December huszonnegyedike különleges nap, ekkor érkeznek a Földre a szállingózó hópelyhekkel a karácsonyi manók. Életük rövid, mindösszesen egy éjszaka, nem több. Őseik azért választották ezt az estét, hogy lelkük szépséggel, szeretettel telítődjön, és boldogsággal szívükben érje őket a vég. Főhősünk Bell, egy tizenöt centis apróság. Mezítelen talpával kotorássza a mindent beborító, kristálytiszta havat. Nem tudja mire vélni ezt a nedves, hideg csodát, mely teste melegétől vízzé válik.
Egy családi ház udvarán landolt, közvetlenül egy kutyaházikó mellett. Az ereje teljében lévő Hold megvilágítja piciny arcát és utat mutat neki a sötétben. Felmászik a beton lépcsőkön, egyenesen a teraszra. Az ajtót egy karácsonyi díszecske öltözteti ünnepi hangulatba, melyen angyalok táncolnak. Bellt megbűvölik, nehezen indul tovább.
Orrát édes illat csapja meg, ami a nyitva felejtett konyhaablakon át szűrődik kifelé. A falon kapaszkodik fel, átpréseli magát a nyíláson és a következő pillanatban már az asztalon nézegeti a mézeskalácsokat. Félénken kinyújtja a kezét és belecsippent az egyik szélébe. Nyelvével mohón ízlelgeti az édességet, szája szélére morzsák ülnek, amit ruhája ujjával töröl le. Lecsúszik az asztallábán, a padlóra érve futásnak ered. Dolgozik a cukor az ereiben, mosolygó arccal fedezi fel a számára még ismeretlen világot.
Az étkezőben egy hatalmas fa magasodik, lenyűgözően ékes, a fények villogásába beleszédül. Hangos kiabálás zavarja meg őszinte rácsodálkozását. Lábujjhegyre emelkedve indul felkutatni a zaj forrását. Egy középkorú férfit lát egy fotelban elterülve, aki unott képpel mered a képernyőre. Sörös dobozból kortyolgat, lábát a dohányzóasztalon pihenteti. Bell megszeppen, nem tudja mi az a televízió és azt sem érti, miért nézi emberünk. Jobbnak látja távozni.
Női sóhajok másznak a fülébe, de ezek nem az öröm hangjai. Megfáradtak, s megtörtek. Egy hölgy buzgón takarítja a fürdőszobát, kezét kiszárította a súrolószer. A díszek, az illatok és az ízek nem illenek az előbb látott cselekvésekhez – manónk a kobakját vakarássza.
A nappaliban két fiatal. A fiú fején fejhallgató, némán nyomkodja a billentyűket, miközben fröcsög a vér a monitorra. Néha megáll, hogy chipset tömjön a szájába, aztán folytatja. A lány a kanapén csücsül, kezében egy divatmagazin, kerek arcocskája kedvesen piroslik. Vágyakozó pillantásokkal lapozgat, felpillant a sütis tálra, majd vissza a magazinba. Fancsali kifejezéssel eltolja magától a tálcát.
Bell lefelé biggyesztett ajkakkal megy vissza a fához. Törökülésben, kényelembe helyezi magát, fejét jobbra-balra ingatva énekelget egy ősi manódalt. Ekkor jelenik meg a család legifjabb tagja, egy kisfiú. Tűzoltóautót tologat, mellé még szirénázó hangokat is hallat. Tekintete Bellre téved, nem ijed meg. Szemei elkerekednek a kis lény láttán.
- Akarsz játszani? – kérdezi a fiúcska manónktól.
Bell bólint és csatlakozik a gyermekhez. Mikor a játékban megfáradt fiút elnyomja az álom, Bell ott távozik, ahol bejutott – az ablakon át. Felnéz a csillagos égboltra, egy utolsót szív a hideg levegőből, majd csendben eggyé válik a hóval…