Jégvilág

Az ember nagyságát az határozza meg, amit valóra mer váltani.

- Ennek nincs semmi értelme, jobban teszitek, ha inkább nekem adjátok!
A fehérre meszelt szobában egyszerre néma csend lett. A Kövér a tömzsi kezére támaszkodva komótosan felállt, a négy másik szobalakóhoz cammogott, majd felkapta a fabuszt, visszaült vele a sarokba.
- Jól kitaláltuk pedig – mondta gyengéden Pompon. – Körbegurítottuk volna, és közben mindenki elmesélte volna, hogy képzeletben éppen milyen állomáson vagyunk...
- Csend legyen! – horkant fel a Kövér, majd elmélyülten bütykölni kezdte a fabuszt egy csavarhúzóval, ami szintén a mai játékok között volt. Álomfény a szoba egyik hófehér falát kezdte tapogatni:
- Még mindig olyan fagyos lehet odakint? – kérdezte álmodozó hangon.
- Odakint hóvihar tombol, és sosem lesz már jobb – felelte a Kövér, olyan hangon, mint akit cseppet sem bánt a dolog. Ő jól elvolt itt.

- Kint sosem volt még meleg? – kérdezte Pompon a Kövértől, aki felvonta a szemöldökét, és úgy nézett Pomponra, mintha a világ legnagyobb ostobaságát kérdezte volna.

- Kint nincs semmi. Csak a fagy. Mondtam már. Minden nap el kell mondanom?!

Ennyiben maradtak. Aztán rájuk esteledett. Duli és Fonat szó nélkül elaludtak a hideg földön, Álomfény és Pompon pedig fektükben úgy figyelték egymást, mintha megpróbálnák a másik gondolatait kitalálni. A Kövér a sarokban lassanként darabokra szedte a fabuszt és a részeit szanaszét szórta maga körül. Aztán megunta, és elaludt.

- Vajon tényleg itt nekünk a legjobb? – kérdezte suttogva Álomfény.

- Hallottad, odakint rosszabb! – felelte Pompon.

- Emlékszel, amikor kinyitottuk az ajtót?

- Milyen fagyos volt a levegő, és mennyi sok hó volt odakint!

- És a Kövér milyen mérges volt.

Álomfény és Pompon egymásra mosolyogtak.

- Egyszer talán megpróbálhatnánk újra – mondta Álomfény.

- És ha kint rosszabb lesz?

- És ha nem?

Ekkor a Kövér idegesen felhorkantott, amire a két súgdolózó szobalakó elhallgatott. Egy darabig még egymás szemébe néztek, aztán elaludtak ők is. Korán reggel már a kályha előtt vártak. Az előző napi játékok ismét nyom nélkül eltüntek, és a kályhában újabb holmik sorakoztak.

- Repülő! – ujjongott Fonat, majd kikapta a kis repülőmodellt és a magasba emelte.
- A repülő most az enyém lesz, keress valami mást! – mondta a Kövér, majd lomhán kivette Fonat kezéből azt, és a sarokba ült vele. Fonat kissé csalódottan nézegette a többi játékot, majd egy furcsa, színekben pompázó üveggömböt halászott ki magának. Duli egy darab festett spárgát, és néhány hurkapálcát vett ki magának, majd Fonat mellé ült.
- Van egy ötletem – monta neki suttogva.
Pompon és Álomfény szó nélkül ücsörögtek a kályha mellett, és mindketten meglepettek voltak. Aztán egymásra néztek, és észrevették, hogy ugyanazt nézik: egy kis halom ruhát, egy fonott kosárban. A kosarat felkapták és a négyzet alakú szoba egyik még üres szögletébe indultak vele:

- Az mi? – kérdezte a Kövér hirtelen a sarokból.
- Ez... kezdte bizonytalanul Pompon, aztán elhallgatott, mire a kövér gyanakvóan a kosárra nézett.
- Ezek jelmezek... – felelte Álomfény sietve – Ha jól látom mindenféle tavaszi ruhadarabok.

- Pfuj! - nyújtotta ki a nyelvét a Kövér, aztán újra elmélyült a játékrepülő reptetésében. Duli és Fonat eközben a földbe dugdosta a hurkapálcákat, majd a spárgát rájuk csomózva egy kígyószerű folyosót építettek. Aztán leültek a spárgafolyosó két túlsó végéhez, és azon keresztül gurították egymásnak a golyót, ami a madzag oldalának nekiverődve  gurult, egyik végtől a másikig. Néha persze a madzag alatt kibújt egy kanyarban, aminek jókedvű nevetés lett a vége. Kövér rájuk ripakodott, hogy ne zajongjanak, ami után csak halkan kuncogva folytatták. Pompon és Álomfény mozdulatlanul bámulták a ruhákat:
- Ez nem lehet véletlen – suttogta Álomfény.
- Mintha... valaki tudná... – felelte halkan Pompon.

A ruhákat gondosan maguk elé terítették, úgy, hogy pont eltakarják a testükkel a Kövér előtt. Csupa meleg, téli holmi sapkákkal, kesztyűkkel, kabátokkal és csizmákkal. Aztán a szikáran álló hófehér ajtót kezdték el álmodozva figyelni, és képzeletükkel elszálltak egészen a jeges világon túli vidékekre is, amit egyelőre el sem tudtak képzelni, de sejtették, hogy sokkal csodálatosabb hely, mint ez a fehér szoba.
- Hogy az ördögbe lehet ezt bekapcsolni?! – kiáltott fel a Kövér mérgesen.
- Nem lehet bekapcsolni – válaszolt Fonat felnézve két gurítás között – csak elképzelni tudod, ahogy repül.
- Ez egy semmirevaló vacak! – üvöltött szinte magából kikelve a Kövér, majd a repülőt mérgesen eldobta, ami pörögve keresztülrepült a szobán, és hangos csattanással tört szét a szoba szemközti falán.

- Hozzátok ide azt! – mondta a Kövér, miközben ujjával a spárgafolyosóra mutatott.
- Ha odavisszük, már nem marad meg folyosónak. Neked kell idejönnöd!
- Azt mondtam, hozzátok ide! – csattant fel elvörösödve a Kövér, mire Fonat és Duli egyenként kiszedték a hurkapálcikákat a földből és madzagostul letették a Kövér elé.
- Az üveggolyót is! – mondta a Kövér. Megkapta.
- Együtt is játszhatunk – mondta Duli – Lehet háromvégű folyosót is...
- Csend! – horkant fel a Kövér – keressetek valami mást!
- Nincs más – felelt szomorúan Fonat.
- Akkor menjetek ti is a jelmezekkel játszani!
Fonat és Duli némán odaléptek a két másik szobalakóhoz, akik örömmel fogadták őket.
- Kimegyünk – suttogta minden felvezetés nélkül Álomfény, mire Fonat és Duli egyszerre izgatottá és ijedté váltak. Fonatnak megtetszett egy piros és narancssárga csíkos sapka, és a fejére tette.
- Ez az enyém lesz! – mondta vidáman. Pompon azonnal levette a fejéről:
- Nem láthatja meg!

Mind a négyen óvatosan hátrapillantottak a Kövérre, aki ekkor már javában a színes spárgát csomózta, ahogy épp tudta. Nem figyelt rájuk.

- Mikor indulunk? – kérdezte Duli, akinek az izgalomtól egészen kifehéredett az arca.
- Mi majd Álomfénnyel ébren tartjuk egymást, és amikor a Kövér horkolni kezd, felébresztünk titeket is.
- Jobb lesz nekünk ott kint? – kérdezte elbizonytalanodva Duli.
- Nem biztos... – szólalt meg Álomfény –ha akartok, maradhatunk itt is. Némán elgondolkodtak. Mérlegelték a helyzetüket. Az ajtón túli világ egyszerre tűnt riadalmasnak és borzalmasnak, valamint csodálatosnak és meghittnek.

-Talán várjunk holnapig! – mondta végül Pompon.
-És ha holnap már nem kapunk ruhákat?
- Akkor maradunk még egy darabig.

Ekkor a Kövér veszettül átkozódni kezdett:
- Fogoly vagyok! Szabadítsatok ki! Szabadítsatok ki!
A Kövér tetőtől talpig begubancolta magát, és a spárga szinte pókhálóként fonta körbe. Álomfény, Pompon, Duli és Fonat körbeállták a Kövért.
- Mire vártok, ti szerencsétlenek? Mire vártok még? – üvöltözött vörös képpel a Kövér. – Azonnal szabadítsatok ki!
A négy másik szobalakó azonban meg sem moccant, csak elmélázva figyelték a kapálózó Kövért, aki szinte minden mozdulatával szorosabbra feszítette magán a madzagot. Végül teljesen körbefonta magát és csak a feje búbja látszott ki. Moccanni is alig bírt, csak valami elfolytott kiáltozás hallatszott, amit alig lehetett érteni.
               Hosszasan ácsorogtak ott, majd Fonat megfogta a madzag egyik szálát és átdugta egy hurkon. Majd a többieket kezdte utasítani:
- Te tartsd magasan azt a szálat, te húzd át alatta, te azt a kettőt oldd ki... – és így tovább. A többi szobalakó teljes összhangban dolgozva oldozták a színes spárgát, ami hamarosan teljesen lehullt a Kövérről.
- Ilyen ostobaságot! – üvöltötte a Kövér rákvörösen – Majdnem megfojtottatok ezzel a madzaggal! Legközelebb ide ne merjétek nekem hozni!
Fonat mondott volna valamit, de aztán inkább csöndben maradt. A Kövér folytatta:
- Menjetek aludni. Bolondok!
              A négy másik szobalakó elvonult a szokásos alvóhelyére. A Kövér még egy darabig dühösen szitkozódott, majd néhány ásítás után elterült a földön.
- Ma még nem megyünk...majd valamikor – mondta halkan Álomfény, amire a többiek csendes beletörődéssel válaszoltak.

Aznap éjjel Álomfény hosszú idő óta előszőr újra álmodott. Egy rideg és sötét barlangban sétált előre, és a lábai egyre mélyebbre süllyedtek a nedvességtől puhává vált talajon. Úgy érezte mintha a testét lassanként ólommal öntenék fel, és a mozgás egyre nehezebbé vált. Egy lépéssel hirtelen derékig merült a puha talajban, és képtelen volt tovább haladni. Aztán valami furcsa, röfögésre emlékeztető hang morajlott fel a háta mögött, ami zúgva visszhangzott a barlang falain. A röfögés egyre erősebbé és fülsüketítőbbé vált, és Álomfény a barlang kicsúcsosodó köveiben próbált megkapaszkodni. hogy kievickéljen, de hiába. És amikor az a közeledő valami már majdnem utolérte, hirtelen csengettyűszó hallatszott, valahonnan a közelből. A sötétben fényesség jelent meg, és a csengettyűszó egyre erősebbé vált; olyan erőssé, hogy szinte belesajdult a feje. Álomfény hirtelen felébredt. Kábán dörzsölte meg a szemeit, és úgy érezte, hogy még mindig hallja a csengést.

- Ki csenget? – kérdezte suttogva az éjszaka halovány fényében. Aztán a zaj elcsitult. Álomfény körbepillantott, és látta, hogy még mindenki alszik körülötte. Aztán visszahajtotta a fejét, ám képtelen volt újra elaludni. Pillantása a szoba sarkára esett, ahol a ruhák még mindig ott feküdtek. Aztán a Kövérre pillantott, aki görnyedt tartásban terült el a földön, és horkolt. Álomfény felrázta Pompont, aki csak nagysokára ébredt fel:
- Mi az? – kérdezte kábán.
Álomfény komolyan nézett Pompon szemébe:
- Indulnunk kell!
- Mégis megyünk?
- Igen.
       Pompon nyújtózkodva kelt fel, majd felébresztették Dulit és Fonatot is, akik mikor megértették, hogy miért kellett felkelniük, egyszerre izgatottá váltak.
- Tényleg kimegyünk?
- Most azonnal?
- Psszt! – Intette csendre őket Álomfény – ne ébresszétek fel!

Pompon a ruhákhoz lépett, és magára öltött egy kabátot, egy csizmát, és egy sapkát. A többiek is beöltözködtek. A Kövér néha moccant egyet, mire ők még óvatosabban mozgolódtak. Aztán Álomfény az ajtóhoz lépett. Visszapillantott a Kövérre, majd újra előre, és lenyomta a kilincset. A nyitott ajtóból jeges szél fújt be, és sűrűn hozta magával a vastag hópelyheket.
- Sietnünk kell! – suttogta Pompon – mielőtt a Kövér is megérzi a hideget!
A négy szobalakó sietve kilépdelt az ajtón, majd kívülről becsukták.
- Azt hiszem nem ébredt fel – mondta Duli.
Ekkor jobban szemügyre vették a külvilágot. Szürke homály vette őket körbe, és ameddig a szem ellátott, fehér síkság terül el előttük, és vastag pelyhekben hullt a hó. A szél néhol sziszegve, néhol orkánként üvöltve söpört végig a könyörtelen tájon.
-Indulhatunk? – kérdezte Álomfény. A többiek bólintottak.
Néhány lépés után Fonat még visszanézett a házuk felé. Fehér kísértetként lebegett a szürke homályban.

Aztán elindultak. Mélyen gázoltak a vastag hótakaróban. Álomfény menetelt elől, Pompon követte őt, aztán Fonat és Duli következett.
- Ha most visszafordulnánk – mondta Pompon hosszú idő után – még azelőtt visszatérnénk, hogy felébredne. Álomfény végtelen hósíkságot figyelte maga előtt.

- Vajon tényleg nem lesz világos? – kérdezte eltűnődve. Aztán meneteltek tovább előre. Sötét volt, csak a vastag hópelyhek fehérlettek valamelyest a szemük előtt. Duli még egyszer hátranézett; a fehér ház már nem látszott többé.
- Mint a vasutas játékban – mondta. – Elhagytunk egy állomást, és most jön a következő. Ezen elmosolyodtak. Aztán a szél egyre erősebben csípte az arcukat. Ruhájuk már szinte alig látszott ki a fehér hóköpeny alól, és bár fázni nem tudtak, mindannyian egy barátságos, fényes és meleg helyről álmodoztak.
            Az út végtelennek, és céltalannak tűnt. A süvítő szél szűntelenül sivított rájuk, és szórta a havat a nyakukba. A teljes elhagyatottság érzése telepedett szívükre. 
- Ha nem lett volna ott a Kövér, akkor is eljöttünk volna? – kérdezte egyszercsak Duli. Ezen a kérdésen mindannyian elgondolkodtak, aztán Pompon felelt.
-Hogyha valami szép helyet találunk, akkor tulajdonképpen jó, hogy ott volt. Egyetértettek. Szívük újra reménységgel telt meg, és sietősebben lépdeltek előre a szinte derékig érő hóban.
- Lehet, hogy tele lesz minden játékkal, és senki sem fog parancsolgatni.
- Én egy hatalmas erdőben szeretnék lakni, aminek a közepében egy torony áll, és... Álomfény ekkor hirtelen megtorpant.
- Mi az? – kérdezte Pompon.
- Valami van ott.
A többiek is előrefurakodtak. Úgy tetszett, hogy a hótakaró néhány méter után a semmibe veszik. A négy egykori szobalakó óvatosan közelített a peremhez. Álomfény kis híján le is csúszott, ám a többiek elkapták. A fejüket kidugva leselkedtek, de csak az üres hasadékot látták, és a mélybe hulló fehér hópelyheket.
- Erre nincs tovább – mondta Pompon.
- Akkor a másik irányba megyünk – mondta Álomfény.
És azzal visszafordultak, és az eddigi útirányuktól távolodva haladtak tovább.
- Mi lesz, ha a túloldalon sem lesz semmi? – Kérdezte Duli.

-Akkor is bejárjuk az egész helyet! – mondta Álomfény határozottan. Némán lépkedtek tovább a vastag hótakaróban, ám mintha mindannyian kissé elkedvtelenedtek volna. Képzeletükben egy roppant jégszigetet láttak, amelynek az egyetlen biztos pontja a kis fehér szoba, a naponta érkező játékok, és a Kövér.

- Álomfény – szólalt meg egyszer csak Fonat – ha nem találunk semmit, visszamegyünk? -
Álomfény nem felelt. Nem tudott mit felelni. Szíve szerint az felelte volna, hogy most már inkább leugrik a peremről, mintsem visszamenjen oda. Aztán Pompon felelt helyette:
- Szinte még el sem indultunk, máris visszafordulnál?

Ez után nem beszéltek. Sokáig meneteltek a kietlen, sötét jégvilágban, úgy, hogy az időérzékük teljesen elveszett. Színes képzeletük biztosított csak némi menedéket, akár egy pislákoló láng, ám csakhamar kialudt az is, és a helyét betöltötte a kíméletlenül süvítő szél és az arcukba csapó fagyos hó. Aztán egyszer csak mintha a szélfúváshoz valami másik hang is párosult volna, ami leginkább egy dühös: Hé! Kiálltásra emlékeztetett. A hang viszhangozva söpört keresztül a tájon, és mindannyian egyszerre kapták fel a fejüket:
- Mi lehetett ez? – kérdezte riadtan Pompon.
- Talán valami jégvilági szörnyeteg! – mondta ijedten Fonat. Álomfény haladt tovább, ám amikor észrevette, hogy a többiek nem követik, hátrafordult:
-Már nem lehetünk messze.
-Honnan tudod?
-Érzem... biztosan érzem. Kérlek, higyjetek nekem! Az a hely... bármi is az... létezik. Pompon néhányat előrelépett Álomfény felé, majd bizonytalanul elindult Fonat és Duli is. Újabb hosszú menetelés kezdődött a sötét homályban. Aztán végtelen hosszúságúnak tűnő vándorlás után, Álomfény megtorpant:
- Ott van valami, látjátok?
Szinte a semmiből egy meredek hófal tűnt elő, ami úgy tetszett, mint egy hatalmas hegy lába. Szélességét és a magasságát a sötétben nem lehetett látni, de szinte érezni lehetett hogy óriási.

- És most? – kérdezte Duli.
-Felmászunk rá – felelt határozottan Álomfény.
-Vajon mi lesz ott? – kérdezte álmélkodva Fonat.
-Azt hiszem, találni fogunk egy barlangot... nem tudom biztosan...
Ekkor újra felharsant az az iszonytató: Hé! Üvöltés. Áthatolt a süvítő orkánon, egészen a szívükig, és fagyossá dermesztette azt.
- Siessünk! – mondta Duli. – Az a valami a nyomunkban van!
Pompon ekkor előrelépett, és egy kiálló szikladarabba kapaszkodott, majd elkezdett felfelé mászni. A többiek követték őt. A hegy oldala meredek volt és jeges. Nagyon óvatosan haladtak, de még így is sokszor megcsúszott a kezük, vagy a lábuk és csak a vakszerencse mentette meg őket a lezuhanástól. Hosszú percek teltek el, és az út nemhogy könyebbé vált volna, egyre nehezebb lett. A kiálló sziklacsúcsok megritkultak, és alig volt mibe kapaszkodniuk a jeges hófalban. Duli haladt leghátul, és miközben fél lábbal a levegőben kapálódzott, egy rossz megérzéstől vezérelve hátrapillantott.
- Ott van, nézzétek!
         Azzal mindannyian lefelé irányították a tekintetüket, és még a szürke homályból is lehetett látni, hogy a fehér hótakaróban egy kis fekete pötty közelít feléjük.
- Gyerünk, már nem lehet messze! – mondta Álomfény, és azzal tovább mászott felfelé. A szél egyre kíméletlenebbül kavargott körülöttük, és csapkodta az arcukba a duzzadt hópelyheket. A négy egykori szobalakó ujjai már csak ropogva mozogtak, ahogy a rájuk fagyó jég eltöredezett rajtuk. Az út céltalannak tetszett, mintha egy még jegesebb hegycsúcs várná őket, onnan pedig csupán vissza, az élettelen hószigetre.
-Itt van! – kiáltott fel Pompon, és a hangja olyan örömteli volt, hogy a többiek is egycsapásra kizökkentek a reményveszett révületükből.
 - Mi az? – kérdezte a hátulról Fonat.
-  A barlang! – válaszolt mosolyogva Pompon. Egy kiálló sziklapárkányra kapaszkodtak fel mindannyian, és ámuldozva nézték az előttük tátongó barlang bejáratát. Álomfény elindult befelé, és a többiek követték őt. Pár lépés után szinte teljes sötétség vette körbe őket, és csak valami furcsa kékes derengés adott némi világosságot. Szótlanul gyalogoltak előre, csak a lépteik kopogása viszhangzott a hosszú, kanyargós járatban. Kellemes, magasztos érzés kerítette négyüket hatalmába, mintha tudták volna, hogy annak a bizonyos utazásnak a végállomásához közelednek.
- Vajon még a nyomunkban lehet? – tette fel egyszer csak a kérdést Duli. És abban a pillanatban, akárha válaszként érkezne, egy újabb hangos kiáltás harsant fel:
- Hé! Hé!
A hang most már egészen közelinek tűnt, mintha egyenesen a körülöttük lévő falakból érkezne. Hogy az üldözőjük mennyire járhatott közel, azt a viszhang csalóka természete miatt nehéz lett volna megállapítani. Szinte már futva haladtak tovább. Álomfény úgy érezte, hogy képtelen elég gyorsan haladni, mintha valami láthatatlan erő tartaná vissza. Lábai úgy nehezültek el, mintha lassanként ólmot töltöttek volna bele.
- Hé! Hé! – hangzott el újra, és aztán többször megismétlődött, egyre közelebbről.
A négy egykori szobalakó kétségbeesésében rohanni kezdett a végtelennek tűnő barlangjáratban, de mintha a mögöttük közeledő iszonyat sokkal gyorsabb lett volna náluk.
- Elvesztünk! – mondta lihegve Pompon.
- Még nem! Mindjárt ott vagyunk... – felelte Álomfény. És alighogy ezt kimondta, a barlang szája hirtelen kitárult, és egy hatalmas csarnokba érkeztek. A földből áttetsző kövek magasodtak, és kékes fényt árasztottak.
- Olyan, mint egy kristálypalota – ámult el Pompon.
- Vagy mint egy üveglabirintus – felelt Duli.
- Induljunk! – mondta Álomfény sürgetően, és azzal elindult a kristályoszlopok felé. Ebben a pillanatban egy irtózatos kiáltás hallatszott, közvetlen mögülük:
- Hé!
A Kövér volt az. Vonásai furcsán eltorzultak, arca ijesztően megnyúlt, és mintha a termete is nagyobb lett volna. A szemei vörösen izzottak a dühtől:
- Azonnal takarodjatok vissza a szobába! – ordította fröcsögő nyállal.

- Nem! – Kiáltotta Pompon, és berohant a kristályok közé. A többiek követték őt.
- Innen nincs kiút, ostobák! – ordított tovább a Kövér – mondtam már nektek, ez itt a jégvilág, itt nincs más csak a szoba!
- Én nem hiszek neked! – kiáltotta vissza Álomfény.
- Majd meglátjátok – felelte a Kövér, és hangosan felnevetett, úgy hogy a kristályok is beleremegtek. A négy egykori szobalakó ijedten menekült a kövek között, és bár próbáltak szorosan egymás mögött maradni, az út annyira kusza és szerteágazó volt, hogy rövid idő alatt elvesztették egymást, és külön-külön bolyongtak a végeláthatatlan labirintusban.
- Hol vagytok, hol vagytok? – hallatszott néha-néha egy segélykérő kiáltás, ám csak a Kövér gúnyos nevetése volt rá a felelet.
- Nincs kiút, ostobák! Csak visszaút van!
           Álomfény ekkor épp egy olyan kristály előtt állt, amely a felülete olyan volt, mint egy tükör. A tükörben először a saját arcát látta, aztán a képben valahogy a Kövér eltorzult arca jelent meg, mintha pont vele szemben állt volna.
- Nincs kiút! – ismételte a tükörkép, gúnyos grimasszal.
Álomfény egy pillanatra megingott, aztán toppantott a lábával:
- Nem hiszek neked!
Ekkor csilingelés hallatszott, és a Kövér tükörképe hirtelen eltűnt. Álomfény felkapta a fejét, és elindult a csilingelő hang felé. Hamarosan kiért a labirintusból, és egy üres terembe érkezett. Pompon, Duli és Fonat szinte egyszerre jelent meg mellette. A terem közepén, csak úgy egymagában, egy fehér ajtó állt. Az ajtó körül ládák hevertek szerteszét, mindenféle játékkal.
- Az ajtó biztosan minket vár... – szólalt meg Pompon – de miért vannak itt a játékok?
- Nem értem – felelt Álomfény.
Duli és Fonat ekkor elindult a ládák felé, és kutakodni kezdtek.
- Most nem érünk rá játszani! – szólt rájuk Álomfény.
- Nem játszunk! – felelt komolyan Duli.
Ekkor a kristálylabirintusból újra felharsant a kövér hangja:
- Hol vagytok? Azonnal vezessetek ki innen!
Duli ekkor egy dobot kapott fel a ládikók közül:
- Ez lesz az enyém!
Fonat egy dudát:
- Ez meg az enyém!
Álomfény és Pompon egyszeriben megértette, és ők egy-egy cimbalmot vettek ki a tucatnyi játék közül.
- Kezdhetjük?
- Kezdjük!
És azzal harsogó zenebonába kezdtek. A dob, a duda és a két cimbalon fülsiketítő lármája az egész csarnokban viszhangzott. A kristályok közül a Kövér is ordítozni kezdett, de hogy mit, azt már nem lehetett érteni. A mennyezetről ekkor kis görgetegekben kezdett omladozni az odafagyott jég és hó. Aztán megremegett a föld, és megremegtek a kristálykövek is.
- Mit csináltok, ti ostobák? – ordított odabentről a Kövér.
- Hangosabban! – Kiáltott Álomfény, mire a többiek még erőteljesebben lármáztak. A ricsajtól lezuhanó egyre hatalmasabb jégdarabok feldöntötték a kristályoszlopokat, és az egész labirintus úgy omlott össze, mint egy kártyavár. A Kövérnek még hallatszott az utolsó üvöltése, ami aztán hirtelen el is veszett. Az irtózatos robaj után végre csend lett. A négy egykori szobalakó lassan az ajtó felé fordult. Álomfény előre lépett, és kinyitotta. Meleg fény fogadta őket, ám azon túl nem láttak semmit.
- Ki megy elsőnek? – kérdezte Pompon.
- Majd én – felelte Fonat, és azzal már be is lépett az ajtón, és úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Másodikként Duli lépett be. Pompon és Álomfény egyedül maradtak. Pompon az összeomlott kristályhalomra pillantott.
- Vajon mi lesz a Kövérrel?
Álomfény elgondolkodva felelt:
- Majd valaki megtalálja, és kiszabadítja, ahogy egykor mi is tettük.
- Én is így gondolom – mosolygott Pompon, aztán belépett ő is az ajtón.

Álomfény mély levegőt vett, majd ő is elhagyta a jégvilágot.