a  vállalásnak. Így megsokszorozott erővel vetette magát a já-tékba. Szervezett, figyelt a társaira, és közben tervezte a közös jövőt.        

A magáénak érzete a csapattársai  gondjait, és ezen az úton járva ráébredt arra, hogy  ezek  az értékek a valódi világban is éppúgy fellelhetőek, mint abban a mesterségesben. Már egész fiatal korától kezdve ke-reste a Nagy Célt, a Létezés Igazi Értelmét, azokat az összefüggéseket és okokat, amik olyan irányba te-relték az életét, amilyenbe. Olthatatlanul vágyott arra, hogy végre rátaláljon az útjára, hogy végre meg-találja a lelke belső békéjét, de még nagyon fiatal volt, és az életben tapasztalatlan, így nem lelhetett meg-nyugvást, bármennyire is óhajtotta azt. Csak sodródott az életben, hagyta, hogy a sorsa vigye magával, és közben nem tudta, hogy mi a baj. Mindig is érezte azt a belső nyugtalanságot, azt az állandó és sivár elégedetlenséget, ami újra és újra  más  utakra  vezette, mint a vele  egykorú, többi tinédzsert, de tehetett  bármit is, nem tudta csillapítani azt. Így, amikor a játékban végre rátalált ezekre az általa fennköltnek tartott érzésekre és célokra, azt hitte, hogy végre rátalált a kulcsra.       

Megszállottként vetette magát a klán ügyeibe, kereste a legjobb megoldásokat és módszereket arra, hogy a lehető legjobban  szolgálhassa a társai  érdekeit. Aprólékosan elemezte a  katonai stratégiákat, az ókor nagy hadvezéreinek és filozófusainak minden szavát és tettét, szabályzatot írt, gazdasági és társadalmi rendszereket alkotott meg, megtett mindent, hogy a legjobb legyen. A játék lett számára az abszolút minden, egyszerre menedék és önmegvalósítás; egy bizarr, ám ugyanakkor fontos út a belső teljesség felé, a bölcső, melyben  újjászületett. Sokszor elégedetten  tekintett virtuális  birodalmára, és igazi  örömöt érzett, ha segíthetett  valamelyik társán. A monitor elé leülve szenvedélyes lett, bátor és nemes. Egy igazi harcos. Boldog volt, de menet közben valahol letért a helyes útról...       

Nem vette  észre, hogy pontosan mikor tévedett el, csak  akkor tudatosult benne, amikor  már nem volt  visszatérés. Elhanyagolta az igazi  életét, minden  gondolatát csak a  játék kötötte le, és végül kicsúszott a talaj a lába alól, mindkét világban. Nem  elégedett meg azzal, hogy  a játék egyetlen szerverén jó csapat-társ és vezér legyen, nem. Neki több kellett.   

Új és új világokban kezdett el játszani; volt, ahol saját klánt alapított, és volt, ahol a tagja  volt egynek. Ugyanolyan bátor és nemes akart lenni mindenhol, mint abban az egy klánban, de hamar szembesülnie kellett azzal, hogy az élet dolgai  nem így működnek, még egy  mesterségesen generált világban sem. Túl sokat vállalt magára a játékban, túl sokat akart elérni, és  eközben elhanyagolta az igazi  életét. Ugyanúgy  magába  fordult, mint annak  idején, ugyanolyan gyengeakaratú és határozatlan maradt, mint amilyen mindig is volt, miközben a  virtuális énje harcolt, hódított és irányított. A valódi élete zátonyra futott, nem anyagilag ment tönkre, a baj nem ,,ekkora" volt, lelkileg rekedt meg. A nagy internetes önmegva-lósításban  elvesztette  az igazi élet fonalát, eltűntek lelki szemei elől  a lehetőségek, nem látott sem célt, sem pedig  tartalmas jövőt. Fájdalommal kellett tudomásul vennie azt, hogy a valódi élet nem mindig  olyan szép és egyszerű, mint a virtuális. Rá kellett jönnie, hogy a valódi világban nem lehet újrakezdeni mindent egyetlen gomb megnyomásával.    

Elfáradt az állandó harcban önmagával és a  környezetével, belefáradt a folytonos csalódásokba. Kiégett legbelül, megfásult, és a lelkében örökké lángoló tűz, mely mindig  erőt adott neki az újrakezdéshez, egy idő után kihunyni látszott. Elvesztette a szeretetét a játék iránt is, a mindent legyőző szenvedélyt a szí-vében lassan kioltották  az ott átélt kudarcok. Nem tudott  a legjobb vezető lenni, és  nem  tudta felépí-teni a legjobb klánt sem. Csalódott  önmagában, és hanyagolni kezdte a feladatait is. Sok volt már neki az állandó felelősség, és szörnyen fárasztotta már a nagyobbakkal és erősebbekkel folytatott kilátástalan harc is. Talán nem volt elég erős ahhoz, hogy elérje mindazt, amire vágyott, talán nem a jó döntéseket hozta meg, még akkor  sem, amikor meg volt  erről győződve. Talán nem is  harcosnak  született, talán nem is volt benne meg mindaz, ami egy vezért igazán jó vezetővé tesz, talán nem is volt értelme az egésznek...    

Felépített magának egy képzelt képet önmagáról, egy bátor harcosról, egy szilárd és  mindentudó veze-tőről, aki bármilyen gondot képes megoldani, aki bármilyen fenyegetéssel szemben képes megvédeni a társait, egy képet, ami szép volt és hízelgő, ám alaptalan. Csalódott önma-gában, és kudarcot vallott mindkét világban. Mélypontra jutott...   

- Mi legyen hát...? - töprengett most - Újra  nézzen szembe  minden vélt és  valós gondjával, újra  álljon fel a földről, és folytassa onnan, ahol megbukott?  

- De van elég erőm szembenézni a világgal? - fagatta önmagát.

- Igen, képes  vagyok  rá, de nem  most... - volt a  felelet. Kényelmes  válasz egy  kényelmes   embernek, ezt tudta jól, de nem volt ereje a lelkében háborgó hanggal vitába szállni.

Rákattintott az IGEN gombra, és ezzel végleg elárulta mindazt, amit a játékban elért és megismert. Gyáván elhagyta a társait, a klánját, mindenkit, aki talán még számított rá, mert  egyszerűen nem volt elég ereje ahhoz, hogy tovább folytassa. Képtelen volt vállalni a korábban tett ígéreteket, és nem  volt képes  megoldani a klán  problémáit sem, mert  előtte még meg  kellett vívnia egy másik, sokkal nagyobb és fontosabb csatát is önmagával, önmagáért. 

Tudta jól, hogy a lehető legnagyobb becstelenség volt az, amit tett, hogy minden szó, és egyetlen ma-gyarázó vagy bocsánatkérő mondat nélkül törölte magát a játékból, de azzal is tisztában volt, hogy amíg az igazi világban, az igazi  életében nem válik  azzá, amilyen  a játékban volt, addig minden további szava csak üresen halna el a kurzor nyomán.   

Sokat gondolkodott azután az este után, és talált is magának néhány tetszetős mentséget. Mondhatta azt magának, hogy  éppen a  felelősségvállalása volt  az, hogy befejezte  a játékot, elhitethette magával  azt is, hogy elég erős  jellem és elég  öntörvényű ahhoz, hogy ne  kelljen semmit megmagyaráznia másoknak, de akárhányszor is mondogatta magában ezeket  a  lélekgyógyító mantrának szánt hazugságokat, az igazi én-je  elől nem bújhatott el. Bánta  már, hogy nem becsülte és tisztelte a társait annyira, hogy legalább pár szóban megmagyarázza  nekik  a döntését, de tudta jól, hogy ez ellen már nem tehet semmit. Nincs más választása, mint  keményen szembenézni önmagával, és  feltúrva a lelkében  megtalált igaz  ember üszkös maradványait, újra azzá kell válnia, aki egyszer már volt egy rövid ideig, bármilyen nehéz is ez. Sokat ta-nult a játéktól, de a legfontosabb az volt, hogy soha nem szabad feladnia. Összecsaphatnak fölötte a hul-lámok, lerombolhatják az  önképét, ellophatják az  önbecsülését, még  ő maga  is  elárulhatja az általa szentnek tartott eszméket és  erényeket, de történhet  bármi, juthat  bármilyen mélyre az érzelmi agónia és lelki rothadás posványában, mindig tudnia kell felállni. Mert így vagy úgy, de mindannyian harcosok vagyunk, és  lehet, hogy sokáig nem  vesszük ezt észre, de mindannyiunknak meg van az a  nemes célja, amiért érdemes  vállalni minden  nehézséget, minden csalódást és minden szembesülést...