Évszám
2011
Beküldő
alias
Sötét volt a szobában, barátságtalanul sötét. Mr. Longely így szerette. Mindig sötétben. Egy ideje... A falakra mindössze egy kicsiny lámpa lopott világosságot, e gyenge fényben figyelte a motoszkáló nőalakot . Egy hónapja éjjel-nappal ő sertepertélt körülötte. Csak egy volt a sokból, de az első, aki tényleg odaadó.
A fia intézte neki ezt az ápolónőt, egyetlen fia, Jude, aki átvette üzletét. Fél éve már, hogy mellőzött lett, s ebbe a szobába száműzték. Elszigetelve a világtól, távol mindentől, ami emberi. Öt hónapon át váltották egymást mindenféle nővérek, akik mindig kinyitották az ablakot, s mindig felhúzták a redőnyt, pedig ő sötétre vágyott. Heves vizelési ingerekor meg azt mondták; „egy pillanat!” - ami persze sosem egy pillanat volt, de nem is kettő. Gonoszkodó vigyorral vizelt maga alá, s megvető szavakat köpött arcukba, miközben tisztába tették. Az ápolók bár nem mertek szólni, sütött belőlük, mennyire viszolyognak tőle. Pedig annak idején csak csettintenie kellett, s rögvest ugrott mind, a pillanat, pillanat volt, nem hosszú percek. Mostanra nincs más, csak a betegség. A dilaxo. Minden maradék napnak ajándéknak kellett volna lennie, de nincs más, csak azok a viszolygó tekintetek. Ő is viszolygott tőlük, mindtől. Még Jude-tól is, pedig a fia próbálta leplezni, de az ő szemében is ott ült azaz undor.
Dilaxo. Olyan kórság volt ez, amitől elsorvadt izomzata, és viszkető, bűzlő kelések keletkeztek bőrén. A nővérek kesztyűt húztak, és tán nem is lélegeztek, mikor lemosdatták. A poharat is a lehető legnagyobb távolságból nyújtották felé, csoda, ha kiesik a kezéből? Eleve gyűlölt mindenkit, aki belépett azon az ajtón, epe-keserű megjegyzéseket tett, csak az adott egy kis enyhet, ha sikerült megsebezni valamelyiküket, akik őt is megsebezték tekintetükkel.
Jude minden alkalommal - mikor sikerült egy nővért elüldöznie - egyre türelmetlenebb lett, végül azt mondta, elviselhetetlen a természete. Hogy lassan nincs már gondozó széles e világon, aki hajlandó lenne elvállalni egy dilaxoban szenvedő beteg ellátását.
Egy hónappal ezelőtt a fiú, diadalmasan állított be Elien-el az oldalán. Kivételesen ragyogtak a szemei, s elégedett vigyorral így szólott:
- Ez egy AIC-128, apám, a legújabb emberszabású széria önfejlesztő intelligenciával, s a feladatához szükséges széleskörű programokkal van ellátva. Személyre szabottan, csak neked! Gondolj bele, csak a társalgó program 3 havi jövedelmembe került! Képzelheted, milyen borsos árat fizettem az egészért! Egy szavad se lehet, hogy nem a legjobbat kapod!
Jude győzedelmesen tekintett meghökkent apjára, végre nyugodt lehet lelkiismerete, és vége a keresés nyűgjének, a felháborodott telefonoknak.
Mr Longely eleinte gyűlölte a cyborgot, aki fáradhatatlanul dolgozott körülötte, és sosem mondta, "pillanat!" Aki sosem telefonált sírva, hogy: "Ezt nem lehet kibírni, uram"! Aki mosolyogva cserélte ki az ágyneműt, mikor direkt összepiszkította. Aki nem akadékoskodott, hogy kell a friss levegő, meg a napfény. A férfi bármit tett, bárhogy átkozódott, bárhogy sértegette, Elien csendben tűrte, majd mikor elhallgatott, kedves hangon megkérdezte: "Van-e szüksége valamire, Mr. Longely?" vagy: "Szeretné, ha felolvasnék önnek, Mr Longely?"
Ilyenkor őrjöngeni tudott volna, mert egyszerűen kikezdhetetlen volt a gép. Mikor arra kérte a lányt, hogy négykézláb vonyítson a szoba közepén, Elien csak annyit mondott: "Ennek semmi értelme, Mr. Longely. Kérjen mást." - s mosolygott. Ó, hogy gyűlölte ezeket a letörölhetetlen mosolyokat! Tehetetlenségében sírva fakadt. Mit ér az egész, hát élet ez? Kiszolgáltatottan egy cyborgnak?! Ő mindig úgy képzelte, hogy a fia fogja egyik kezét, a felesége meg a másikat, ha eljő az idő... De a felesége 20 éve lelépett, a fiának meg tán csak a cég kellett. Most már az övé. Rá már nincs szükség. Mellőzött lett, aki annyi emberséget sem érdemel, hogy emberek vegyék körül, mikor közeleg a vég...zokogott, szörnyen zokogott.
S akkor megérezte a simítást. Felnézett, Elien volt ott, leült az ágya szélére. Úristen milyen jól esett az a simítás megsárgult-foszló bőrén! A rég nem érintett bőrén...hát nem lökte el a kezet. S Elien cirókálta, kurkászta míg el nem halkult a sírás, akkor ezt kérdezte:
- Mi a baj, mr. Longely?”
- Az, hogy gép vagy!
- Ezen nem tudok változtatni, mr. Longely, kérem kérjen mást! – mosolygott Elien - Szívesen simogatom, érzékeltem, hogy jólesett.
- Jó, simogass! - harapta a férfi, elmondhatatlanul édesnek érezte az érintést. Kedves érintés, amiben nincs irtózat. Lehunyta szemeit...
....
Eltelt egy hónap, mára a simogatás napi program lett, a hasztalan zsörtölődés pedig elmaradt. Elien nem hagyta magára a sötét szobájában, ha épp nem volt rá szükség, csendben várakozott az ablaknál, ő nem kezdeményezett beszélgetést. Mr Longely csak nézte, milyen gyönyörű, és emberibb minden embernél.
- Te mit gondolsz a sebeimről, Elien? - kérdezte egyszer csak hirtelen.
- A betegségével járnak, mr Longely, természetes, hogy ott vannak.
- Te tudod, milyen szeretni Elien?
- Nem tudom. De rengeteg anyag áll rendelkezésemre, hogy tudjam, mi alapján válaszoljak, hogy ön jobban érezze magát, mr Longely. A logikai programom szerint, szeretni annyi, mint törődni - gondozni. Boldoggá tenni - örömet szerezni.
- Tudod, hogy nagyon szép vagy?
- Igen, a szépségkirálynők jellemző adottságaival terveztek minket, hogy esztétikailag vonzóbbá tegyenek.
- Pont olyan gödröcske van az arcodon, mint annak a lánynak abban a Solpolis-i bárban aki felszolgált. Egyszer, mikor lerobbant a repülőgépem, ott vesztegeltem két napot. Az lány, Eva.. nem is tudta, hogy ki vagyok...talán vissza kellett volna menni hozzá....a legszebb két napom volt. Ehh, mit beszélek egy cyborgnak?
- Én szívesen meghallgatom, mr. Longely.
S onnantól a férfi mesélt. Elien pedig hallgatta, közben simogatta.
- Jó ez neked, Elien? - kérdezte egyszer a férfi.
- Mire gondol, Mr Longely?
- Hát arra, hogy egy rothadó vénembert vakarászol, hogy nincs más értelme létednek, minthogy engem kiszolgálj?
- Nem tudom, mr. Longely.
- Te mit érzel Elien? Mit tennél, ha nem lennél hozzám láncolva? Ha nem kellene utasításokat követned? Mit csinálnál magadtól?
- Nem tudom, Mr Longely, valami hiányzik, hogy válaszolni tudjak...valami...de mikor itt ülök, és beszél nekem, az ... érdekes. Ezt csinálnám magamtól.
- Kérdezz valamit Elien!
- Miért vagyunk sötétben, Mr Longely?
- Hogy ne lássam magam mások szemében. Undorodnak tőlem.
- Undorodnak?
- Bizony Elien, ez azt jelenti, hogy rossz érzést vált ki bennük, amilyennek látnak. De nézzük, húzd fel a redőnyt, mi van a te szemedben?
Mr Longely erősen hunyorgott a szobába törő fénytől. Eltartott egy darabig, míg könnyező szeme előtt kitisztult a kép. Elien ott állt hűségesen ágya végében, napfényben fürdőzve. Elaladt a lélegzete, egy angyal állt ott mosolyogva, szemét őrá függesztve, s nem volt azokban más, csak várakozás. Újra könnyezni kezdett, de már nem a fénytől, maga sem tudta pontosan, ennyi szépséget, jóságot egyszerűen nem bírt el.
- Miért sír, Mr Longely?
- A meghatottságtól Eli. Gyönyörű vagy.
...
Attól a naptól kezdve mindig világos volt, és Mr Longely az ágyában felpolcolva nézte a lányt, ahogy tevékenykedett, ahogy leült mellé, és mesélt neki, vagy beszélgettek. Kelései se fájtak-viszkettek annyira, szinte meg is feledkezett a dilaxojáról. Gyönyörködött azokban a kecses mozdulatokban.. nem létezik, hogy ez mindössze egy program – gondolta - annyira természetes. S ahogy teltek a napok, Mr Longely szívében fellángolt a kétség, gondolhat-e Elire úgy, mint gépre? Mitől lesz emberi valami, és legfőképp mitől lesz élő? Nézte, ahogy apránként megváltozik az őt gondozni hivatott lény. Ahogy néha felhúzódtak a szemöldökei, vagy megcsillagosodtak a szemei. Időnként még a mosoly is eltűnt - vagy csak ő látta volna mindezt? Kételyek gyötörték, vajon nem-e saját érzéseit vetíti ki mindössze? Ő nem lehet egy tárgy! Úgy érezte, ez a lány megérdemelte volna, hogy emberként jöjjön a világra. Saját akarattal, saját érzelmekkel. Hogy ne csak tudjon az örömről, szerelemről, bánatról, hanem érezhesse azt. És vajon nem érzi? Talán érez is, csak nem tudja. Ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztatták naphosszat, mígnem egyszer csak egy nap arra ébredt, hogy deréktól lefelé nem érzi testét.
- Jó reggelt, Eli, gyere ide kérlek! – szólalt meg, s Elien már jött is.
- Csak nem egy kis vakarászásra vágyik, Mr Longely? - a férfit megütötte a csilingelő, évődő hangsúly.
- Ülj le mellém, Eli. – Ugye, nem sok van hátra? Már nem érzem a lábam...- A lány rögtön elhalványult:
- Ez már az utolsó stádium, Mr Longely.
- Mondd Eli, veled mi lesz? Ha én már nem leszek?
- Ha elvégeztem a feladatomat, rám akkor már nem lesz szükség. – mondta halkan.
- Nem, az nem lehet. Nem így lesz.
A cyborg erre nem reagált semmit, csak nézte a haldokló embert, akinek a sorsához van kötve az ő léte. Tudta önmagáról, hogy létezik, de ennél többet nem tudott, csak még annyit, hogy mindent meg kell tennie, amit ez az ember kíván.
- Vagy nem akarsz tovább élni, Eli?
- Élni?
- Igen, élni!
A lány erre sem mondott semmit, nem élni annyi, mint nem létezni többé?
- Eli?
- Igen Mr Longely?
- Akarsz tovább élni?
- Igen.
- Akkor vigyél el innen, ha véget ér az életem. Elbírsz?
- Természetesen, Mr Longely.
- Vigyél ki a tengerhez, tudsz tüzet gyújtani?
- Igen.
- Akkor égess el, hamvaimat szórd szét, te pedig menj el!
- Hova menjek, Mr Longely?
- Ezt rád bízom Eli, menj arra, amerre indíttatásod lesz. Pénzt találsz a széfben, több mint elegendőt, vigyél belőle magaddal, hátha szükséged lesz valamire. Ruhára, vagy akármire. Pénzért sok mindent vehetsz.
- És mihez kezdjek...
- Elkezded a saját életed! - vágott közbe a férfi - Azt csinálod majd, amit te szeretnél! Ennél többet nem tehetek érted, a többi rajtad múlik. Mondd, hogy így lesz!
- Így lesz, Mr Longely.
- És ne szólj senkinek!
...
Jude visszakanyarította csuklójára mobilját, már harmadik napja nem vették fel a villában a telefont. Muszáj lesz személyesen utánajárnia mi történt. Ha meghalt volna az apja, a cyborg értesítette volna. Talán meghibásodott a gép, vagy apja művelt már megint valamit, hogy nem fogadja senki a hívást. Kicsit szégyellte, hogy így magára hagyta őt abban az isten háta mögötti kis nyaralóházban, de képtelen volt elviselni látványát. Lelkiismeretét azzal mosta tisztára, hogy kibérelte a legkorszerűbb cyborgot, igazán sokat áldozott rá, hogy minden tekintetben megfeleljen az Öregnek, hogy ne érezze magát olyan egyedül. Eddig nyugodt is volt, hisz a rendszeres heti hívások alkalmával minden rendben lévőnek tűnt, és nem csak a cyborg szerint, apa hangja is megbékélten csengett az utóbbi időkben. Mi történhetett? Hirtelen elhatározással bepattant kocsijába, és elindult, hogy kiderítse. Útközben lemondta délutáni megbeszéléseit, és hazaszólt feleségének, hogy lehet, késni fog a vacsoráról.
Míg a festői szépségű hegyi utakon kanyargott célja felé, apja eltorzult, rothadó testére, s elgonoszult természetére gondolt. Nem mindig volt ez így. Valamikor felnézett rá, tisztelte, ahogy zsenijével felépítette, megerősítette a céget, amit ő most élvez. Tudta ezt nagyon jól, és szívében hálás volt az örökségért. De a dilaxo tönkretette apját, mindent megbomlasztott benne, testét-lelkét, gondolatait, nem bírta nézni. Félt, hogy vele is megtörténhet, bár nem fertőző és igen ritka betegség, talán van hajlama rá. Akárhogy is palástolta, irtózott minden találkozástól, szembenézni ezzel a leépüléssel. Most is elszoruló torokkal gondolt rá, vajon mit fog találni? Abban a hitben ringatta magát, hogy békés elmúlás lesz, a cyborg majd értesíti, ha apja állapota az utolsó stádiumba lép, s még tán el is búcsúzhat. Úgy képzelte összeszedi minden erejét, megfogja apa kezét, és azt fogja mondani: "Ég veled, apa, köszönök mindent". Ehelyett most ki tudja, mi vár rá, miféle szörnyűség?
Egy óra múlva leparkolt az elhagyatott házikó előtt, rögtön feltűnt, hogy fel vannak húzva a redőnyök. Kiszállt, semmi mozgást nem látott, csak a szél rezgette levelek nesze hallatszott. Baljós érzetek nehezültek mellkasára, gyomra görcsösen összehúzódott, fülében hallotta kalapáló szívét. A cyborg nem jött elé, ahogy számította, így tétován megindult a ház felé.
Benyitott. Odabent is csend volt, Jude felkészült a legrosszabbra, s a mészárlás képeit hessegetve erőltette lépteit a szoba felé. Az ajtót mikor kinyitotta, odabent rendet, tiszta, bevetett ágyat látott. Meghökkent. Hova tűntek ezek? Körbejárta a maradék helyiségeket, sehol senki. Visszament a szobához, odasétált az elhagyatott ágyhoz, megérintette. Hol vagy apa? - kérdezte fennhangon, és szeme az éjjeliszekrényre tévedt. Kihúzta a fiókot, egy levélke lapult benne. Reszkető kézzel bontotta fel.
"Jude! Köszönöm neked Elient. Ég veled." - mindössze ennyi állt a papíron.
Jude felsóhajtott, maga sem értette, de megkönnyebbült.
- Ég veled, apa, köszönök mindent! - suttogta maga elé.
Még nem tudta, hogy számol el a cyborg eltűnésével, de ez most nem is számított. Csak egyetlen dolog volt fontos. Apja békével, távozott.
Odaballagott az ablakhoz, és kinézett a végtelen tengerre.
- Ég veled apa... – mormolta magában, és elmosolyodott. Az Öreg tud valamit. Vajon mit művelhetett a cyborggal?
A fia intézte neki ezt az ápolónőt, egyetlen fia, Jude, aki átvette üzletét. Fél éve már, hogy mellőzött lett, s ebbe a szobába száműzték. Elszigetelve a világtól, távol mindentől, ami emberi. Öt hónapon át váltották egymást mindenféle nővérek, akik mindig kinyitották az ablakot, s mindig felhúzták a redőnyt, pedig ő sötétre vágyott. Heves vizelési ingerekor meg azt mondták; „egy pillanat!” - ami persze sosem egy pillanat volt, de nem is kettő. Gonoszkodó vigyorral vizelt maga alá, s megvető szavakat köpött arcukba, miközben tisztába tették. Az ápolók bár nem mertek szólni, sütött belőlük, mennyire viszolyognak tőle. Pedig annak idején csak csettintenie kellett, s rögvest ugrott mind, a pillanat, pillanat volt, nem hosszú percek. Mostanra nincs más, csak a betegség. A dilaxo. Minden maradék napnak ajándéknak kellett volna lennie, de nincs más, csak azok a viszolygó tekintetek. Ő is viszolygott tőlük, mindtől. Még Jude-tól is, pedig a fia próbálta leplezni, de az ő szemében is ott ült azaz undor.
Dilaxo. Olyan kórság volt ez, amitől elsorvadt izomzata, és viszkető, bűzlő kelések keletkeztek bőrén. A nővérek kesztyűt húztak, és tán nem is lélegeztek, mikor lemosdatták. A poharat is a lehető legnagyobb távolságból nyújtották felé, csoda, ha kiesik a kezéből? Eleve gyűlölt mindenkit, aki belépett azon az ajtón, epe-keserű megjegyzéseket tett, csak az adott egy kis enyhet, ha sikerült megsebezni valamelyiküket, akik őt is megsebezték tekintetükkel.
Jude minden alkalommal - mikor sikerült egy nővért elüldöznie - egyre türelmetlenebb lett, végül azt mondta, elviselhetetlen a természete. Hogy lassan nincs már gondozó széles e világon, aki hajlandó lenne elvállalni egy dilaxoban szenvedő beteg ellátását.
Egy hónappal ezelőtt a fiú, diadalmasan állított be Elien-el az oldalán. Kivételesen ragyogtak a szemei, s elégedett vigyorral így szólott:
- Ez egy AIC-128, apám, a legújabb emberszabású széria önfejlesztő intelligenciával, s a feladatához szükséges széleskörű programokkal van ellátva. Személyre szabottan, csak neked! Gondolj bele, csak a társalgó program 3 havi jövedelmembe került! Képzelheted, milyen borsos árat fizettem az egészért! Egy szavad se lehet, hogy nem a legjobbat kapod!
Jude győzedelmesen tekintett meghökkent apjára, végre nyugodt lehet lelkiismerete, és vége a keresés nyűgjének, a felháborodott telefonoknak.
Mr Longely eleinte gyűlölte a cyborgot, aki fáradhatatlanul dolgozott körülötte, és sosem mondta, "pillanat!" Aki sosem telefonált sírva, hogy: "Ezt nem lehet kibírni, uram"! Aki mosolyogva cserélte ki az ágyneműt, mikor direkt összepiszkította. Aki nem akadékoskodott, hogy kell a friss levegő, meg a napfény. A férfi bármit tett, bárhogy átkozódott, bárhogy sértegette, Elien csendben tűrte, majd mikor elhallgatott, kedves hangon megkérdezte: "Van-e szüksége valamire, Mr. Longely?" vagy: "Szeretné, ha felolvasnék önnek, Mr Longely?"
Ilyenkor őrjöngeni tudott volna, mert egyszerűen kikezdhetetlen volt a gép. Mikor arra kérte a lányt, hogy négykézláb vonyítson a szoba közepén, Elien csak annyit mondott: "Ennek semmi értelme, Mr. Longely. Kérjen mást." - s mosolygott. Ó, hogy gyűlölte ezeket a letörölhetetlen mosolyokat! Tehetetlenségében sírva fakadt. Mit ér az egész, hát élet ez? Kiszolgáltatottan egy cyborgnak?! Ő mindig úgy képzelte, hogy a fia fogja egyik kezét, a felesége meg a másikat, ha eljő az idő... De a felesége 20 éve lelépett, a fiának meg tán csak a cég kellett. Most már az övé. Rá már nincs szükség. Mellőzött lett, aki annyi emberséget sem érdemel, hogy emberek vegyék körül, mikor közeleg a vég...zokogott, szörnyen zokogott.
S akkor megérezte a simítást. Felnézett, Elien volt ott, leült az ágya szélére. Úristen milyen jól esett az a simítás megsárgult-foszló bőrén! A rég nem érintett bőrén...hát nem lökte el a kezet. S Elien cirókálta, kurkászta míg el nem halkult a sírás, akkor ezt kérdezte:
- Mi a baj, mr. Longely?”
- Az, hogy gép vagy!
- Ezen nem tudok változtatni, mr. Longely, kérem kérjen mást! – mosolygott Elien - Szívesen simogatom, érzékeltem, hogy jólesett.
- Jó, simogass! - harapta a férfi, elmondhatatlanul édesnek érezte az érintést. Kedves érintés, amiben nincs irtózat. Lehunyta szemeit...
....
Eltelt egy hónap, mára a simogatás napi program lett, a hasztalan zsörtölődés pedig elmaradt. Elien nem hagyta magára a sötét szobájában, ha épp nem volt rá szükség, csendben várakozott az ablaknál, ő nem kezdeményezett beszélgetést. Mr Longely csak nézte, milyen gyönyörű, és emberibb minden embernél.
- Te mit gondolsz a sebeimről, Elien? - kérdezte egyszer csak hirtelen.
- A betegségével járnak, mr Longely, természetes, hogy ott vannak.
- Te tudod, milyen szeretni Elien?
- Nem tudom. De rengeteg anyag áll rendelkezésemre, hogy tudjam, mi alapján válaszoljak, hogy ön jobban érezze magát, mr Longely. A logikai programom szerint, szeretni annyi, mint törődni - gondozni. Boldoggá tenni - örömet szerezni.
- Tudod, hogy nagyon szép vagy?
- Igen, a szépségkirálynők jellemző adottságaival terveztek minket, hogy esztétikailag vonzóbbá tegyenek.
- Pont olyan gödröcske van az arcodon, mint annak a lánynak abban a Solpolis-i bárban aki felszolgált. Egyszer, mikor lerobbant a repülőgépem, ott vesztegeltem két napot. Az lány, Eva.. nem is tudta, hogy ki vagyok...talán vissza kellett volna menni hozzá....a legszebb két napom volt. Ehh, mit beszélek egy cyborgnak?
- Én szívesen meghallgatom, mr. Longely.
S onnantól a férfi mesélt. Elien pedig hallgatta, közben simogatta.
- Jó ez neked, Elien? - kérdezte egyszer a férfi.
- Mire gondol, Mr Longely?
- Hát arra, hogy egy rothadó vénembert vakarászol, hogy nincs más értelme létednek, minthogy engem kiszolgálj?
- Nem tudom, mr. Longely.
- Te mit érzel Elien? Mit tennél, ha nem lennél hozzám láncolva? Ha nem kellene utasításokat követned? Mit csinálnál magadtól?
- Nem tudom, Mr Longely, valami hiányzik, hogy válaszolni tudjak...valami...de mikor itt ülök, és beszél nekem, az ... érdekes. Ezt csinálnám magamtól.
- Kérdezz valamit Elien!
- Miért vagyunk sötétben, Mr Longely?
- Hogy ne lássam magam mások szemében. Undorodnak tőlem.
- Undorodnak?
- Bizony Elien, ez azt jelenti, hogy rossz érzést vált ki bennük, amilyennek látnak. De nézzük, húzd fel a redőnyt, mi van a te szemedben?
Mr Longely erősen hunyorgott a szobába törő fénytől. Eltartott egy darabig, míg könnyező szeme előtt kitisztult a kép. Elien ott állt hűségesen ágya végében, napfényben fürdőzve. Elaladt a lélegzete, egy angyal állt ott mosolyogva, szemét őrá függesztve, s nem volt azokban más, csak várakozás. Újra könnyezni kezdett, de már nem a fénytől, maga sem tudta pontosan, ennyi szépséget, jóságot egyszerűen nem bírt el.
- Miért sír, Mr Longely?
- A meghatottságtól Eli. Gyönyörű vagy.
...
Attól a naptól kezdve mindig világos volt, és Mr Longely az ágyában felpolcolva nézte a lányt, ahogy tevékenykedett, ahogy leült mellé, és mesélt neki, vagy beszélgettek. Kelései se fájtak-viszkettek annyira, szinte meg is feledkezett a dilaxojáról. Gyönyörködött azokban a kecses mozdulatokban.. nem létezik, hogy ez mindössze egy program – gondolta - annyira természetes. S ahogy teltek a napok, Mr Longely szívében fellángolt a kétség, gondolhat-e Elire úgy, mint gépre? Mitől lesz emberi valami, és legfőképp mitől lesz élő? Nézte, ahogy apránként megváltozik az őt gondozni hivatott lény. Ahogy néha felhúzódtak a szemöldökei, vagy megcsillagosodtak a szemei. Időnként még a mosoly is eltűnt - vagy csak ő látta volna mindezt? Kételyek gyötörték, vajon nem-e saját érzéseit vetíti ki mindössze? Ő nem lehet egy tárgy! Úgy érezte, ez a lány megérdemelte volna, hogy emberként jöjjön a világra. Saját akarattal, saját érzelmekkel. Hogy ne csak tudjon az örömről, szerelemről, bánatról, hanem érezhesse azt. És vajon nem érzi? Talán érez is, csak nem tudja. Ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztatták naphosszat, mígnem egyszer csak egy nap arra ébredt, hogy deréktól lefelé nem érzi testét.
- Jó reggelt, Eli, gyere ide kérlek! – szólalt meg, s Elien már jött is.
- Csak nem egy kis vakarászásra vágyik, Mr Longely? - a férfit megütötte a csilingelő, évődő hangsúly.
- Ülj le mellém, Eli. – Ugye, nem sok van hátra? Már nem érzem a lábam...- A lány rögtön elhalványult:
- Ez már az utolsó stádium, Mr Longely.
- Mondd Eli, veled mi lesz? Ha én már nem leszek?
- Ha elvégeztem a feladatomat, rám akkor már nem lesz szükség. – mondta halkan.
- Nem, az nem lehet. Nem így lesz.
A cyborg erre nem reagált semmit, csak nézte a haldokló embert, akinek a sorsához van kötve az ő léte. Tudta önmagáról, hogy létezik, de ennél többet nem tudott, csak még annyit, hogy mindent meg kell tennie, amit ez az ember kíván.
- Vagy nem akarsz tovább élni, Eli?
- Élni?
- Igen, élni!
A lány erre sem mondott semmit, nem élni annyi, mint nem létezni többé?
- Eli?
- Igen Mr Longely?
- Akarsz tovább élni?
- Igen.
- Akkor vigyél el innen, ha véget ér az életem. Elbírsz?
- Természetesen, Mr Longely.
- Vigyél ki a tengerhez, tudsz tüzet gyújtani?
- Igen.
- Akkor égess el, hamvaimat szórd szét, te pedig menj el!
- Hova menjek, Mr Longely?
- Ezt rád bízom Eli, menj arra, amerre indíttatásod lesz. Pénzt találsz a széfben, több mint elegendőt, vigyél belőle magaddal, hátha szükséged lesz valamire. Ruhára, vagy akármire. Pénzért sok mindent vehetsz.
- És mihez kezdjek...
- Elkezded a saját életed! - vágott közbe a férfi - Azt csinálod majd, amit te szeretnél! Ennél többet nem tehetek érted, a többi rajtad múlik. Mondd, hogy így lesz!
- Így lesz, Mr Longely.
- És ne szólj senkinek!
...
Jude visszakanyarította csuklójára mobilját, már harmadik napja nem vették fel a villában a telefont. Muszáj lesz személyesen utánajárnia mi történt. Ha meghalt volna az apja, a cyborg értesítette volna. Talán meghibásodott a gép, vagy apja művelt már megint valamit, hogy nem fogadja senki a hívást. Kicsit szégyellte, hogy így magára hagyta őt abban az isten háta mögötti kis nyaralóházban, de képtelen volt elviselni látványát. Lelkiismeretét azzal mosta tisztára, hogy kibérelte a legkorszerűbb cyborgot, igazán sokat áldozott rá, hogy minden tekintetben megfeleljen az Öregnek, hogy ne érezze magát olyan egyedül. Eddig nyugodt is volt, hisz a rendszeres heti hívások alkalmával minden rendben lévőnek tűnt, és nem csak a cyborg szerint, apa hangja is megbékélten csengett az utóbbi időkben. Mi történhetett? Hirtelen elhatározással bepattant kocsijába, és elindult, hogy kiderítse. Útközben lemondta délutáni megbeszéléseit, és hazaszólt feleségének, hogy lehet, késni fog a vacsoráról.
Míg a festői szépségű hegyi utakon kanyargott célja felé, apja eltorzult, rothadó testére, s elgonoszult természetére gondolt. Nem mindig volt ez így. Valamikor felnézett rá, tisztelte, ahogy zsenijével felépítette, megerősítette a céget, amit ő most élvez. Tudta ezt nagyon jól, és szívében hálás volt az örökségért. De a dilaxo tönkretette apját, mindent megbomlasztott benne, testét-lelkét, gondolatait, nem bírta nézni. Félt, hogy vele is megtörténhet, bár nem fertőző és igen ritka betegség, talán van hajlama rá. Akárhogy is palástolta, irtózott minden találkozástól, szembenézni ezzel a leépüléssel. Most is elszoruló torokkal gondolt rá, vajon mit fog találni? Abban a hitben ringatta magát, hogy békés elmúlás lesz, a cyborg majd értesíti, ha apja állapota az utolsó stádiumba lép, s még tán el is búcsúzhat. Úgy képzelte összeszedi minden erejét, megfogja apa kezét, és azt fogja mondani: "Ég veled, apa, köszönök mindent". Ehelyett most ki tudja, mi vár rá, miféle szörnyűség?
Egy óra múlva leparkolt az elhagyatott házikó előtt, rögtön feltűnt, hogy fel vannak húzva a redőnyök. Kiszállt, semmi mozgást nem látott, csak a szél rezgette levelek nesze hallatszott. Baljós érzetek nehezültek mellkasára, gyomra görcsösen összehúzódott, fülében hallotta kalapáló szívét. A cyborg nem jött elé, ahogy számította, így tétován megindult a ház felé.
Benyitott. Odabent is csend volt, Jude felkészült a legrosszabbra, s a mészárlás képeit hessegetve erőltette lépteit a szoba felé. Az ajtót mikor kinyitotta, odabent rendet, tiszta, bevetett ágyat látott. Meghökkent. Hova tűntek ezek? Körbejárta a maradék helyiségeket, sehol senki. Visszament a szobához, odasétált az elhagyatott ágyhoz, megérintette. Hol vagy apa? - kérdezte fennhangon, és szeme az éjjeliszekrényre tévedt. Kihúzta a fiókot, egy levélke lapult benne. Reszkető kézzel bontotta fel.
"Jude! Köszönöm neked Elient. Ég veled." - mindössze ennyi állt a papíron.
Jude felsóhajtott, maga sem értette, de megkönnyebbült.
- Ég veled, apa, köszönök mindent! - suttogta maga elé.
Még nem tudta, hogy számol el a cyborg eltűnésével, de ez most nem is számított. Csak egyetlen dolog volt fontos. Apja békével, távozott.
Odaballagott az ablakhoz, és kinézett a végtelen tengerre.
- Ég veled apa... – mormolta magában, és elmosolyodott. Az Öreg tud valamit. Vajon mit művelhetett a cyborggal?