Javítóvizsga

„A gondok nem azért vannak, hogy lesújtsanak, hanem  azért, hogy próbára tegyék győzelmi képességeinket. Szembe kell nézni a nehézségekkel - nyugodtan és a megoldásra irányuló vasakarattal."


Csend honolt a teremben. Véget ért a tanítás. A diákok kitörő öröme, amellyel siettek birtokba venni a nyarat, rég elhalt a folyosókon. Novák Éva tanárnő mégis a katedrán ült, a napló fölé hajolva. Nehéz feladat előtt állt: le kellett zárni a jegyeket. Ám nem könnyű egy számjegybe sűríteni, mennyit ér az egész évben megszerzett tudás. Végigvezette mutatóujját az osztályzatokon, majd állát a tenyerébe hajtva úgy tekintett az egyik padra, mintha most is ott látná tanítványát, ahogy a tanórákon.

- A gyerek, az nem statisztika! - hallotta vissza saját hangját, mikor a tanári szobában győzködte Evelint, fiatal kolléganőjét az értékelésről folytatott vitájuk során.

- Pedig hidd el nekem Éva, a statisztika egy biztonságos kapaszkodó! Vitán felül áll. Kizárja még a bűntudatot is, ha bármi oknál fogva megadnál egy jobb vagy rosszabb osztályzatot. Könnyítsd meg a dolgodat! Nem érdemes ebből nagy ügyet keríteni! - legyintett Evelin, s belekortyolt reggeli kávéjába.

Éva felsóhajtott, majd tovább méregette az osztályzatokat a naplóban.

- Akkor most számoljak átlagot vagy ne!? - tette fel a kérdést önmagának. - Nem! Nem tehetem! A többiekkel szemben nem lehet - rázta meg konokul a fejét. - Az új gyerek miatt sem... mert akkor neki... Á, jobb, ha nem is tépelődöm, ez már amúgy is egy eldöntött dolog...

Megforgatta ujjai közt a piros tollát és határozott mozdulattal lezárta az első tanulót egy szépívűre gömbölyített ötössel.

- Igen, ő megérdemli. Statisztikailag is, meg egyébként is.

A következő gyerek osztályzata is egyértelmű volt. Csupa négyesre csak négyest lehet adni. Éva belelendült a munkába, egyre gyorsabban haladt. Három együtt töltött év után többnyire nem volt kérdéses előtte, ki mire képes és mit tett azért, hogy megkapja a neki legmegfelelőbb jegyet. Jó osztályfőnök volt és kiváló tanár. Remekül tudott bánni tanítványaival. Egyet kivéve... Nehéz szívvel lapozott a nevéhez. Regős Nikolett. Az új gyerek. Január végén került hozzájuk. Éva tapasztalta, hogy a később érkező tanulók nehezebben illeszkednek a közösségbe, de Nikolettet szinte azonnal befogadták. Volt benne valami magával ragadó, ami egyaránt vonzotta a fiúkat és a lányokat. Talán nyitottsága vagy gondtalan derűje lehetett rájuk hatással, pedig az osztályzatai nem indokolták ezt a felhőtlen állapotot. Különösen az ő tantárgyából, történelemből állt rosszul. Éva számára a legelkeserítőbb mégis az volt, hogy amióta csak tanította, egyest egyesre halmozott.

- Ennek nem lesz jó vége, Nikolett! Miért nem tanulsz? - vonta egy nap kérdőre, tanítás előtt az üres folyosón.

A lány, táskáját letéve, csak mosolygott.

Tanárnő, ez engem nem érdekel! Dög unalom! - kapta meg a választ. - Évszámok, királyok, háborúk... jöttek, meghaltak, elmúlt... akkor meg minek megtanulni?

- Talán, mert az általános műveltséged része! És ha ez nem lenne elég nyomós ok, akkor azért, mert bukásra állsz, jövőre pedig érettségizned kell belőle. Kapcsolj rá, míg nem késő! Ha akarod, segítek, hogy ne csak az évszámokat és a királyokat lásd, hanem a tárgy szépségét, meg a fontosabb összefüggéseket is!

Ám ezzel a lehetőséggel a lány nem élt sem akkor, sem máskor. Éva úgy látta, célja elérése érdekében az elődök bölcsességéhez kell fordulnia. Otthon leemelt polcáról egy számára becses könyvet, amit legközelebb, az osztályfőnöki óra után adott át Nikolettnek.

- Ez a kötet sokszor volt segítségemre életemben. Kérlek, fogadd el tőlem, neked most nagyobb szükséged van rá!

A lány meglepetten olvasta az aranybetűs címet: „Az életbölcsesség kézikönyve". Belelapozott. A mű belső oldalán egy ajánlás állt: „Senki sem születik készen: az ember napról napra tökéletesedik, míg kiválósága tetőfokára jut. Sokan nem érik el a csúcsot, mások késve lesznek azzá, amik... Szeretett tanítványomnak: Éva néni"

Nem derült ki, Nikolett forgatta-e a könyvet, de a tanuláshoz való viszonya változatlan maradt. Az órákon visszafogottan viselkedett, a szünetekben pedig népes társaság vette körül,  mely nagy hévvel tárgyalta meg a  magazinok legfrissebb híreit.

A meddő próbálkozásokat követően Éva fogott egy nagy ív papírt, és felfestette rá kedvenc idézetét: „ A gondok nem azért vannak, hogy lesújtsanak, hanem azért, hogy próbára tegyék győzelmi képességeinket. Szembe kell nézni a nehézségekkel - nyugodtan és a megoldásra irányuló vasakarattal." Másnap kiszögezte a tábla fölé, az egész osztálynak, de szíve mélyén leginkább Nikolettnek szánta.

- Legyen ez a mottónk a hátralevő időre! Közeleg az év vége, s ennek tudatában küzdjünk mindannyian a jobb osztályzatokért! - mondta, miközben a lány tekintetét kereste.  - Itt hívnám fel a figyelmeteket az immár hagyományos, szellemi „lovagi tornánkra", melyhez a visszaszámlálást a mai napon elkezdem. A megmérettetésre jelentkezők írják föl nevüket a faliújságon kihelyezett lapra. A tét idén is az „aranysarkantyú" elnyerése. Remélem, minél többen bizonyítjátok majd, hogy képesek vagytok rá! Sikeres felkészülést kívánok hozzá, és persze vasakaratot! - mutatott fel a mottó szövegére.

- Mi ez az izé, Dóri? - fordult magyarázatért padtársához Nikolett.

- Egy izgalmas kihívás azoknak, akik javítani szeretnének. Tegyük fel, nem úgy állsz töriből, ahogy elképzelted. Akkor feliratkozol erre a lapra és az utolsó órán „megküzdhetsz" a jobb jegyért az egész éves anyagból. Gondolj bele! A tanárnő csak öt kérdést tesz fel! Egy évszámot, egy uralkodót, csatát, törvényt és fogalmat kell tudnod. Ha mindegyiket megválaszolod, nyert ügyed van, ha nem, hát legalább megpróbáltad.

- Na, de hol van itt az aranysarkantyú? - értetlenkedett a lány.

- Az csak egy jelképes dolog! Az aranysarkantyút régen annak a lovagnak adták, aki bizonyította kitartását, küzdeni tudását, lemondását egy fontos cél érdekében. Ahogy mi is tesszük majd az utolsó órán. Vagyis, aki akarja.

Nikolett fancsali arcot vágott.

- Hol izgalmas kihívás ez neked? Inkább egy rémálom! Csak csináljátok, én kihagyom!

Kicsengetéskor, mielőtt ki tudott volna surranni az osztályteremből, Éva megállította.

- Nos, hogy tetszik a mi kis játékunk? - kérdezte.

A lány megvonta a vállát.

- A mai világban vannak egyéb lehetőségek is, hogy elérjük, amit akarunk. Nem kell feltétlenül úgy küzdeni, ahogy régen a lovagok tették! - felelte némi gúnnyal.

Éva akkor nem ért rá kideríteni, milyen más lehetőségre gondolhatott Nikolett, ám hamarosan fény derült rá. Bár sebesen közeledett az év vége - a maga számtalan gondjával és tennivalójával -, de azért igyekezett szemmel tartani a „lovagi tornára" jelentkezők listáját. A feljegyzések érdekes változásokat mutattak. Először gyors iramban szaporodtak rajta a nevek, melyek közül később néhányat kihúztak, aztán a bizonytalankodók egy része ismét feliratkozott. Valaki tréfából még Kormos Andris nevét is odabiggyesztette, amit a kiválóan tanuló, ám szórakozott fiú az utolsó pillanatig sem vett észre. A „nagy napon" végül öt biztos próbálkozóval kellett számolni. Ennek megfelelően a „lovagi torna" viszonylag gyorsan lezajlott. Hárman sikeresen vették az akadályokat, két jelentkezőnek viszont beletört a bicskája. Nekik az osztály - a kamaszok kíméletlenségével - azonnal megszavazta a „rozsdássarkantyú" díjat. Az izgalmakkal teli, mégis vidám órát a tanárnő összegzése zárta.

- Nagyon szépen dolgoztatok mindannyian, még azok is, akiknek most nem sikerült jobb jegyet elérni. Megdicsérlek benneteket kitartásotokért és azért a kemény küzdeni tudásért, ami csak az igazán belevaló emberek jellemvonása! Bevallom, reménykedtem, hogy te is jelentkezni fogsz ma, Nikolett. Számodra lett volna a legfontosabb! - fordult a lányhoz. - Sajnos nem használtad ki ezt az utolsó lehetőséget, s ennek következménye, hogy augusztusban javítóvizsgát kell tenned.

Nikolett lesütött szemekkel ült a padban. Óra után vékonyra összeszorított ajakkal, köszönés nélkül hagyta el a termet. Egyenest az igazgatói szoba felé tartott, ahova csakhamar Évát is hivatták. Az igazgató karon fogva invitálta be az irodába, s ültette egy kényelmes bőrfotelbe.

- Hogy érzi magát, kedves kolléga? - érdeklődött nyájasan. - Mi tagadás, sűrű tanévet tudhatunk magunk mögött, bizonyára alaposan elfáradt!

Éva megrázta a fejét, hiszen számára ez az év sem volt fárasztóbb a többinél.

- Kár, hogy megszakítja majd a pihenést az a kellemetlen javítóvizsgáztatás! - sajnálkozott az igazgató. - Hány diákról is lenne szó?

- Mindössze kettőről.

- Talán az idén kivételesen nem is kellene feltétlenül odacitálni azt két szerencsétlen gyermeket! Nem gondolja, Évike? Ezzel bizonyíthatnánk jóindulatunkat és bizalmunkat a tanulók felé. Másrészt könnyebbséget jelentene önnek, arról nem is szólva, hogy a fenntartónak jobb képet mutatna a statisztika, ami - ugye nem kell hangsúlyoznom - mindannyiunk közös érdeke.

- Bármennyire szeretném magam is, igazgató úr, de két olyan esetről van szó, ami ezt nem engedheti meg. Vegyük például Takács Gergőt. Neki a betegségéből adódóan annyi hiányzása gyűlt össze, ami törvényileg nem teszi lehetővé, hogy év végén átengedjük. Aztán itt van az a sajnálatosan hanyag kislány az osztályomból, aki félév óta csak elégteleneket szerzett. Fontos lenne, hogy áttanulja a nyarat! Ha felelőtlenül átengedném, neki ártanék vele, így alkalmatlanságomat bizonyítanám, s fel kellene mondanom.

- Ugyan, ugyan, Évike! - feszengett székében az igazgató. - Nem kell mindjárt végletekben gondolkodni! Tisztában vagyunk vele, milyen lelkiismeretes munkaerő! Ám az ember néha szemet hunyhat bizonyos dolgok fölött, ha azt a körülmények megkívánják...

- De a gyerekek tisztában vannak a helyzettel! Hogy magyaráznám meg azoknak, akik becsülettel végigtanulták az évet? Csalódnának bennem, s hitelemet veszteném. Hogy taníthatnám tovább őket? Milyen alapon kérhetném, hogy küzdjenek, ha ezt a példát látják maguk előtt? - sorolta érveit Éva.

- Nézze, kedves kollegina! - váltott élesebb hangra az igazgató. - Zárjuk rövidre ezt a beszélgetést! Azt hittem, számíthatok az együttérzésére és diszkréciójára, hiszen már így is elég kellemetlenséget okozott nekem ez az ügy. Nos hát, az a bizonyos tanuló a keresztlányom, így szívemen viselem a sorsát! Ezért nem kérem, hogy engedje át, hanem utasítom! A felmondást, pedig még fontolja meg a nyár folyamán, de Takács Gergő javítóvizsgájáig mindenképpen igényt tartok a munkájára! Köszönöm, hogy idefáradt, a magam részéről nincs több mondanivalóm! - közölte, s a továbbiakban ügyet sem vetve Évára, iratai tanulmányozásába mélyedt.

- Te tényleg nem tudtad?! - csapta össze kezét a tanári szobában, nem kis megütközéssel Evelin, mikor Évától értesült a történtekről. - Ezt mindenki tudta! Nem tűnt fel neked, hogy az egyik Regős Nikolett, a másik pedig Regős Kornél - ráadásul ugyanabban a gimnáziumban -, s ez nem lehet véletlen?

- Nem, én nem... - hebegte Éva, még mindig a beszélgetés hatása alatt. - De ha tudtam volna, sem mondtam volna mást!

Most pedig itt ül a napló fölött piros tollal a kezében... Végigsimította a lapot, mintha a problémákat el lehetne simítani ezzel a könnyű mozdulattal.

- Nem érdemli meg! - ismételte újra. - Sem statisztikailag, sem egyébként...  és beírta a kettest. - Megbuktam! Én buktam meg! - sóhajtotta. Összezárta a naplót, befejezte az értékelést. A tábla alá tett egy széket, hogy elérje a felszögezett mottót. Levette és begyűrte a szemetesbe.

A nyár - néhány külföldön töltött nap kivételével, amikor gondtalanul ki tudott kapcsolódni - nagyrészt tépelődéssel telt. Bár szeretett volna az iskolában maradni, ám a történtek után nem tudott. Felmondására még nem válaszoltak, igaz, nem is marasztalták. Semmi sem volt biztos, csak az, hogy augusztusban levizsgáztatja Takács Gergőt, aki egész nyáron a könyv fölött ült, mert neki számított, hogy tudjon. És tudott is. Zökkenőmentes, sikeres javítóvizsgán esett túl. Gergő arca sugárzott a boldogságtól, amikor beírta neki a megérdemelt osztályzatot. Végül az igazgatóval együtt távozott, vidám beszélgetés közepette, Éva pedig nekilátott kitölteni a dokumentumokat.  Annyira lefoglalta a sok papírmunka, hogy észre sem vette, amikor halkan kinyílt az ajtó. Csak a terembe lépő bátortalan köszönésére emelte fel a fejét. Nikolett állt előtte.

- Szervusz Nikolett! Gergőt keresed? Már elment. És az igazga... a keresztapád is. A szobájában biztosan megtalálod - közölte hűvösen vele.

A lány nem mozdult. Zavartan ácsorgott a tanári asztal előtt. Láthatóan nem tudta, mit mondjon. Aztán kibökte:

- Tanárnő, én... javítóvizsgát szeretnék tenni.

Éva meglepetten húzta fel szemöldökét.

- Javítóvizsgát? De hát már átengedtelek!

- Tessék kérdezni tőlem! Egész nyáron tanultam! - kérlelte a lány.

Leült a székre és kezdte kirakni táskája tartalmát az asztalra.

- Áttanultam a könyvet, a füzetet, átnéztem az atlaszt és még Andris jegyzeteit is!

- Tanultál? Miért? -értetlenkedett Éva a rögtönzött tanszerkiállítás láttán.

- Ugye nem tetszik elmenni az iskolából! Én ezt nem akartam! Tessék elhinni!

- Tudtál róla? - lepődött meg Éva.

- Tudtam...

- Azért tanultál?

- Azért. Azért is...

Éva meghatottan nézett a lányra. Úgy érezte, ezt a pillanatot sohasem fogja feledni. Ha már el kell hagynia az iskolát, ez a legszebb búcsú, amiben része lehet. Élénken lapozgatni kezdte az iratait, előkeresett egy üres nyomtatványt. Gondosan eligazgatta maga előtt.

- Akkor hát lássunk neki! - mondta mosolyogva.

A vizsga után a lány, váratlanul, még egy üzenetet is átadott neki, mintha nem érte volna elég meglepetés ezen a napon.

- A keresztapám szeretné, ha fel tetszene keresni... a tanítás ügyében... mert ugye, itt tetszik maradni!

- Maradok! Így már maradok, Niki! És... szerinted ezt a történetet elmondjuk majd az osztálynak?

- El - bólintott komolyan a lány.

Éva, miközben összerendezte holmiját, arra gondolt, hogy a mottót újra ki kellene szögezni a tábla fölé azzal az intelemmel együtt, hogy az utolsó percig nem szabad feladni a reményt... Aztán halkan beszélgetve, kettesben indultak az igazgatói szoba felé.