Nagyapa és Nagymama a nyár legmelegebb heteit már évek óta a kis falusi házukban töltötték. A kis kert, a nagylombú fák kellemes enyhülést adtak, ha a hőmérő higanyszála elhaladta a 30 fokot.
Ezen a nyáron is megérkezett június második hetében a 32 fok, a panellakás – hiába állt öreg fák árnyékában – elviselhetetlenül felforrósodott, így Nagymama elkezdte összepakolni az útiholmikat. Most azonban a saját ruhaneműiken, tisztálkodási és egyéb cuccaikon kívül Tobozt és élőhelyét is elő kellett készítenie. Toboz egy trikolor tengerimalac-kislány volt, feje csillogó fekete, - fejetetején helyre kis forgó, mintha haja lenne - háta fehér, feneke zsemleszínű, a színeket rafináltan elhelyezett forgók választották el, egyszóval a legszebb ilyen állatka volt a világon! Januárban kapta Évi, a legnagyobb unoka a nagyszülőktől hosszas egyezkedés után.
Haza még nem vihette, legkisebb öccse csak 2 hónapos volt akkor, Anya még nem akart a babával közös légtérben egy állatot, így Toboz a nagyszülőknél maradt. Kezdetben Évi naponta látogatta, azután már csak minden másnap, mostanában már jó, ha egy héten egynél többször jön!
Nagyapa és Nagymama viszont boldogan foglakozik vele, mostanra már nagyon szelíd kis jószág lett a kezdetben nagyon félénk állatkából. Nehezen barátkozott, az első hetekben bármilyen apró zajra azonnal bevágtatott cipősdobozból készített házikójába, még evés közben is olyan tartást vett fel, hogy bármikor menekülhessen. Egy hónap is eltelt, mire mert enni kérni és meg ugyanannyi, mikor már nem félelemmel fogadta, ha hozzáértek, és addig bizony nagy munkába telt kitelepíteni a ketrecéből a takarítás rövid idejére!
Nagyapának azonban sikerült tökéletesen megszelídítenie. Régi plédet terített a franciaágyra, ráheveredett az egyik szélére és szabadon eresztette Tobozkát. Azt az örömöt, a futkározást, az ugrálásokat leírni nem lehet! A feltétlen bizalmát és végtelen ragaszkodását Toboz azzal fejezte ki, hogy felkapaszkodott Nagyapa vállára, ott elnyúlt pihenni, hagyta simogatni a lábacskáit vagy Nagyapa tenyerébe fektette a fejét, közben dorombolásszerű hangot hallatott.
A tengerimalac ugyan csak növényeket, magvakat rágcsál tűhegyes fogaival és körmöcskéi sem támadó fegyverek, de Nagyapa úgy gondolta, Toboznak is meg kell tanulnia megvédenie magát. Játékosan támadta ujjaival az állatka hasát, nyakát, orrát, Toboz hasonló stílusban védekezett, karmolt, de szinte alig lehetett érezni a karcolást, harapott, de fogai még látható nyomot sem hagytak a bőrön. Nagymama erősen csodálkozott a tréningen, mi ellen kéne védekeznie a tengerimalacnak, mikor ők mindnyájan nagyon szeretik, veszélyes idegent meg nem engednek a közelébe, sem embert, sem állatot.
- Lehet, hogy nem lesz rá szüksége, de csak tanulja meg, hogyan kell védekeznie egy támadás ellen – nyugtatta meg Nagyapa.
Az egyik „edzés” olyan eredményes volt, hogy mikor Nagymama hazaért a postáról Nagyapa karján több frissen jódozott apró foltot fedezett fel.
- Túl jól sikerült Toboznak a védekezés és egy kicsit nagyobbat sikerült harapnia, mint szerettük volna! – nevetett Nagyapa, de ezután mindig hosszúujjú ingben trenírozta a malackát.
Nagymama tehát külön szatyorba pakolta Tobozka alomnak való forgácsát, egy tasak száraztápot és a ketrectisztítás eszközeit, zöldségek és fű lesz majd a kertben is.
De nem csak ők várták már a kellemesebb környezetben töltendő napokat, hanem a falusi szomszéd, Józsi Bácsi hatalmas, fekete kandúrja, Sziú is. Sziút még pár hetes kismacska korában hozta gazdája egy másik faluból, de özvegyember lévén nem igazán tudott a kis állat kedvében járni. Etette ugyan rendesen, a háziállatok ennivalóinak tárolására szolgáló kis kamrában egy fülét vesztett kosárba tett ronggyal ágyat is vetett neki, de nem simogatta, nem játszott vele, nem dédelgette. Sziú hamar megszokta a helyzetet és rendszeresen szomszédolt. Az egész környéken főleg idős, nyugdíjas emberek laktak, de szinte mindenkit látogattak gyerekek, unokák, dédunokák a faluból vagy messzebbről, így a kandúrnak a kevés simogatásszükségletét minden esetben sikerült kielégítenie, ráadásul a gyerekek még mindenféle finomságokkal, csokival, keksszel, fagyival is kényeztették! A szülők finom húsos ételmaradékokat hoztak neki, szinte minden szomszédnál volt saját tányérja, még ott is, ahol saját macska is volt.
Nagyapát és Nagymamát különösen szerette, noha ritkán látta őket. Már ismerte Nagyapa autójának hangját és a harmadik utcából is előszaladt, ha meghallotta. Leült a kapuoszlop mellé és türelmesen várta, míg Nagymama előszedi a neki hozott finomságokat. Különösen szerette, ha az unokák is jöttek, a már felsős gimnazista Évi és két kisiskolás öccse, akkor aztán volt játék, ugrándozás, kergetőzés, hempergés és simogatás minden mennyiségben!
Most azonban csak a nagyszülők jöttek, a kandúr csalódottan ballagott az autó mögött be az udvarba. De nicsak, Nagymama kivett az autóból egy kis ketrecet – Sziú gazdájánál a nyuszik hasonló rácsos, csak nem hordozható ketrecekben laktak – benne egy nyúlszerű valamivel, de ennek kicsi, kerek a füle, farka meg egyáltalán nincs is.
- Gyere csak, Sziú – kiáltott felé Nagymama – ő itt Toboz, egy kislány tengerimalac. Ne nyúlj hozzá, ne próbáljál játszani vele!
- Miaúúúú! – vonta meg a vállát Sziú, és ezzel kifejtette, hogy őt egyáltalán nem érdekli a jövevény, pedig ez nem volt igaz. Kíváncsian megnézte volna közelről, de tudta, hogy Nagymama tiltásával nem érdemes szembeszállnia, de legszívesebben kérdezett volna. Mi az, hogy tengerimalac, ennek a világon semmi értelme nincs. Azt tudta, hogy a tenger sok víz, sokkal több, mint amennyi Jóska Bácsi ócska fürdőkádjába belefér, amiből a virágokat szokta locsolni. De Toboz nem víziállat, nincs medencéje, mint a kacsáknak, egy pohárnyi méretű itatóban van víz csupán körülötte. Akkor mitől tengeri? És főleg mitől malac? Jóska Bácsi minden évben nevelt hízót, még előző ősszel megveszi a 2-3 kismalacot, akik nagy rohangálásokat rendezhetnek a learatott kertben. Sziú tehát azt is tudta, hogyan néz ki és hogyan viselkedik egy malac, de Tobozka egyáltalán nem hasonlított ezekre a rózsaszínű, kunkori farkú, konnektororrúkra.
Nagyapa kitette a fűre a tengerimalac új kifutóját, amely tulajdonképpen egy kb. 60 cm magas, sűrű szövésű dróthálóból készült, oválisra kialakított fedetlen ketrec volt. A cipősdoboz-házacskát egy vékony lemezzel a rácshoz rögzítette Nagyapa. Nagymama óvatosan belehelyezte a ketrecbe Tobozt, aki megilletődötten üldögélt pár percig a „terített asztal” közepén, majd óvatosan rágcsálni kezdett egy fűszálat.
Sziú tisztes távolságból figyelte a tengerimalacot, hátha újabb információkhoz jut róla. Nem is csalatkozott, mert rövidesen erősebb szél támadt és Toboz - mivel még nem ismerte ezt a jelenséget - először kétségbeesetten uizott egy sort, így Sziú azonnal megértette az állatfaj névadásának legalább a felét. Senki nem sietett azonban az állatka segítségére, ekkor rázendített a fütyülésre, így olyasfajta hangot adott ki, mint a teafőző, ha felforrt benne a víz, erre aztán Nagymama ki is szaladt a házból hozzá.
- Mi a baj Tobozka? Ennivalód van… - körülnézett és meglátta a távolabb lapító Sziút – Sziú! – kiáltott rá – csak nem te ijesztgeted Tobozt! Megmondtam, hogy nem érhetsz hozzá!
Erre a kandúr – a megsértett ártatlanság, mert nem tette, csak gondolta a gazságokat – fújt egyet, és égnek álló macskafarokkal elvonult.
- Hát persze, a szél! – világosodott meg Nagymama – Toboz szobaállat, még nem ismerte a szelet, nem csoda, hogy ennyire megijesztette.
Az elkövetkező napok csendes egyformaságban teltek. A közel 40 fokos hőségben a déli órákat a bezsalugáterezett házban töltötte Nagyapa, Nagymama és a tengerimalac is, de a reggeli és a délutáni, esti órákban Sziú is kapott bőven kényeztetést.
Azután megjöttek az unokák és szüleik. Tobozka még több simogatást, Sziú még több csokit kapott, de a legtöbb babusgatás persze a 8 hónapos Máténak jutott. Három napig tartott ez az idilli állapot, azután a szülők és nagyobb gyerekek hazamentek, csak Máté maradt. A család másnap tíznapos tengerparti nyaralásra indult.
– Már megint a tengeri!- fanyalgott magában Sziú Évi ölében dorombolva, mikor a család megbeszélte a nyaralással kapcsolatos előkészületeket.
Máté tehát maradt, még összesen 11 hosszú napra, ami azt jelentette, hogy Nagymama minden gondolata körülötte forgott, őt dédelgette, őt cipelte, tolta a kocsiban, etette, altatta, mellette olvasgatva őrizte az álmát. Lényeg mi lényeg, Sziúra alig figyelt, kaját adott ugyan neki rendszeresen, de legfeljebb futólag megsimította a hátát - utána azonnal szaladt is kezet mosni, nehogy macskás kézzel érjen Mátéhoz! -, ölbe meg egyáltalán nem vette! Tobozt Nagyapa továbbra is naponta legalább félórát megfuttatta, ezzel a malacka be is érte. Szóval mindenkinek jutott dédelgetés, csak Sziúnak nem.
- Ezt nem tűrhetem tovább – fakadt ki belőle a keserűség, düh és harag egyszerre, mikor tappancsával meg akarta simogatni Máté kezecskéjét és Nagymama elzavarta:
- Ezt a gyönyörű bababőrt nem érintheted Sziú, a legszebb kisfiút a te sáros tappancsod nem fogja bepiszkítani!
- Miaú, ez a tappancs nem sáros, tiszta, mint Máté karja – emelte fel talpát igazolásul Sziú, de Nagymama félreértette a mozdulatot és erős toppantással és hangos sicc!-cel végleg elzavarta a kandúrt.
Ettől kezdve Sziú csak a bosszún törte a fejét, hiszen korábban ő volt a legszebb, legszeretettebb lény Nagyapa udvarán. Négyéves gyönyörű fekete macska volt, amikor kölyökként Jóska Bácsihoz került, itt már a legkisebb gyerek is iskolába készülődött, tehát csak ő volt annyira kicsi, hogy dédelgetni lehessen. Ebbe aztán remekül bele is szokott, a felnőttek, a gyerekek – akik a nyári szünidő jelentős részét itt töltötték – őt simogatták, vele játszottak, finom falatokkal kényeztették. Most meg egyszerre két vetélytársa is akadt! Igaz, Tobozt nem tekintett komoly versenytársnak, hiszen ő nap túlnyomó részét valamelyik ketrecében töltötte, Nagymama főleg etette és takarította, Nagyapa játszott vele inkább. De a kisfiú figyelemreméltó ellenfélnek bizonyult:
- Gyönyörű Máté! – lelkendezett Nagymama.
- Aránytalan, hatalmas feje van – fújt Sziú magában.
- Milyen puha, selymes a bőre! – így Nagymama.
- Rózsaszín, mint Jóska Bácsi malacaié – kontrázott magában Sziú.
- Hullámos, szöszke hajacska!
- Mint ősszel a kiszáradt fű!
És így tovább. Sziúban egyre nőtt a düh és erősödött a vágy, hogy kiüsse Nagymama feltétlen szeretetéből Mátét. Végül arra a gondolatra jutott, ha a kisfiú nem lenne ennyire szép – mennyire szép, hahahaha! -, akkor Nagymama bizonyára nem imádná annyira és így ő, minden kandúrok legszebbike, visszakerülhetne az őt megillető helyre.
Máté napközben gyakran a szőlőlugas árnyékában elhelyezett rácsos kiságyban aludt, mellette volt a füvön Toboz kerti kifutója. Nagymama nem mindig ült folyamatosan a közelükben a hintaágyon, végezte napi munkáját a házban, a kertben, de néhány percenként odanézett, minden rendben van-e. Sziú szigorúan el volt tiltva a közelükből, de ha bebújt a szőlők alá, ugrásnyi közelségbe tudott kerülni anélkül, hogy Nagymama a teraszról meglátta volna. Kigondolta tehát a stratégiát: míg Nagymama a házban ténykedik, ő beugrik Máté ágyába, két mellső mancsával végigkarmolja a fiúcska arcát és elmenekül, mire az asszony a sírásra kijön a konyhából, ő már árkon-bokron túl lesz, Máté megcsúnyul, Nagymama nem fogja annyira szeretni, így ő, a gyönyörű kandúr lesz megint a középpont.
Még három nap volt hátra Máté ittlétéből, amikor kedvezőnek tűnt a helyzet a terv végrehajtására, Nagymama a konyhában, Nagyapa a műhelyben, Máté a lugas alatt, a kiságyban. Óvatosan kilopakodott a szőlő alól, az ugrás előtt még alaposan körül akart nézni. És ekkor a ravasz kis Toboz rombadöntötte a tervét, elkezdett füttyögni először még halkan, leginkább azért, hogy Mátét felébressze. A sok-sok generációval előbbi, még a természetben élt őseitől örökölt ösztönnel megérezte, hogy Sziú forral valamit Máté ellen, és segíteni akart. Sziú haragja azonnal ellen fordult:
– Ez az átkozott vizesmalac még idecsődíti az öregeket, el kell hallgattatnom!
Toboz erősített a fütyülésen. Sziú beugrott a kifutójába, ráfújt a malackára, de az nem ijedt meg, a feléje lendülő mancsba mélyesztette tűhegyes fogacskáit, két mellső lábacskájának éles körmeivel belemart Sziú orrába, majd bemenekült a házába, a végében egészen kicsire gömbölyödött, várta a támadást, de közben sivított teljes erejéből. Sziú a dühtől és a fájdalomtól őrülten próbálta kitépni Toboz házacskáját a tartólemez alól, de nem bírt vele. Be-bekapott a nyíláson a tengerimalac felé, de a megharapott jobb talpán csak pillanatokig volt képes állni, ha meg azzal nyúlt be, félt, hogy Toboz újra megharapja. Ő nem látta a tengerimalackát, az viszont remekül látta a támadó macskamancsot. A kandúr orrából csepegett a vér, a házacskát nem bírta szétverni, és még ez az iszonyatos sípolás is!
Nagymama a konyhában meghallotta – de lehet, csak megérezte -, hogy baj van, kilépett a teraszra és meglátta Sziút Toboz ketrecében.
- Sziú, mit csinálsz ott! Azonnal takarodj! – rivallt rá.
A kandúr megrettenve a felelősségrevonástól, kiugrott a ketrecből és pillanatok alatt a harmadik szomszédban volt.
Nagymama kétségbeesetten sietett a tengerimalachoz, közben folyamatosan szólongatta, de semmi válasz nem volt. Remegő kézzel csavarta le az anyát a tartólemezről és borította fel a cipősdobozt. Tobozka ott reszketett tágranyitott szemekkel picire összegömbölyödve a sarokban, bundácskáján szétkenődött Sziú vére, bajszocskáján is vércsepp csillogott, karmocskáin úgyszintén. Nagymama elkeseredetten kapta fel, de a következő pillanatban már mosolyogva látta, hogy az állatkának semmilyen sérülése nincsen. Közben nagyapa is előkerült a műhelyből:
- Mi ez a kiabálás? - kérdezte.
- Sziú megtámadta Tobozt, de ő megvédte magát! – újságolta már vidáman Nagymama – Tisztítsd meg kérlek a bundáját, nekem Mátéval kell foglalkoznom – adta nagyapa kezébe az állatkát és elsietett kezet mosni, mert a nagy kiabálásra Máté is felébredt és nyöszörögni kezdett.
Nagyapa boldog mosollyal simogatta a vércsatakos, még mindig remegő Tobozkát. Közben Nagymama már a kezébe nyomott egy régi törülközőt, a kerti csapnál Nagyapa tisztítani kezdte a gyönyörű bundácskát:
- Ugye, milyen jó, hogy megtanultad, hogyan kell megvédened magad támadás ellen?