Élj megfontoltan!
A történet előtt, amelyet ismertetnék, néhány közös tudást - patentet - megemlítenék.
Először is ez a történet kitaláció, azaz az írói képzelet szüleménye.
Másodszor, hogy mi nem hagyjuk magunkat tanítani senkitől, az a meggyőződésünk biztos alapja.
Ha mégis hatnak ránk emberek és az ő tetteik, akkor azokat titokban lessük meg és el, és úgy is alkalmazzuk őket. Idővel a kútfőre utalni szoktunk, név nélkül, szigorúan megtartva titkunkat és a szabályt: vállaljuk a tetteinkért a felelősséget, vagyis semmit másra át nem háríthatunk döntéseink és eljárásunk következményeiből.
Ha a mestereinkre hivatkoznánk, akkor semmit sem tanultunk volna tőlük, hiszen az az első, amit ajánlottak előttünk: a magunk urai vagyunk, miután felnőttünk.
Harmadszor: magunktól úgy tanulunk, hogy szinte észre sem vesszük ezt az okosodást.
Amikor az a bizonyos leskelődés azt a lehetőséget állítja elénk, hogy magunktól tanuljunk, ami alatt például azt érthetjük, hogy a történetünket értelmezhetjük a korábbiakhoz képest új megközelítésben, és így annak egészen új értékei tűnhetnek szemeink elé, esetleg megfordítva mindent, amit eddig magunkról és a történetünkről gondolni bátorkodtunk, nos, akkor egy köztes helyzetbe kerülünk, hiszen a mester tanítása így szól, persze titokban, a leselkedés eredményeképpen, hogy : tanulj fiam magadtól.
Még csak annyit, és aztán rögtön a történetre térnék, hogy a magunktól tanulást a gyógyászat egyik mai módszeréhez hasonlítanám, az őssejttel történő eljáráshoz, amelyben a testünk valamikori része siet a segítségünkre, hogy kimentsen minket a bajból, a súlyos betegségből.
Itt, ebben a történetben, egy saját döntés átértékelése, jó részének felfedezése teremt lehetőséget a folytatásra, vagy a bajból való megmenekülésre.
Feltéve persze, hogy az általam felvázolni merészelt módon eljárhatunk, és ez bátran tartható a magunktól tanulásnak, egyúttal pedig az említett valamikori jót olyan színben megjelenítheti, mintha a változást „az a jó" hozhatná el számunkra.
Technikumi végzettségű volt a férfi, és elmúlt ötven éves, amikor tizenöt év távollét után ismét lehetőséget kapott arra, hogy folytassa félbeszakadt életét.
Maga volt a félbeszakítás, a törés okozója.
Túl volt egy házasságán, ahogy az új felesége is a második kapcsolatába lépett, amikor vele megismerkedett. Az ő fia már felsőbe járt, az anyja nevelte, az asszonyé pedig inkább kisiskolásnak számított.
Hamar lett közös fiuk, aki éppen csak betöltötte a néhányadik hónapját az életének, amikor megtörtént a tragédia.
Megölte az asszony szeretőjét.
Nagyon szerette a nőt. Borzalmasan sértve érezte magát a megcsalatott férj szerepében. Nem tudta feldolgozni a dühöt, amit érzett, amikor az asszony nyíltan bevallotta neki a másik férfivel való kapcsolatát.
Hogy létezhet olyan, hogy helyette mást szeressen a felesége, aki neki mindenkinél többet jelentett, és akiről azt képzelte, hogy a világgal ér fel számára, és ezt ő ki is fejezte a szeretetével, az asszony és a gyerekek iránt megnyilvánuló gondoskodásával.
Mi lehetett az a hiány, ami a feleségét rávihette erre a szörnyűségre, ami neki eszébe nem juthatott, amikor mindent igyekezett megadni neki, amit csak elgondolhatott a kívánságaként?
Mit adhatott az a férfi neki, amire ő ne lett volna képes?
Ezeket akkor kérdezte magától, amikor a hivatalos előírást teljesítve megjelent a feltételes szabadulása után a hatósági illetékesnél, és rázuhant az a tizenöt év, amíg azon gondolkodott, hogy mi is történt vele az eltelt időben, ráadásul az állami embernek kérdeznie sem nagyon kellett tőle a részleteit a tragédiának és a család akkori helyzetének, az ő és a felesége kapcsolatának.
Az iratokból az kiderült, és ő ezt nem is tagadta, hogy kitervelt tettről volt szó.
Megleste a férfit, majd végzett vele.
Azt nem mondaná, hogy különös kegyetlenséggel, hiszen ez nem is szerepelt a bíróság megállapításában, és ő sem ragadtatta el magát a férfi teste meggyalázásával, de az biztos, hogy könyörtelenül.
Vagy ő, vagy én. Ez a kérdés volt feltéve általa, és ő erre a kérdésre maga válaszolt, és a válasznak megfelelően járt el. Mint egy mindenek feletti ítélkezésre jogosult szerv, vagy olyan ember, aki ezt a jogosultságot érezheti, mondjuk a saját odaadása, a szeretete, ezáltal pedig az őt ért sérelem nagysága szerint.
Az élet igazságtalanságát csak így tartotta kiegyenlíthetőnek, nem azon torolva meg a sérelmet, akitől az származott, a feleségén, hanem azon az emberen, aki, persze, részese volt a sérelemnek, tudva a férjes asszony házasságáról, de aki a helyrehozatalt igazán nem „intézhette" el neki, hiszen ilyen kárpótlást csak az asszonyától várhatott volna, ha erre az asszony hajlandónak mutatkozott volna.
A börtönből sikerült a családot újra létrehoznia.
Micsoda öröm volt számára, amikor várta a felesége az ő szabadulását, a két gyerekkel, és micsoda siker, hogy az asszony elfogadta az újrakezdést vele, mindezek után a történtek után.
Az számított, hogy minden pénzét, amit csak félretehetett a munkája után, elküldte az asszonynak, tudva róla, hogy milyen nehéz neki a két gyerekkel, egy keresetből megélnie?
Vagy az asszony belátta, hogy mekkorát hibázott vele szemben, és azon már úgy sem tudott változtatni, ami azzal a másikkal történt, azért elfogadta, visszafogadta őt, lehet, hogy beletörődően, lehet, hogy csak a gyerekekre tekintettel, de legalább a lehetőséggel, hogy ő újra megszerettetheti magát, és újra szeretheti az asszonyt?
Megmaradt a családja, és ő ezt a családot most teljes erejével szolgálhatja, és szeretnie is lehet, mégpedig jobban, mint azt tizenöt éve tette. Hát kérhetne ennél többet egy bűnös ember, aki megszenvedte a büntetését, mondhatni megbűnhődött, már ami a bűnhődés hivatalos részét illeti, azt egészen biztosan?
A meggyilkolt életét nem adhatja vissza. Hogyan is tehetné. Pedig a hivatalos ember emlegetett valami ilyet, amikor azt mondta, hogy neki már kettőjük helyett is kell élnie, ha ő a másik sorsát elvette tőle, amikor önkényesen döntött arról a sorsról.
Aztán nem nagyon beszélgettek erről, mert neki ilyesmire nem nagyon volt ideje, meg értenie is csak keveset sikerült ebből a furcsa felvetésből.
A boldogság és a remény hamar elvesztette a hevét, mert elfogyott a pénz, amit a szabadulásakor magával hozott, és a ház körüli tennivalók nem csak munkát jelentettek, hanem kiadásokat is, és az új munkahelyen nem volt túl nagy a kereset. A családi pótlék pedig alig tett hozzá valamit a család bevételéhez, ha a gyerekek iskolázása költségeit is nézzük.
De az igazi csalódás az asszony szeretete volt.
A hiányzó szeretete.
Kinek panaszkodhatott volna másnak, mint a hivatalosságnak, aki felügyelte az ő magatartását, miután csak feltételesen engedték el, és bármikor visszavihették volna, ha sérti a szabályokat, amiket megszabtak neki feltételül, vagy elkövet valamilyen cselekményt, amiért ismét szabadságvesztésre ítélik.
Dehogy volt neki kedve bármi rosszra, amikor a legrosszabbat kellett elszenvednie, ami csak érhette, azok után, hogy maga előtt látta a hátralévő életét, mint dolgos, szeretetben eltöltött időt, amelyet a nagyfia és a kisfia édesíthet meg, meg az asszony gyereke, akit ő már régen elfogadott, és aki őt szinte apjaként tisztelte és szerette.
Aztán majd csak lesz még arra is módja, hogy megvalósítson valamit az elképzeléseiből, a szakmaiakból, hiszen voltak ötletei annak idején, és megbecsülték a munkahelyén, ahol több mint tíz évet dolgozott.
És a kitárulkozása közben azt kellett megtapasztalnia, hogy a hivatalos ember nem segíteni igyekszik rajta a tanácsaival meg a megértésével, hanem kérdez, például olyan értelmetlenséget, hogy mi volt jó az ő cselekményében, amit annak idején elkövetett.
Mi volt jó az ő gyilkosságában?
Hát hogy lehet ilyen szörnyűséget kérdezni?
Megbánta ő azt már éppen elégszer, és mindent meg is tenne, hogy meg nem történtté tegye, ha ilyen lehetséges volna, de azt kérdezni, hogy mi volt ebben a jó, neki vagy akárkinek, ez egyenesen képtelenség.
És a hatóság embere azt mondta, hogy azért kellene ezt kiderítenie a maga számára, hogy megérthesse, hogy mi is volt az, ami a döntésében helyesnek bizonyult, majd azt is meg tudja érteni ezek után, hogy mi volt a téves elhatározás, amit el kellett volna kerülnie, és ezen az úton még odáig is eljuthatna, hogy a felesége igényét igyekszik figyelembe venni és megérteni, és akkor a mostani vágyát is érthetné az asszonynak, ha minden igaz.
Abban állapodtak meg, hogy az ő cselekményében nem volt semmi jó, de előtte az jónak tartható, hogy ki mert állni a saját igazáért; azért, hogy ő az asszonyt teljes szívéből szereti, és neki ehhez a szeretethez joga van.
Ez a jó, amit fel kell fedeznie a történetében, és ezután csak rosszak jönnek.
Mert a feleségének joga van ahhoz, hogy azzal legyen boldog, akivel boldognak tudhatja magát, és akkor is, ha ez a valaki nem ő.
Ahogy annak a férfinek is joga van az asszonnyal boldognak lennie, akit az asszony a boldogságához választott, még akkor is, ha ez a férfi nem ő.
És ahhoz már nincs joga, hogy az asszonyt kényszerítse a választásában, vagy olyat tegyen, amellyel befolyásolni próbálja az asszonyt a kedvező döntésben, túl azon, hogy elmondja neki az iránta gyakorolt érzését és az ebből fakadó elhatározását, és kész arra, hogy az asszony választását elfogadja, akkor is, ha az számára kedvezőtlen.
Akkor is így gondolkodhatott volna, és ezt ma is így érdemes végiggondolnia, vette kivehetőnek a hivatalosság kérdéséből, és hirtelen ott állt egyedül, „mint az ujjam", ahogy mondani szokták, támogatás és tanács nélkül, elveszítve minden reményt és bizakodást, azzal az egyetlen tudással a tarsolyában, hogy ő szerette és szereti az asszonyt, és ez az ő választása: ez ő maga, és ezzel bárki elé kiállhat, és ezt bárki előtt képviselheti.
Csak éppen ebből még semmi nem fog következni arra nézve, hogy a szeretett asszony hogyan fog dönteni róla, és mi lesz az ő sorsa a szeretetével, amelyet immár megismert, mint a sajátját, és mint olyat is, amely van; amire jónak és alkalmasnak mutatkozik, és - sajnos - vannak olyanok is, amelyekre ez a szeretet jogosultságot, eleve kijáró előnyt nem fog jelenteni.
Rá kellett ébrednie, hogy a tizenöt év igyekezete egy pillanat alatt vált semmivé, amikor felismerte, hogy az asszony őt tizenöt évvel ezelőtt sem szerette, és most sem szereti.
Lehet, hogy most mást nem szeret, de az is érezhető, hogy kapcsolatuk üres, és csak a gondok töltik ki a napjaikat, amely gondokat már nem együtt szenvednek el, ahogy a megoldásukról sem együtt tudnának dönteni. Nincs kapocs, ami összekötné őket, a gyerekek sorsán kívül, ha kellemetlen is ezt neki maga előtt bevallania. Kellemetlen? Borzasztó. Másodszor ment tönkre az élete, ez volt az érzése, illetve ezt már nem érezte, hanem ezt már így tudta.
Egy érzése maradt; hogy az ő szeretetét más nő még viszonozhatja, és akkor ezt még megélheti, ezt az élettől még megkaphatja.
Ő, a szörnyű bűn elkövetője, aki felépített magában egy lehetséges jövőt, most mindent elölről kell, hogy kezdjen, mert hiszen az a jó, ami az övé, az akár most is alapja lehet az életének, a hátralévő életének, legyen az pár nap vagy hosszú évtizedek sora.
Ha valamikor fel tudta tenni a kérdést magának, hogy „ő vagy én?", akkor most is felteheti a kérdést, igaz kicsit átalakítottan: „ megadhatom magamnak a jót, amire magamat alkalmasnak tartom, vagy sem?".
A válasza igen volt.
Az „őssejtnyi jó" tette alkalmassá az élete folytatására.
A történet elbeszélője gondolja, hogy új kapcsolata lett a férfinek, és gondoskodott a három gyerekről, ahogy tehette.
Hogy magától tanult-e, miután meglepték egy képtelen kérdéssel, majd felfedezte a jót magában, azaz önbizalma megmaradhatott, és ez mintegy meggyógyította, annak eldöntését az olvasóra bízom.