Valamikor réges-régen egy messzi királyságban élt egy ifjú, ki fiatal kora ellenére mindenkinél ügyesebben forgatta a kardot, nem akadt kerek e világon olyan, aki nála jobban értette volna a harc művészetét, így aztán mindig minden párbajból, csatából, és ütközetből győztesen tért haza.
E messzi királyságban az alattvalóinak többsége a piros sapkás vallás előírásai alapján élte mindennapjait. Történt egyszer, hogy a piros sapkás egyház élére új főpap került és az úgy határozott, az általa vélt helyes útra térít mindenkit, ha célja eléréséhez szükséges, hát az erőszaktól sem riad vissza. Sötét napok árnyéka vetült a messzi királyságra. Azoknak, akik nem voltak hajlandóak piros sapkát húzni a fejükre elkobozták vagyonát, testét megkínozták, és ha továbbra is azt vallották, hogy számukra van különb a piros sapkás hitnél, a nép szeme láttára kivégezték őket. Aztán amikor már a királyságban mindenkinek a fején piros sapka volt, a főpap tébolya tovább tombolt, talált olyanokat, akik szerinte a szívükben nem voltak eléggé piros sapkások és az ilyeneket is üldöztetni kezdte.
A kardforgatásban kiváló ifjút nagyon aggasztotta ez a helyzet, úgy gondolta, véget kell vetni a sok szenvedésnek. Egymaga áttört a piros sapkás vallás legfőbb elöljáróját védő testőrségen és remélve hogy jót cselekszik, kardjának egyetlen gyors mozdulattal elválasztotta a főpap fejét a teste többi részétől.
Tettéért bűnösnek találták, tömlöcbe vetették, lábaira és kezeire súlyos vasgolyókat csatoltak.
Telt-múlt az idő, az ifjú immár megöregedett, de még mindig mozdulatlanul ült a sötét és hideg pincében, ez a megpróbáltatás túlságosan nagy teher volt már számára, ezért az ég felé nézve felsóhajtott:
– Istenem, csak innen szabadíts meg engem! – kérése meghallgatásra talált, és az élet hamarosan távozott meggyötört testéből.
Jó néhány emberöltő múlva két fiatal szerelmes bölcsőjébe helyes fizimiskájú fiúcska érkezett, kit Áron névre kereszteltek. A világrajövetele utáni percekben a vajákos-asszonyok szürke arcáról már le lehetett olvasni, hogy valami szokatlant tapasztaltak, hebegve hozták az Apa tudomására, hogy a kisded, sem a lábait, sem a kezeit nem képes mozgatni.
A szülők eztán orvostól-sámánig, sámántól-vajákosig, vajákostól-orvosig jártak, hátha valaki meg tudja gyógyítani a fiukat. Az egyik sámán azt olvasta ki a tűzből, hogy a gyermek végtagjain láthatatlan vasgolyók vannak, ezért nem tudja őket felemelni. Fáradságot nem kímélve, nap, mint nap, tornásztatták a gyermeküket, remélve, hogy a hétköznapi ember számára az érzékelhető világon kívül eső nehezékek megemeléséhez így eléggé meg tudják erősíteni. Három év alatt annyit el is értek, hogy a fiúcska mindkét lába és bal keze is ugyanúgy mozgott, mint a többi gyermeké, csak a jobb keze maradt béna.
A cseperedő fiút igyekeztek a szülők mindenre megtanítani, amire a későbbi boldoguláshoz szüksége lehet, hagyták, hogy amiben csak kedve tartja, próbára tegye magát. A vidám szemű kis srác eredendően jobb kezes lett volna, igaz, hogy több küszködés árán, mint a többiek, de azért így is megtanult írni, az úszásoktatáson való részvétellel egy nyár helyett kettőt töltött el a tó partjánál, kicsit furcsa stílusban szelte a vizet, de kitartása eredményre vezetett, olyan mélységben, ahol a lába nem ért le, képes volt már egyvégtében kétszáz métert úszni.
A család megélhetését az biztosította, hogy volt egy darabka földjük, melyen különlegesen szép virágokat termesztettek és ezeket aztán igen tisztes áron tudták értékesíteni. A fiú kezdetektől fogva segédkezett a munkálatokban. Egy napon Apa elérkezettnek látta az időt és egy palántát a fiú gondjaira bízott. Áron nem sokat törődött a még ki sem fejlődött virággal, jobban érdekelték a barátai, így aztán a palánta kiszáradt. A fiú ilyet még soha nem tapasztalt, hiszen náluk minden növény pompásan érezte magát, keservesen megsiratta a kis virágot. A következő évben is kapott egy ugyanolyan palántát, ennek már esélye sem volt kiszáradni, locsolta reggel, locsolta délben, locsolta este. Ennyi vízzel a kis növény nem volt képes megbirkózni és egykettőre kirohadt. A harmadik évben kapott palántánál már ügyelt rá Áron, hogy se túl kevés nedvesség ne érje, se túl kevés, így aztán két hónap alatt a védence ki is virágzott.
Azon felül, amit Apa és Anya tanítani szeretett volna neki a legtöbb tudásra a velük való együttélés során tett szert, a viselkedésüket, a világhoz való viszonyulásuk láttán. Anya rendelkezett egy különleges képességgel, mindig mindenben meglátta, hogy szeretettel és törődéssel mi lehet belőle. Az egyik alkalommal, amikor Áronnal a piacra igyekeztek vásárolni, az árokparton Anya egy rozsdás vasdarabra lett figyelmes.
– Micsoda bicikli lesz neked ebből! – lelkendezett.
És úgy is lett. A rozsdás vasat hazacipelték, megtisztították, lefestették, kerekeket és nyerget vásároltak rá, Apa pedig készített egy speciális, Áron számára megfelelő, egy kézzel irányítható kormányt.
A fiú sokszor látta az ilyesféle viselkedést Anyától, mi tagadás szépen el is tanulta tőle, aztán ahogy fordult az idő kereke, már az embereket se mindig olyannak látta, ahogy előtte álltak, hanem olyannak, amilyenekké lehetnek.
Közeledett Áron tizennegyedik születésnapja és a régiségkereskedés kirakatában megpillantott egy kardot, azt szerette volna ajándékba megkapni.
Az Apa, az esti Anyával történő tanakodás során, a következő magyarázatot adta:
– Vannak dolgok, melyek rajtunk állnak, ilyenek például a nevelés és a tisztes viselkedés, és akadnak olyanok melyek eleve el vannak rendelve, ezek közé tartozhat az is, hogy Áronnak a jobb kezén lévő súlytól kizárólag a mi igyekezetünk által nem sikerült megszabadulni és meglehet az is, hogy a karddal valamiféle dolga van, az ilyenek felett viszont nincs hatalmunk.
A fiú a születésnapján felkötötte oldalára kardot és többé anélkül nem mutatkozott. Két év múlva egy bajvívó iskolába is beiratkozott. A piros sipkás vallás főpapja lakta évszázadokkal ezelőtt a gyönyörűséges kastélyt, melyben a kardvívó edzéseket tartották, Áron az első perctől kezdve otthonosan érezte magát ezen a helyen, ismerősnek tűntek neki a falak, szeretett ide járni.
Az első igazán hideg téli este következett be abban az évben, mikor is Áron a családi vacsoránál, rá amúgy egyáltalán nem jellemző módon, a levest csak kevergette egyik irányból a másikba, még csak bele sem kóstolt.
– Tán csak nem elsóztam az ételt?- kérdezte Anya.
– A leves most is kitűnő. Ne haragudj, nincs étvágyam. – felelte illedelmesen a máshol járó gondolataiból kizökkenő fiú.
– A tested kínozza betegség, vagy inkább a lelked nyomja valami? – próbálkozott tovább a ház asszonya.
– Csak gondolkodom, nem tudom mitévő lehetnék. Ma volt a szokásos kardélesítés napja. A foglalkozás után a fiúk csapatostul kirontottak a kapun és a vár előtt lévő bokrokat lekaszabolták. Nem tetszik annyira már nekem ez a hely. Nem vagyok valami ügyes a bajvívásban, mégis engem is tanonccá avatnának a jövő héten, ez is mutatja, mennyire erős bennük a vágy, hogy a kardforgatók számát növeljék. Talán jobb volna, ha egy komolyabb feltételrendszerhez kötnék a hozzájuk való csatlakozást, mert így még a végén boldog-boldogtalan kezébe olyan tudást adnak, melynek használatára az nincs is felkészülve. Mi itt óvjuk, szeretve nevelünk növényeket, a fiúk meg pengével estek nekik. Ha ez így megy tovább holnap az állatok, holnapután az emberek következnek, és vasárnapra tán még az Isteneket is kardélre hánynák, ha hozzájuk férnének.
– Bölcsen szóltál, – dicsérte meg a fiút az Apa –, de ne feledd, a kard csak egy tárgy, önmagában se nem rossz, se nem jó, a használója teszi azzá.
Áron elgondolkozott az intelmen, és úgy döntött, nem köti le oldaláról a kardot, de szent fogadalmat tett magában, hogy soha egyetlen élőben sem fog vele kárt tenni. Ebben a pillanatban megmozdult béna jobb kezének kisujja, talán az Égiek üzentek így neki, hogy jó felé halad.
Egy hónap elteltével Áron már nem is élesítette meg a kardját, inkább az élező-mesterrel egy verset vésetett bele:
Kardvilág
Míves kard ragyog
Pengéjén langy könny csorog
Kardvirág zokog
A rákövetkező évben oly sokszor hullott jégeső az égből, hogy Áron családjának az összes virágját elverte, egyetlen egyet sem tudtak eladni, a következő évi virágmagra sem maradt pénzük. Más családokat is sújtott ez a természeti katasztrófa, aminek a híre eljutott a király fülébe is, ezért aztán közhírré tették, hogy a kincstári magkészletből átengednek fejenként két liszteszsákra valót, de csak azoknak, akik kiállják a próbát, és érdemesnek találtatnak rá, hogy ebből, a világ legszebb virágjainak magjait felölelő gyűjteményből, részesüljenek. Áron megölelgette szüleit és útnak eredt szerencsét próbálni.
A Nagy hegy lábánál, a mélyben futó folyó partján jelölték ki a próba helyszínét a király emberei. A jelentkezők sorban letelepedtek a fűre készített párnákra. Már csak egy, az Áron mellett jobbra lévő kék ülőalkalmatosság árválkodott szabadon. Kisvártatva megérkezett az utolsó szerencsét próbáló is, és helyet foglalt Áron mellett. A fiúnak igen nehezére esett rezzenéstelen arcot vágnia, mert már sokféle emberen látta, hogy mi lehet belőle egyszer, de ilyet még soha, de soha nem tapasztalt. Egy angyal ült mellette, akinek ezüstösen csillogott a szárnya.
Jól tudta, hogy ezt itt egyedül valószínűleg csak ő érzékeli, és már megtanulta azt is, jobb, ha erről hallgat, mert különben még bolondnak nézik.
A királyi hopmester személyesen ismertette meg a tudnivalókat a párnákon ücsörgőkkel:
– Mindenkinek párban kell majd megpróbálnia teljesíteni a feladatot,– kezdte mondandóját nagy
hangon –, mostantól kezdve az a párjuk, aki maguk mellett, az önökével azonos színű párnán ül. – Áron balra pillantott, sárga kelmét látott kivillanni a dalia ülepe alól, már tudta, hogy nem emez a párja, hanem a jobbján helyet foglaló, de esze ágában sem volt az angyal irányába nézni, gondolta majd érdeklődik amaz. Persze az angyalt sem ejtették a feje tetejére, kitalálta mi járhat a fiú fejében, úgyhogy az előadás iránti nagy érdeklődést színlelve bámult a hopmester felé. Áron a párnán ülhetett volna az idők végezetéig, ha arra vár, hogy az angyal mikor fog neki pisszegni, vagy őt az ujjával megbökni, hogy ezzel jelezze, Te vagy a párom. A segédeim most minden kiosztanak egy magot, – folytatta közben a hopmester –, a holnapi nap folyamán ezt a magot el kell ültetniük, amikor a sátramba hozzák a kifejlett virágot, megkapják a két liszteszsáknyi válogatott virágmagot. Mostantól éjjel-nappal száz katonám kétszáz szeme folyamatosan önökön lesz, akit csaláson, vagy más tisztességtelen viselkedésen érünk, azt a párjával együtt kizárjuk és még ötven botütést is mérünk rá mellékbüntetésül.
Okos enged, gondolta Áron és félrehúzta az eligazításon túlesett, izgatottan duruzsoló tömegtől a társát.
– Mutasd csak azt a magot! – intézte hozzá mindenféle bemutatkozás, vagy udvariaskodás nélkül első szavait. – Az angyal kinyitotta tenyerét, a fiú azonnal látta, milyen lesz majd kifejlett állapotában ez a virág.
– Túl könnyűnek tűnik, nem hinném, hogy a kincstár osztogatná a magot... – szólalt meg elmélkedve Égi Ajándék.
– Azt hiszem, hogy itt a Nagy hegy árnyékában nem terem meg ez a virág. Apámnak volt ehhez a fajtához hasonló, az sok napfényt igényelt, különben ki sem bújt a földből.
– Igazad lehet, amott van egy veteményes, a próbálkozók legtöbbje bizonyára abba ülteti el a magot. A túlparton most is szépen süt a nap, oda kellene mennünk. Elég félelmetes ez a rozoga híd, de azért bátorsággal át lehet rajta kelni.- fordult a folyó felé az angyal.
– Te átkelhetsz, de én csak az ép kezemmel tudok kapaszkodni, és ha holnap sem lesz gyengébb a szél, akkor lependerít róla, inkább átúszom a folyón.
– Jó, de ez nem egy tavacska, a víz sodrását is számításba kell venned.
– Úgy számoltam, hogy ötszáz lépésnyit felsétálok a part mentén, akkor a magam tempójában éppen a híd túl végénél kötök majd ki. Itt adnak élelmet, de azt nem valószínű, hogy oda is utánunk fogják hozni, mit fogunk enni?
– Neked minek van a szemed, ha nem használod?! Nem látod, hogy roskadoznak amott a gyümölcsfák?!
– És hol lesz a szálasunk?
– Én azt hittem, hogy egy harcos mellé ültem, kinek kard díszeleg az oldalán, most meg nekiállsz itt nyafogni nekem, mintha te lennél a lány.
– Igazad van,– fogadta el a kissé csípős, ám de jogos kritikát Áron –, reggel indulunk.
Apa és Anya gyermeke alig tudta ezen az éjszakán lehunyni a szemét, no nem mintha nagyon izgult volna az elkövetkező nap miatt, hanem az élmény kavarta fel. Eddig is szépen elvolt ő az emberek között, de mindig is egy kicsit egyedül érezte magát. Most meg előtűnt a semmiből ez a különleges lény, akivel annyira egy húron pendülnek, ha az egyik néz valamit, a másik már tudja is, hogy amaz mire gondol, ha egyikük elkezd egy mondatot, a másik fejezi be, „Ha hallgatunk is beszélünk". Íme ilyen lehet, amikor az embernek testvére van – konstatálta magában a fiú. Áron külön helyet nyitott a szívében az angyalnak, érezte hogy ez egy olyan hely, ahová csak bekerülni lehet. Akármilyen rútságot is hozzon az élet a választott testvérét, onnan bizony soha többé ki nem teszi. Egy emberrel több volt immár, kinek életéért cserébe a sajátját bármikor gondolkodás nélkül odaadta volna.
Hajnalban a Nap első sugarai érték az égboltot, amikor megfújták a kürtöket a katonák. Az ébresztőt követően a versengők jelentős mennyiségű eszköz közül választhattak. Az angyal egy vízhordásra használatos edényt és takarót vett magához, Áron egy hosszú és erős kötelet emelt ki a halomból, melyet a társa segítségével jó erősen a felsőtestére tekert.
Nekiindultak. Áron, amilyen gyorsan csak tudott, futott a part mentén, már a vízbe is belegázolt, mire Égi Ajándék a hídra lépett. A fiú továbbra is könyörtelen tempót diktált magának, az angyal, noha az erős széllel dacolva biztos léptekkel haladt előre, még csak a híd kétharmadánál járt, amikor a társa már a partra mászott ki. Még néhány hosszú perc telt el és az angyal ijedten vette észre, amit a nagy távolság eddig szeme elől elrejtett: a híd végénél hét deszka hiányzott. Túl nagy volt ez a hiány, nagyobb, mint amekkorát át tudott volna ugrani. Elsétált a deszkasor végéig, lába alatt a tátongó, félelmetes mélységgel, zsebében a hajtatásra várakozó maggal figyelte amint Áron, az időközben egy terebélyes fa törzsére kötözött, kenderfonat másik végét felé dobja:
– Kapd el, és csomózd a derekadra!- rikkantotta a kardot oldalán viselő ifjú.
– Ez megvolna. És ettől megtanulok repülni?
– Igazából te egy angyal vagy, csak nem használod a szárnyaidat, de azért így is megoldjuk.
– Hogyan is?
– Lépj hátra néhány lépésnyit, fuss neki, rugaszkodj el, ugorj amekkorát csak tudsz, a többi az én dolgom.
– Az életem teszem kockára, te mit is?!
– Nálad van a mag, ha leesnél, kulloghatnék haza dolgom-végezetlenül.
– Micsoda nemes lelkű lovag vagy!- kiáltotta Égi Ajándék, miközben hátrált, aztán megállt.
Lehunyta a szemét, párszor lassan kifújta a levegőt. Kisvártatva a korlátot elengedve nekiiramodott. Futott, majd dobbantott, úszott a levegőben, érezte, amint a kötél megfeszül a derekán. Áron valamennyi idegszálával arra koncentrált, testének összes erejét annak rendelte alá, hogy a társa erőfeszítését a szükséges résszel kipótolja és ez már elsőre majdnem sikerült is. Kevés hiányzott hozzá, hogy az angyal teste a parton landoljon, de így is eljutott a híd deszkáitól a levegőn át a szárazföld széléig, egy sziklába kapaszkodva lógott a remény földjének határán. Áron csak húzta és húzta a kötelet, így Égi Ajándék végül felkapaszkodott.
– Vérzik a kezed. – állapította meg háláját leplezve az angyal.
– Kidörzsölte a kötél, mert túl sokat ettél vacsorára, mától nem is kapsz akkora adagot! – ütötte el tréfálkozva a dolog élét Áron.
Elültették a magot. Locsolgatták, gondozták becsülettel, szépen ki is bújt a földből a hajtás és palántává cseperedett. Ekkora már rengeteget mókáztak, játszottak, sétáltak együtt. a fiatalok Idejük éppen akadt bőségesen, úgyhogy kitárgyalták a kövek témakörét, megbeszélték mit gondolnak az állatokról, véleményt cseréltek az emberek kérdését illetően, szót ejtettek az Istenekről és minden körülöttük lévő élőről és élettelenről egyaránt.
Áron élményeit egy versben foglalta össze, melyet a lemenő nap fényénél kardjával a korábbi esőtől nedves földbe karcolt:
Ezüstszárnyú
Angyal közelít
Csendesen sétál velem
Magával repít
A palánta napról-napra növekedett, most már az angyal számára is nyilvánvalóvá vált, hogy ez egy futónövény, elment hát a fák közé letört ágat keresni karónak, Áron persze most is kitalálta a gondolatát. Mire Égi Ajándék visszatért, Áron a kardját előhúzta hüvelyéből és Kedvencke mellé szúrta a földbe, hogy támasztékául szolgáljon.
– Képzeld életemben másodszor mozdult meg ujjam a béna kezemen! – újságolta a nagy hírt a fiú.
– Remek, biztosan azért, mert szépen harcolsz. Ha a szeretet forgatja fegyvered, akkor elmondhatod magadról, hogy te vagy a kard mestere- vélekedett a kard és növény különös kompozícióját elnézve az angyal.
A szűnni nem akaró szél azon a napon is azonos intenzitással mozgatta a fák leveleit, amikor a sok törődésnek köszönhetően Kedvencke virágba borult. Az elmúlt napok esőzéseinek következtében a Nagy hegy patakjai megduzzadtak és őrült rohanásba kezdve futottak bele a folyóba megnövelve annak vízszintjét, jelentősen erősítve sodrását. Égi Ajándék és Áron egy hosszú kidőlt fát vonszolt a part szélére, majd feltolták azt a hídra. Kedvenckét átültették az eredetileg vízhordásra használatos edénybe.
– A rönkkel immár teljes lett a híd, vidd vissza a táborba Kedvenckét!- mondta parancsoló hangon Áron.
– Ha az átkelésedhez kedvezőbbek lesznek a feltételek, gyere utánam, megvárlak.
– Nem késlekedhetem, a próba teljesítése csak akkor lesz sikeres, ha a teljes pompájában mutatkozó Kedvenckével mindketten ott leszünk. Apa Kedvenckéhez hasonlatos növényei mind csak egyetlen napig virágoztak.
– Látom elhatározásod szilárd, annyira már ismerlek, hogy tudjam, amikor ilyen tűz ég a szemedben, lehetetlen eltántorítani. Ez a folyó már nem az a víz, amelyen idefele átkeltél, annál vadabb arcát mutatja. Van egy dolog, amiről nem szoktam beszélni. A testvérem egy tóba veszett oda, és bár tudok úszni, azóta sem merek. Azt pedig végképp nem szeretném, hogy ez az esemény még egyszer megismétlődjék. Ha jönnöd kell, hát gyere mögöttem a hídon. A derekunkra kötjük a kötelet, és ha véletlen lecsúsznál, majd én felhúzlak.
– Nem majd felhúzol, hanem most húztál fel! Még az kellene, hogy Téged is magammal rántsalak, akkor aztán nagy jót tennél velem! Annak ártanék, akinek a legkevésbé sem szeretnék. Eddig nem volt szokásod sületlenségeket beszélni és nem is áll jól neked, nem megy a szemed színéhez, úgyhogy ne is szokjál rá.
Összeölelkeztek, aztán Áron megvárta, míg Égi Ajándék – kezében Kedvenckével – végigsétál a rönkön és a hídra lép. Ekkor a víz folyásirányával ellentetessen szaladni kezdett, majd amikor úgy vélte jó helyen van, a habok közé gázolt...
Az angyal a túlparton átadta a hopmesternek Kedvenckét, majd megfordult és nézte, amint társa a folyóban tempózik.
Áron még csak a fele távot tette meg, de érezte, hogy máris sokat kivett erejéből a víz. Keményen küzdött tovább, már nem túl sok választotta el a parttól, amikor egy elszabadult csónakot sodort feléje a víz, nem volt a fiúban már annyi erő, hogy kitérjen előle, a bal válla iszonyatos ütést kapott. Minden igyekezetével megpróbált a felszínen maradni, aztán elsötétült előtte a világ.
Tehetetlenül zuhant a végtelennek tűnő feketeségben mélyebbre és mélyebbre egészen oda ahol már az érzések és az érzékelések vége kezdődik. Üvöltő csend volt, majd távolról és alig hallhatóan suhogást vélt felfedezni. A hang forrása aztán egyre közeledett, a zajt egyre erősödő intenzitással hallotta Áron, aztán valami, vagy valaki megragadta és visszavonszolta magával a fényre.
Áron a hopmester lábainál tért magához.
– Köszönöm! – hálálkodott a mellette görnyedten ziháló Égi Ajándéknak.
– Ugyan, te is megtetted volna értem.
– De én nem félek a víztől.
– Téged még magamnál is jobban féltettelek,- felelte Égi Ajándék, miközben a napsütés nedves haján és kitárt ezüstszárnyán a vízcseppeket megcsillantotta.