Évszám
2010
Beküldő
cyntia12
Volt egyszer egy szépséges, kedves asszony Amália , aki egész fiatalságát rááldozta arra, hogy híven szolgálja a Jóság tündérét. A kis Amália gyermekkorában elvesztette a szüleit, a Jóság tündére pedig megsajnálta az árva kislányt és magához vette. Amália nagyon boldog éveket töltött a Jóság tündére mellett és örömmel segítette munkájában.A Jóság tündére ugyanis a szerelmesek segítője is volt egyben, mégpedig azoké a szerelmeseké, akik valamilyen oknál fogva nem találkozhattak vagy elkerülték egymást más emberek ármánykodása következtében. Ekkor Amália feladata volt, hogy szerelmeseket összehozza. A Jóság tündére segítségével különféle emberalakokat vehetett fel, hogy a fiatalokat segítse. Történt egyszer, hogy virágárusnak tettetve magát egy fiatal boldogtalan ifjúhoz sietett, aki egy lépcsőnél búslakodott, mivel szerelme nem ment el a találkára, pedig ez volt a fiatalok egyetlen lehetősége, hogy találkozzanak a szülők tudta nélkül. Amália ekkor egy csokor gyönyörű virágot nyújtott a kezébe és azt mondta:
- Szerelmed nem tudott eljönni, mert szülei rájöttek a kapcsolatotokra, de este vár rád a templom kertjébe, arra kér gyere el.
A fiú szemében ekkor felcsillant a remény és dalolva vett egy csokrot Amáliától. Amália ezután a lányhoz sietett, akit szülei engedetlensége miatt a padlásra zártak. Kiszabadította őt, és azt mondta neki, legyen este a templom kertjébe, ahol párja várni fogja, hogy megszökhessenek és örökké együtt legyenek. A lány szívéről egy kő esett le és megköszönte Amáliának a segítséget. Így történt hogy Amália Jóság tündérének a küldöttjeként összehozta a bajba jutott szerelmeseket, sokszor a fiatalok tudta nélkül.
Egyszer amikor Amália épp befejezte egyik küldetését úgy döntött, hogy nem tér mindjárt vissza a Jóság tündéréhez, hogy beszámoljon tetteiről, hanem sétál egy kicsit, hogy a élvezze a nyári naplementét. Megállt a folyó hídján és feltekintett az égboltra aztán a folyó partjára nézett, és egy vitézhez hasonló gyönyörű ifjút látott, aki arcát a folyó vizében mossa. Amikor a fiatal férfi meglátta Amáliát kölcsönös rokonszenv és szerelem szövődött közöttük. Az ifjú azonnal Amáliához sietett, hogy megismerje szíve kiszemeltjét. Amália elmesélte csodákkal teli életét, az ifjú pedig elárulta, hogy egy gazdag kereskedő fia és örököse. Amália végre megtudta, milyen szenvedély az, amit a szerelmesek egymás iránt éreznek és amiért bármit képesek lennének feláldozni.
Amikor Amália hazatért, a tündér mindjárt látta a leány arcán azt a sugárzó ragyogást, amit csak egy szerelmes arcán lehet látni. Odament hozzá és megsimogatta Amália arcát.
- Tudtam, hogy egyszer eljön ez az idő is. A te örömöd az én örömöm is, neked most már a saját utadon kell járnod. Megváltozik az életed, ahogy annak lenni kell. Bármikor is szükséged lesz rám, segíteni foglak egész életedben.
Amália megköszönte a tündérnek azt a sok kedvséget, amivel iránta volt, de legfőképpen azt, hogy magához vette kis korában, amikor egyedül maradt. A tündér nagyon nagylelkű volt Amáliához. Bőséges hozománnyal adta férjhez fogadott leányát és sok boldogságot kívánt a fiatal párnak. Amália és férje boldogan éltek egy vidéki házban, mely telis teli volt Amália kedvenc kerti virágaival. Azonban teltek az évek, egyre csak teltek, de a házaspárnak, még mindig nem volt gyermekük. Amália sokat szomorkodott emiatt, végül a Jóság tündérének a segítségét kérte. A Jóság tündére egy lila folyadékkal teli fiolát adott neki, mely segíti a gyermekáldást. Hamarosan megszületett Amália gyermeke, akit Jónásnak neveztek el. A szülök öröme óriási volt, boldogan újságolták el mindenkinek fiúk születését. A Jóság tündére különleges képességgel ajándékozta meg Jónást. Azt mondta, ezentúl Jónás lesz az erények őrzője, nemes szív és igazságos ítélőerő fogja jellemezni, mindehhez pedig erőt és bátorságot kapott az kisfiú. A tündér azt is mondta, hogy nevét áldással fogják az emberek említeni. Amália meghatódott a tündér jóságától. Nem sok napra rá azonban váratlan dolog történt. Egy éjjel gyermeksírás hallatszott a ház ajtaja felől. Amikor Amália kinyitotta az ajtót egy kosarat talált ott, amibe egy újszülött volt belehelyezve. Amália megsajnálta a gyermeket, magához vette és ringatni kezdte. Eszébe jutott, milyen az árvának lenni, és férjével egyetértésben úgy döntöttek, hogy saját gyermekükként fogják felnevelni. Kálmánnak nevezték el a kis jövevényt. Tényleg hihetetlen dolognak tűnt, hogy a sokáig gyermektelen Amáliának hirtelen két gyermek adasson a sorstól. A tündér újra eljött, hogy megnézze Kálmánt. Amáliát azonban furdalta a kíváncsiság és megkérte a tündért mondjon jóslatot fiairól. A tündér elmondta, hogy Jónás nemessége által lesz híres hetedhét országon túl, ő lesz az emberek reménysége lehetetlennek tűnő bajok esetén, aki megoldást nyújt az elkeseredettségben… Ekkor a tündér azonban megriadt és Amáliára nézett:
- Fiad mint mondtam erényes lesz és szeretetreméltó, de látok itt egy gonosz erőt, ami megtöri fiad hatalmát, és az nem lesz más, mint Kálmán cselszövése, mert féltékeny lesz bátyja népszerűségére. Ami még rosszabb Kálmán Jónás életére fog törni.
Amália megtorpant és sírni kezdett. Most amikor élete legboldogabb szakaszát élte, örömét lelte gyermekeiben ez hír végleg elkeserítette.
- Mit tehetnénk, hogy elkerüljük ezt a balszerencsétlenséget?
- Nem tehetünk mást Amália, mint hogy elkülönítjük a két gyermeket, a két fiúnak nem szabad egymás mellett nevelkednie, Kálmán féltékenységét még anyai szereteted sem tudja majd legyőzni. Ha elkülönítjük Kálmánt Jónástól, talán elkerüljük a bajt.
- De hogy engedhetném el magamtól Kálmánt? Kinek is adhatnám? Vagy legyen árva, mint ahogy én voltam? Meghasadna a szívem, nem kérhetsz tőlem ilyen áldozatot. Jóság tündére, te már annyiszor segítettél nekem, biztos tudsz valamit tenni.
- Mint a jóság és szerelem tündére sok minden felett van hatalmam. Képes vagyok az emberekből előhívni a jóságot, ami bennük lakozik, de az emberi gonoszságot nem tudom én sem legyőzni, ezt az embernek saját magának kell legyőznie. De azt gondolom mégis segíthetek rajtad.
- Hogyan? –kérdezte reménykedve Amália.
- Add a gyermeket nekem, majd én gondoskodom róla. Felruházom őt az erdő és az erdei állatok feletti hatalommal, talán ez enyhíti mohóságát és megelégszik hatalmával.
- De akkor magányos lesz, emberektől elszigetelve – mondta Amália.
- Majd én vigyázok rá, ne aggódj. Az erőben él a Sziklák ura meg az Évszakok ura is, akik szintén egyedül vannak, mégsem magányosak. Akinek teendője van, azt lekötik kötelességei, hisz ezzel te is így voltál Amália, míg engem szolgáltál.
- Ez igaz tündérem.
- Különben pedig lehetőséget adok Kálmánnak, hogy jó emberré váljon és ekkor már nem fog veszélyt jelenteni Jónásra nézve.
Amália hát megtette, amit a tündér javasolt és rábízta a kis Kálmánt a gondjaira. A tündér felnevelte Kálmánt és amikor elég idős lett, nagy hatalmat adott a kezébe, halhatatlanságot azonban nem adott neki, ez volt Amália ugyanis kérése. A Jóság tündére azonban bármennyire is igyekezett Kálmánból előhívni a jóságot és szelídségre tanítani neveltetése során, Kálmán nagyratörő volt és büszke. A tündér aggódott.
- Mégis azt gondolta, az erdő uraként nem árthat senkinek – gondolta magában a tündér -talán az is lehet, hogy mégsem találkozik Jónással, vagy más emberekkel. De ha mégis megtörténne, hogy Kálmán emberi társaságra vágyik gondjai lehetnek, mivel nem ismeri az emberek gondolkodásmódját, mint Amália aki járt az emberek közé, míg a tündért szolgálta. A tündért megszánta Kálmánt, eszébe jutott, hogy anya nélkül kellett felnőnie távol hazájától, anélkül, hogy ismerte volna családját, anyját aki örökbe fogadta volna, de egyenlőre nem akart a fiúnak az emberekről beszélni, előbb látni akarta, hogy uralkodik az erdők vadjai felett. Időközben Jónás szép ifjúra termett. Nemes volt és igazságos, az emberek szerették és úgy bíztak az igazságosságában, hogy mindenhová őt hívták. Amália boldog volt, hogy ilyen fia lehet, bár gyakran eszébe jutott Kálmán, hogy vajon mi lehet vele. Azonban akkor még úgy hitte, a tündér mellett belőle is erényes ifjú válik. Jónás egyszer, miután egyik útjáról hazatért, csak úgy mint annak idején anyja, ő is sétálni indult, hogy megnézze a nyári naplementét. És meglátott egy a folyó partján egy daloló szép lányt akinek hangja szebb volt, mint amilyet valaha is halott Jónás. A lányt Krisztinának hívták. Jónás megismerte Krisztinát és a két fiatal egymásba szeretett. Amália boldog volt, hogy fia megtalálta szíve választottját. Kálmán eközben ügyesen tartotta a kezében a hatalmat, amivel a Jóság tündére hatalmazta a fel. Odafigyelt az állatokra és ha megsebesültek vagy fogságba estek, Kálmán segített rajtuk. Egyszer azonban egy vadász merészkedett az erdőbe. Ez volt Kálmán első találkozása más halandó emberrel. Gyorsan a Jóság tündéréhez sietett, hogy magyarázatot kérjen. A tündér ekkor elérkezettnek látta az időt, hogy beavassa Kálmánt az emberek világába. Elmagyarázta, hogy az erdőn kívül utcák, épületek, házak vannak, ahol emberek laknak.
- Embertársaid hasonlóak hozzád, de te mégis különbözöl tőlük. Hisz hatalom van a kezedben, ezért felelősséggel tartozol.
- Mégis miben különböznek tőlem? Tudni akarom Jóság tündére.
- Tudod az emberek dolgoznak keményen, mikor felnőnek megházasodnak, gyerekeket nevelnek.
Ekkor Kálmán megdöbbent. Megnyílt előtte egy titok, amit évekig nem ismert.
- Akkor én hogy kerültem ide?
- Te az emberektől származol. Amikor kicsi voltál, árva maradtál, ekkor én magamhoz vettelek. A tündér nem mondta el a teljes igazságot, félt ugyanis Kálmán bosszújától Jónáson. A kíváncsiság mindjárt kigyúlt Kálmán szívében és megkérte a Jóság tündérét, hogy az emberekhez mehessen.
- Rendben van –felelte a tündér – De csak egy feltétellel. Ha nem feded fel magad az emberek előtt.
- De én ismerni akarom az embereket, tudni akarom, mit éreznek. Én is ember vagyok, mégsem tudom, milyen az igazán szeretni, közösségben lenni.
A tündér még ekkor nem tudta, hogy Kálmán mindezt azért mondja, hogy újabb hatalmat kapjon a kezében, Kálmánt nem a szeretet, hanem a mohóság vezérelte. A tündér megsajnálta Kálmánt, elvakította szeretete iránta, hisz fiaként nevelte és olyan hatalmat adott kezében, amit később nagyon megbánt. Ez a hatalom pedig nem volt más, mint hatalom az emberek szíve felett, Kálmán ugyanis bele akart látni az emberek lelkébe, gondolataiba. A tündér is hasonló hatalmat birtokolt, csakhogy ő a jóságot tudta előhozni az emberekből. Kálmán ezzel szemben nem a jóság, hanem a gonoszság ura akart lenni. Amikor a tündér hosszas töprengés után megadta a hatalmat Kálmánnak, ő gúnyos mosollyal válaszolt és hatalma segítségével megfosztotta a tündért a jóslás hatalmától, így hát a tündér többé láthatta előre mi fog történni, hogy elejét vegye a bajoknak.
- Kálmán ezt nem teheted! - kérte a tündér könyörgően.
- De igen. Hazudtál nekem. Azt mondtad azért vettél magadhoz, mert árva lettem, pedig volt anyám, aki felnevelt volna és volt fivérem is, becsaptál. Elloptam a varázsgömbödet és az megmutatta az igazságot.
- Hadd magyarázzam el, mi történt, az egész a jóslattal kezdődött….
- Ebből elég. Most elmegyek az emberek világába!
Kálmán ezzel otthagyta a tündért. Nem engedelmességből, hanem óvatosságból tényleg megfogadta a tündér tanácsát és nem fedte fel alakját az emberek előtt. Holló képét vette magára és úgy repült az emberek közé. Furcsa dolgok történtek ott, ahol ő megjelent. Abban a házban ahol szeretet és megértés uralkodott, hirtelen viszály és gyűlölet támadt. Ahol békesség volt, ott verekedés tört ki, de még akkor senki nem tudta, hogy ki ennek az okozója. Kálmán holló képében mindezt az udvarok fáiról nézte ezt végéig. Úgy érezte, ha ő boldogtalan, más is legyen az. Egyre inkább erősebb volt mohósága, nem volt már elég az erdő, hanem a világ ura akart lenni. Jónást újra segítségül hívták egy nehéz ügy döntéséhez egy távoli országba. Így egy kis időre ott kellett hagynia Krisztinát. A lány mivel nagyon szerette az énekes madarak dalolását hallgatni, Jónás egy kalitkába zárt madárkával ajándékozta meg. Krisztina azt mondta Jónásnak, akárhányszor majd ránéz a madárkára, mindig eszébe jut majd szerelme iránta. A két fiatal elbúcsúzott egymástól. A lány ezután mindennap gondolt Jónásra, gyakran kiült az erkélyre, hogy hallgassa az énekes madárka dalát. Ahogy így ült, tekintete egy hollóra szögeződött, aki őt bámulja. A holló egy darabig nézte Krisztinát, aztán elrepült. A Jóság tündér meglátogatta Amáliát, elmondta mi történt Kálmánnal. Amália teljesen kétségbeesett.
- Megtörtént, amitől féltünk. Nem voltam elég szigorú Kálmánnal, a gonoszság, féltékenység végül felülkerekedett benne. Kálmán tud mindent, és ha találkozik Jónással… - magyarázta a tündér.
- Ó, ne is folytasd. De hisz akkor veszélyben vagyunk. Jónás most nem tartózkodik itthon.
- Nem tudom mire képes Kálmán haragja, félek késő bármit is tenni.
- Értesítenünk kell Jónást a történtekről. – mondta aggódóan Amália.
Eközben Kálmán azt vette észre egyre inkább erősebb érzelmek fűzik Krisztinához, akit csupán életében egyszer látott holló képében, azonban ez is elég volt ahhoz, hogy a lányt magának követelje. Újabb cselt eszelt ki, hogy Krisztinát foglyul ejtse. Amikor Krisztina kiült az erkélyre madárkalitkával a kezében és Jónásra gondolt, a madárka dala Kálmán varázslata által hirtelen nagyon szomorú lett.
- Ó te madárka! – és Krisztina kivette a madarat a kalitkából.
- Talán történt valami Jónással?
Ekkor egy hang azt sugallta neki, hogy kövesse a madarat, mert Jónásnak szüksége van rá és várja őt a közelben.
Ezzel a madár kiszállt Krisztina kezéből, a lányt pedig a szerelemtől elvakítva követte a madarat.
Amikor a faluban azt híresztelték, hogy Krisztina eltűnt, a Jóság tündére mindjárt tudta, hogy csakis Kálmán rabolhatta el a lányt, de nem tudta, mitévő legyen. Az egyedüli ember, aki segíthetett volna az Jónás, de ő nem volt otthon. Amikor Krisztina egy erdőbe ért Kálmán ott termett előtte és fogságba vetette a lányt. Azt mondta, addig lesz fogságban, míg úgy nem fogja őt szeretni, mint ahogyan Jónást szereti.
- Soha nem foglak úgy szeretni – kiáltotta Krisztina – Jónás eljön, hogy kiszabadítson.
Kálmán erre harsányan nevetett.
- Legalább a madárkámat ad vissza! – kérte Krisztina.
Kálmán visszaadta Krisztinának a madarat, ez volt Krisztina egyetlen emléke Jónástól.
Kálmán felment a hegy tetejére és gyönyörködött abban a világban, amit most fedezett fel.
- Én leszek a világ ura! Krisztinát királynőmmé teszem és együtt uralhatjuk a világot! Egy új időszak kezdődik. Az emberek szabadok lesznek. Az a szeretet, amit a Jóság tündére akar mindenkire ráerőszakolni, csak bajt hoz az emberekre. Mit ér a jóság és szelídség, ha közben áldozatot kell hoznunk, lemondani arról, ami minket illet és élni a magányban, mert mások túl gyávák, hogy kiálljanak ellenem? Mit ér szeretet, ha közben az emberek szenvednek? Az én szeretetem más! Én nem mondok le arról, amit szeretek és elveszem magamnak! Azért vagyunk a világon, hogy kiélvezzük azt, ami jár nekünk és én elveszem ami jár nekem!
Míg ezt mondta, feltette kezét a magasba és villámok csaptak össze a feje felett, mintha magával a gonoszsággal kötött volna szövetséget. Kálmán ezután Krisztinához ment ajándékkal a kezében. Krisztina nem fogadta el az ajándékot.
- Ha szeretsz, elengedsz – mondta Krisztina Kálmánnak.
- Te már az enyém vagy! Meglátod boldog leszel a világ úrnőjeként!
- Én egyedül Jónás mellett lehetek boldog!
- És ha Jónás többé nem létezne, szeretnél? Krisztina megszánta Kálmánt, aki saját gyengeségének a rabja és tudta a szíve mélyén, hogy Jónás úgyis érte jön, ezért azt mondta Kálmánnak, hogy talán sikerülne beleszeretnie. Időközben Jónás visszatért hosszú útjáról. Mivel faluja még elég messze volt, azt tanácsolták, mennyen a rövidebb úton az erdőn keresztül. Jónás megfogadta az emberek tanácsát. Amikor keresztülhaladt az erdőn, egy szomorú dallamú éneket hallott.
- Hisz ez olyan, mint a Krisztináé – gondolta. Jónás szétnézett, de sehol nem látott
senkit. Majd egy fára nézett, ahonnan a hang jött. Krisztina egy fában volt foglyul ejtve, ami belülről egy börtönre emlékeztetett. Jónás kiszabadította Krisztinát és magához ölelte. Ekkor ott termett Kálmán.
- Ereszd őt el, ő az enyém! –mondta Kálmán – ha itt hagyod, béke lesz a faludban, megígérem.
- Hát te vagy az, aki miatt viszály dúl a faluban!
- Igen én, és egy cseppet sem bánom.
- Neked soha nem lesz elég, mindig több és több kell, mert mohó vagy és kapzsi.
Ezzel Jónás kirántotta kardját és párbajozni kezdtek. Bár Jónás miden erejét felhasználva harcolt, Kálmán úgy megsebesítette, hogy Jónás nem tudott felállni. Amikor Kálmán bele akarta szúrni Jónást szívébe a tőrt, Krisztina felkiáltott:
- Kérlek, ne tedd, itt maradok veled örökre és szeretni foglak, csak ne tedd!
Kálmán eldobta a tőrt és sírni kezdett. Jónás mikor felocsúdott Krisztinához sietett.
- Menny vele Krisztina! –kiáltotta Kálmán, én itt maradok az erdőben, ahová a sors rendelt engem. Hagyjatok magamra!
Krisztina odament Kálmánhoz és megölelte búcsúzóul. Jónás később megtudta az igazságot Kálmánról, hogy együtt kellett volna nevelkedniük. Kálmán egyedül élt az erdőben, szívében őrizte Krisztina emlékét, ez boldoggá tette minden napját. A szerelem volt az, ami Kálmán szívét végül meglágyította és nemessé tette, ezután tisztelettel és csodálattal tekintett mindenre, ami körülvette.
A fiú szemében ekkor felcsillant a remény és dalolva vett egy csokrot Amáliától. Amália ezután a lányhoz sietett, akit szülei engedetlensége miatt a padlásra zártak. Kiszabadította őt, és azt mondta neki, legyen este a templom kertjébe, ahol párja várni fogja, hogy megszökhessenek és örökké együtt legyenek. A lány szívéről egy kő esett le és megköszönte Amáliának a segítséget. Így történt hogy Amália Jóság tündérének a küldöttjeként összehozta a bajba jutott szerelmeseket, sokszor a fiatalok tudta nélkül.
Egyszer amikor Amália épp befejezte egyik küldetését úgy döntött, hogy nem tér mindjárt vissza a Jóság tündéréhez, hogy beszámoljon tetteiről, hanem sétál egy kicsit, hogy a élvezze a nyári naplementét. Megállt a folyó hídján és feltekintett az égboltra aztán a folyó partjára nézett, és egy vitézhez hasonló gyönyörű ifjút látott, aki arcát a folyó vizében mossa. Amikor a fiatal férfi meglátta Amáliát kölcsönös rokonszenv és szerelem szövődött közöttük. Az ifjú azonnal Amáliához sietett, hogy megismerje szíve kiszemeltjét. Amália elmesélte csodákkal teli életét, az ifjú pedig elárulta, hogy egy gazdag kereskedő fia és örököse. Amália végre megtudta, milyen szenvedély az, amit a szerelmesek egymás iránt éreznek és amiért bármit képesek lennének feláldozni.
Amikor Amália hazatért, a tündér mindjárt látta a leány arcán azt a sugárzó ragyogást, amit csak egy szerelmes arcán lehet látni. Odament hozzá és megsimogatta Amália arcát.
- Tudtam, hogy egyszer eljön ez az idő is. A te örömöd az én örömöm is, neked most már a saját utadon kell járnod. Megváltozik az életed, ahogy annak lenni kell. Bármikor is szükséged lesz rám, segíteni foglak egész életedben.
Amália megköszönte a tündérnek azt a sok kedvséget, amivel iránta volt, de legfőképpen azt, hogy magához vette kis korában, amikor egyedül maradt. A tündér nagyon nagylelkű volt Amáliához. Bőséges hozománnyal adta férjhez fogadott leányát és sok boldogságot kívánt a fiatal párnak. Amália és férje boldogan éltek egy vidéki házban, mely telis teli volt Amália kedvenc kerti virágaival. Azonban teltek az évek, egyre csak teltek, de a házaspárnak, még mindig nem volt gyermekük. Amália sokat szomorkodott emiatt, végül a Jóság tündérének a segítségét kérte. A Jóság tündére egy lila folyadékkal teli fiolát adott neki, mely segíti a gyermekáldást. Hamarosan megszületett Amália gyermeke, akit Jónásnak neveztek el. A szülök öröme óriási volt, boldogan újságolták el mindenkinek fiúk születését. A Jóság tündére különleges képességgel ajándékozta meg Jónást. Azt mondta, ezentúl Jónás lesz az erények őrzője, nemes szív és igazságos ítélőerő fogja jellemezni, mindehhez pedig erőt és bátorságot kapott az kisfiú. A tündér azt is mondta, hogy nevét áldással fogják az emberek említeni. Amália meghatódott a tündér jóságától. Nem sok napra rá azonban váratlan dolog történt. Egy éjjel gyermeksírás hallatszott a ház ajtaja felől. Amikor Amália kinyitotta az ajtót egy kosarat talált ott, amibe egy újszülött volt belehelyezve. Amália megsajnálta a gyermeket, magához vette és ringatni kezdte. Eszébe jutott, milyen az árvának lenni, és férjével egyetértésben úgy döntöttek, hogy saját gyermekükként fogják felnevelni. Kálmánnak nevezték el a kis jövevényt. Tényleg hihetetlen dolognak tűnt, hogy a sokáig gyermektelen Amáliának hirtelen két gyermek adasson a sorstól. A tündér újra eljött, hogy megnézze Kálmánt. Amáliát azonban furdalta a kíváncsiság és megkérte a tündért mondjon jóslatot fiairól. A tündér elmondta, hogy Jónás nemessége által lesz híres hetedhét országon túl, ő lesz az emberek reménysége lehetetlennek tűnő bajok esetén, aki megoldást nyújt az elkeseredettségben… Ekkor a tündér azonban megriadt és Amáliára nézett:
- Fiad mint mondtam erényes lesz és szeretetreméltó, de látok itt egy gonosz erőt, ami megtöri fiad hatalmát, és az nem lesz más, mint Kálmán cselszövése, mert féltékeny lesz bátyja népszerűségére. Ami még rosszabb Kálmán Jónás életére fog törni.
Amália megtorpant és sírni kezdett. Most amikor élete legboldogabb szakaszát élte, örömét lelte gyermekeiben ez hír végleg elkeserítette.
- Mit tehetnénk, hogy elkerüljük ezt a balszerencsétlenséget?
- Nem tehetünk mást Amália, mint hogy elkülönítjük a két gyermeket, a két fiúnak nem szabad egymás mellett nevelkednie, Kálmán féltékenységét még anyai szereteted sem tudja majd legyőzni. Ha elkülönítjük Kálmánt Jónástól, talán elkerüljük a bajt.
- De hogy engedhetném el magamtól Kálmánt? Kinek is adhatnám? Vagy legyen árva, mint ahogy én voltam? Meghasadna a szívem, nem kérhetsz tőlem ilyen áldozatot. Jóság tündére, te már annyiszor segítettél nekem, biztos tudsz valamit tenni.
- Mint a jóság és szerelem tündére sok minden felett van hatalmam. Képes vagyok az emberekből előhívni a jóságot, ami bennük lakozik, de az emberi gonoszságot nem tudom én sem legyőzni, ezt az embernek saját magának kell legyőznie. De azt gondolom mégis segíthetek rajtad.
- Hogyan? –kérdezte reménykedve Amália.
- Add a gyermeket nekem, majd én gondoskodom róla. Felruházom őt az erdő és az erdei állatok feletti hatalommal, talán ez enyhíti mohóságát és megelégszik hatalmával.
- De akkor magányos lesz, emberektől elszigetelve – mondta Amália.
- Majd én vigyázok rá, ne aggódj. Az erőben él a Sziklák ura meg az Évszakok ura is, akik szintén egyedül vannak, mégsem magányosak. Akinek teendője van, azt lekötik kötelességei, hisz ezzel te is így voltál Amália, míg engem szolgáltál.
- Ez igaz tündérem.
- Különben pedig lehetőséget adok Kálmánnak, hogy jó emberré váljon és ekkor már nem fog veszélyt jelenteni Jónásra nézve.
Amália hát megtette, amit a tündér javasolt és rábízta a kis Kálmánt a gondjaira. A tündér felnevelte Kálmánt és amikor elég idős lett, nagy hatalmat adott a kezébe, halhatatlanságot azonban nem adott neki, ez volt Amália ugyanis kérése. A Jóság tündére azonban bármennyire is igyekezett Kálmánból előhívni a jóságot és szelídségre tanítani neveltetése során, Kálmán nagyratörő volt és büszke. A tündér aggódott.
- Mégis azt gondolta, az erdő uraként nem árthat senkinek – gondolta magában a tündér -talán az is lehet, hogy mégsem találkozik Jónással, vagy más emberekkel. De ha mégis megtörténne, hogy Kálmán emberi társaságra vágyik gondjai lehetnek, mivel nem ismeri az emberek gondolkodásmódját, mint Amália aki járt az emberek közé, míg a tündért szolgálta. A tündért megszánta Kálmánt, eszébe jutott, hogy anya nélkül kellett felnőnie távol hazájától, anélkül, hogy ismerte volna családját, anyját aki örökbe fogadta volna, de egyenlőre nem akart a fiúnak az emberekről beszélni, előbb látni akarta, hogy uralkodik az erdők vadjai felett. Időközben Jónás szép ifjúra termett. Nemes volt és igazságos, az emberek szerették és úgy bíztak az igazságosságában, hogy mindenhová őt hívták. Amália boldog volt, hogy ilyen fia lehet, bár gyakran eszébe jutott Kálmán, hogy vajon mi lehet vele. Azonban akkor még úgy hitte, a tündér mellett belőle is erényes ifjú válik. Jónás egyszer, miután egyik útjáról hazatért, csak úgy mint annak idején anyja, ő is sétálni indult, hogy megnézze a nyári naplementét. És meglátott egy a folyó partján egy daloló szép lányt akinek hangja szebb volt, mint amilyet valaha is halott Jónás. A lányt Krisztinának hívták. Jónás megismerte Krisztinát és a két fiatal egymásba szeretett. Amália boldog volt, hogy fia megtalálta szíve választottját. Kálmán eközben ügyesen tartotta a kezében a hatalmat, amivel a Jóság tündére hatalmazta a fel. Odafigyelt az állatokra és ha megsebesültek vagy fogságba estek, Kálmán segített rajtuk. Egyszer azonban egy vadász merészkedett az erdőbe. Ez volt Kálmán első találkozása más halandó emberrel. Gyorsan a Jóság tündéréhez sietett, hogy magyarázatot kérjen. A tündér ekkor elérkezettnek látta az időt, hogy beavassa Kálmánt az emberek világába. Elmagyarázta, hogy az erdőn kívül utcák, épületek, házak vannak, ahol emberek laknak.
- Embertársaid hasonlóak hozzád, de te mégis különbözöl tőlük. Hisz hatalom van a kezedben, ezért felelősséggel tartozol.
- Mégis miben különböznek tőlem? Tudni akarom Jóság tündére.
- Tudod az emberek dolgoznak keményen, mikor felnőnek megházasodnak, gyerekeket nevelnek.
Ekkor Kálmán megdöbbent. Megnyílt előtte egy titok, amit évekig nem ismert.
- Akkor én hogy kerültem ide?
- Te az emberektől származol. Amikor kicsi voltál, árva maradtál, ekkor én magamhoz vettelek. A tündér nem mondta el a teljes igazságot, félt ugyanis Kálmán bosszújától Jónáson. A kíváncsiság mindjárt kigyúlt Kálmán szívében és megkérte a Jóság tündérét, hogy az emberekhez mehessen.
- Rendben van –felelte a tündér – De csak egy feltétellel. Ha nem feded fel magad az emberek előtt.
- De én ismerni akarom az embereket, tudni akarom, mit éreznek. Én is ember vagyok, mégsem tudom, milyen az igazán szeretni, közösségben lenni.
A tündér még ekkor nem tudta, hogy Kálmán mindezt azért mondja, hogy újabb hatalmat kapjon a kezében, Kálmánt nem a szeretet, hanem a mohóság vezérelte. A tündér megsajnálta Kálmánt, elvakította szeretete iránta, hisz fiaként nevelte és olyan hatalmat adott kezében, amit később nagyon megbánt. Ez a hatalom pedig nem volt más, mint hatalom az emberek szíve felett, Kálmán ugyanis bele akart látni az emberek lelkébe, gondolataiba. A tündér is hasonló hatalmat birtokolt, csakhogy ő a jóságot tudta előhozni az emberekből. Kálmán ezzel szemben nem a jóság, hanem a gonoszság ura akart lenni. Amikor a tündér hosszas töprengés után megadta a hatalmat Kálmánnak, ő gúnyos mosollyal válaszolt és hatalma segítségével megfosztotta a tündért a jóslás hatalmától, így hát a tündér többé láthatta előre mi fog történni, hogy elejét vegye a bajoknak.
- Kálmán ezt nem teheted! - kérte a tündér könyörgően.
- De igen. Hazudtál nekem. Azt mondtad azért vettél magadhoz, mert árva lettem, pedig volt anyám, aki felnevelt volna és volt fivérem is, becsaptál. Elloptam a varázsgömbödet és az megmutatta az igazságot.
- Hadd magyarázzam el, mi történt, az egész a jóslattal kezdődött….
- Ebből elég. Most elmegyek az emberek világába!
Kálmán ezzel otthagyta a tündért. Nem engedelmességből, hanem óvatosságból tényleg megfogadta a tündér tanácsát és nem fedte fel alakját az emberek előtt. Holló képét vette magára és úgy repült az emberek közé. Furcsa dolgok történtek ott, ahol ő megjelent. Abban a házban ahol szeretet és megértés uralkodott, hirtelen viszály és gyűlölet támadt. Ahol békesség volt, ott verekedés tört ki, de még akkor senki nem tudta, hogy ki ennek az okozója. Kálmán holló képében mindezt az udvarok fáiról nézte ezt végéig. Úgy érezte, ha ő boldogtalan, más is legyen az. Egyre inkább erősebb volt mohósága, nem volt már elég az erdő, hanem a világ ura akart lenni. Jónást újra segítségül hívták egy nehéz ügy döntéséhez egy távoli országba. Így egy kis időre ott kellett hagynia Krisztinát. A lány mivel nagyon szerette az énekes madarak dalolását hallgatni, Jónás egy kalitkába zárt madárkával ajándékozta meg. Krisztina azt mondta Jónásnak, akárhányszor majd ránéz a madárkára, mindig eszébe jut majd szerelme iránta. A két fiatal elbúcsúzott egymástól. A lány ezután mindennap gondolt Jónásra, gyakran kiült az erkélyre, hogy hallgassa az énekes madárka dalát. Ahogy így ült, tekintete egy hollóra szögeződött, aki őt bámulja. A holló egy darabig nézte Krisztinát, aztán elrepült. A Jóság tündér meglátogatta Amáliát, elmondta mi történt Kálmánnal. Amália teljesen kétségbeesett.
- Megtörtént, amitől féltünk. Nem voltam elég szigorú Kálmánnal, a gonoszság, féltékenység végül felülkerekedett benne. Kálmán tud mindent, és ha találkozik Jónással… - magyarázta a tündér.
- Ó, ne is folytasd. De hisz akkor veszélyben vagyunk. Jónás most nem tartózkodik itthon.
- Nem tudom mire képes Kálmán haragja, félek késő bármit is tenni.
- Értesítenünk kell Jónást a történtekről. – mondta aggódóan Amália.
Eközben Kálmán azt vette észre egyre inkább erősebb érzelmek fűzik Krisztinához, akit csupán életében egyszer látott holló képében, azonban ez is elég volt ahhoz, hogy a lányt magának követelje. Újabb cselt eszelt ki, hogy Krisztinát foglyul ejtse. Amikor Krisztina kiült az erkélyre madárkalitkával a kezében és Jónásra gondolt, a madárka dala Kálmán varázslata által hirtelen nagyon szomorú lett.
- Ó te madárka! – és Krisztina kivette a madarat a kalitkából.
- Talán történt valami Jónással?
Ekkor egy hang azt sugallta neki, hogy kövesse a madarat, mert Jónásnak szüksége van rá és várja őt a közelben.
Ezzel a madár kiszállt Krisztina kezéből, a lányt pedig a szerelemtől elvakítva követte a madarat.
Amikor a faluban azt híresztelték, hogy Krisztina eltűnt, a Jóság tündére mindjárt tudta, hogy csakis Kálmán rabolhatta el a lányt, de nem tudta, mitévő legyen. Az egyedüli ember, aki segíthetett volna az Jónás, de ő nem volt otthon. Amikor Krisztina egy erdőbe ért Kálmán ott termett előtte és fogságba vetette a lányt. Azt mondta, addig lesz fogságban, míg úgy nem fogja őt szeretni, mint ahogyan Jónást szereti.
- Soha nem foglak úgy szeretni – kiáltotta Krisztina – Jónás eljön, hogy kiszabadítson.
Kálmán erre harsányan nevetett.
- Legalább a madárkámat ad vissza! – kérte Krisztina.
Kálmán visszaadta Krisztinának a madarat, ez volt Krisztina egyetlen emléke Jónástól.
Kálmán felment a hegy tetejére és gyönyörködött abban a világban, amit most fedezett fel.
- Én leszek a világ ura! Krisztinát királynőmmé teszem és együtt uralhatjuk a világot! Egy új időszak kezdődik. Az emberek szabadok lesznek. Az a szeretet, amit a Jóság tündére akar mindenkire ráerőszakolni, csak bajt hoz az emberekre. Mit ér a jóság és szelídség, ha közben áldozatot kell hoznunk, lemondani arról, ami minket illet és élni a magányban, mert mások túl gyávák, hogy kiálljanak ellenem? Mit ér szeretet, ha közben az emberek szenvednek? Az én szeretetem más! Én nem mondok le arról, amit szeretek és elveszem magamnak! Azért vagyunk a világon, hogy kiélvezzük azt, ami jár nekünk és én elveszem ami jár nekem!
Míg ezt mondta, feltette kezét a magasba és villámok csaptak össze a feje felett, mintha magával a gonoszsággal kötött volna szövetséget. Kálmán ezután Krisztinához ment ajándékkal a kezében. Krisztina nem fogadta el az ajándékot.
- Ha szeretsz, elengedsz – mondta Krisztina Kálmánnak.
- Te már az enyém vagy! Meglátod boldog leszel a világ úrnőjeként!
- Én egyedül Jónás mellett lehetek boldog!
- És ha Jónás többé nem létezne, szeretnél? Krisztina megszánta Kálmánt, aki saját gyengeségének a rabja és tudta a szíve mélyén, hogy Jónás úgyis érte jön, ezért azt mondta Kálmánnak, hogy talán sikerülne beleszeretnie. Időközben Jónás visszatért hosszú útjáról. Mivel faluja még elég messze volt, azt tanácsolták, mennyen a rövidebb úton az erdőn keresztül. Jónás megfogadta az emberek tanácsát. Amikor keresztülhaladt az erdőn, egy szomorú dallamú éneket hallott.
- Hisz ez olyan, mint a Krisztináé – gondolta. Jónás szétnézett, de sehol nem látott
senkit. Majd egy fára nézett, ahonnan a hang jött. Krisztina egy fában volt foglyul ejtve, ami belülről egy börtönre emlékeztetett. Jónás kiszabadította Krisztinát és magához ölelte. Ekkor ott termett Kálmán.
- Ereszd őt el, ő az enyém! –mondta Kálmán – ha itt hagyod, béke lesz a faludban, megígérem.
- Hát te vagy az, aki miatt viszály dúl a faluban!
- Igen én, és egy cseppet sem bánom.
- Neked soha nem lesz elég, mindig több és több kell, mert mohó vagy és kapzsi.
Ezzel Jónás kirántotta kardját és párbajozni kezdtek. Bár Jónás miden erejét felhasználva harcolt, Kálmán úgy megsebesítette, hogy Jónás nem tudott felállni. Amikor Kálmán bele akarta szúrni Jónást szívébe a tőrt, Krisztina felkiáltott:
- Kérlek, ne tedd, itt maradok veled örökre és szeretni foglak, csak ne tedd!
Kálmán eldobta a tőrt és sírni kezdett. Jónás mikor felocsúdott Krisztinához sietett.
- Menny vele Krisztina! –kiáltotta Kálmán, én itt maradok az erdőben, ahová a sors rendelt engem. Hagyjatok magamra!
Krisztina odament Kálmánhoz és megölelte búcsúzóul. Jónás később megtudta az igazságot Kálmánról, hogy együtt kellett volna nevelkedniük. Kálmán egyedül élt az erdőben, szívében őrizte Krisztina emlékét, ez boldoggá tette minden napját. A szerelem volt az, ami Kálmán szívét végül meglágyította és nemessé tette, ezután tisztelettel és csodálattal tekintett mindenre, ami körülvette.