„Je préfère scier du bois qu'être un roi à l'anglaise”,
avagy Rövid elbeszélés a hatalom kiismerhetetlen természetének illusztrálására
Allons enfants de la patrie,
Le jour de gloire est arrivé!
Contre nous de la tyrannie,
…
A király ült. Kedvenc dolgozószobájának ablakát, az egyetlen fényforrást a helységben bíborszínű függöny takarta, alsó szegélyén liliomok, arannyal hímezve. A függöny nem volt tökéletesen összehúzva, egy vékony csíkban mégiscsak érkezett fény a szobába. A félénken bemerészkedő fénysugarak érkeztükben megvilágították a levegőben szállongó porszemeket, majd egyre szélesedő mintát rajzoltak ki az asztalon. A legmerészebb sugarak egészen a király jobbjáig értek, melyet a Felséges Úr teljes mozdulatlanságban pihentetett mázsás faszékének karfáján. A kékellő erek nem árultak el semmi szokatlant: éppúgy lüktetett bennük a vér, mint bármely másik napon. A kandalló üresen ásított.
X. Károly körbetekintett, majd felemelt egy kicsiny ezüstcsengettyűt. Az egyik oldalfelől nyíló ajtó azonnal kitárult, egyenes tartású, makulátlan öltözékű öregúr lépett be rajta. A király egy szót sem szólt alázatosan bókoló titkárja láttán, csak végigfuttatta a szemét a szobán. Az öreg nemes ismét meghajtotta magát, s háta mögött villámgyorsan intett két inasnak.
„Milyen különös” – morfondírozott magában a király, miközben az egyik szolgálattevő két oldalra tűrte a tekintélyes súlyú függönyszárnyakat, a másik pedig ügyesen fellobbantotta a lángokat a kandallóban. – „Kis híján elfelejtettem, hogy a Monarchia nem működhet, ha már én sem követem az etikett szabályait.”
Megjegyzendő azonban, hogy a kandalló begyújtása aznap épp nem tartozott az etikett által feltétlenül megkövetelt mozzanatok közé, lévén 1830. augusztus 2-án meglehetősen meleg volt az idő Rambouillet-ben. Nos, el kell ismernünk, korántsem annyira, mint Párizsban, ahol valósággal forrt a levegő, s ahonnan épp ezért a király néhány nappal korábban kénytelen volt ebbe a máskülönben igen barátságos vidéki kastélyba távozni.
Az uralkodói elmében feltolultak a kényszerű távozás – azt mondhatnók, menekülés – meglehetősen kellemetlen emlékei. Minő megaláztatás! Mikor körülbelül hat évvel történetünk baljóslatú napja előtt követte bátyját a trónon, őszinte lelkesedéstől fűtve remélte, hogy Isten legszentebb kegyelméből a Monarchia dicsőségének fénye soha többé nem halványul el. Úgy gondolta, neki magának is az a feladata, hogy képességei szerint segítse a Teremtő ilyen irányú terveinek megvalósulását. Hogy ezért érdemes élnie és dolgoznia, s hogy Isten nyilvánvalóan a segítségére lesz a nagy mű építésében és szépítésében.
De hát mi romlott el? Semmi. Csak egyetlen apróságot hagyott ki a számításból. Hogy Isten szabad akaratot adott az embereknek, természetszerűleg az ő végtelen bölcsességében. Az már más kérdés, hogy ezzel az emberek csúnyán visszaéltek, az ő kedves, atyaian szeretett népe különösen is.
„Vajon miből gondolják ezek az átkozott rebellisek, hogy ők jobban értenének a kormányzáshoz, mint én? Hiszen ez nevetséges! Ám legyen, tragikomikus… (Senki ne mondja, hogy nekem nincs humorérzékem…) Mindenesetre tény, hogy én a felhatalmazást Istentől kaptam ennek az országnak az irányítására. Ha ők az emberektől akarják ugyanezt… ah, mégis mi ennek az értelme?”
Valóban, ugyan mi? Nem is tagadható, hogy a dolog roppantul különös. Őfelsége – ez tagadhatatlan – legszentebb meggyőződése és legjobb képességei szerint kormányozta országát. Fáradhatatlanul dolgozott olyan nagy, ősi eszmék fényesítésén, mint a Szent Vallás érdekei vagy a Monarchikus Eszme dicsősége. S mégis mire ment vele? A sans-culotte-ok újabb nemzedékének gyűlöletétől kísérve szörnyen megalázó körülmények között kellett elhagynia a fővárost. Miért? Csak mert az „Ordonnances de Sain-Cloud”, a júliusi rendeletek nem cáfolták meg az ő soha nem titkolt, meggyőződésből fakadó elveit? Most pedig itt ül, kedves kastélyában, ahol egy papírlapra bámul, melyen éppen hogy csak megszáradt a tinta. Lemondónyilatkozat. Jézus, segíts!
-Polignacról van valami hír? – kérdezte a király a még mindig a helyiségben tartózkodó titkárától.
A titkár láthatólag feszengett. Őfelsége jelezte, hogy nem is vár más választ.
„Nyilván nem fog visszatérni. De bölcsen is tette, hogy elmenekült. Én azonban ennél messzebb igazán nem mehettem. Miért is lett volna az jó? Talán el kellett volna szöknöm a saját országomból? Nevetséges. Hmm… A daupin szerint úgyis ez lesz a vége. Talán igaza van. Nem akarok szegény megboldogult bátyám sorsára jutni. Ó, a drága Lajos! Hiába, Isten felkentje is lehet naiv. Mennyit szajkóztam neki, hogy ne bízzon túlzottan az emberekben! Pláne, ha franciák. Nem mintha nem szeretném saját népemet, saját gyermekeimet, de… ami tény, az tény. Ha a kisujjunkat nyújtjuk nekik, jó, ha csak a karunkat tépik le. Bár mostanában a fej a divat…”
A király megborzongott. Gondolatai cseppet sem voltak lelkesítőek, s a hideg futkosott a hátán arra a gondolatra, hogy egyesek a méltósága mellet az életét is ilyen könnyedén elvehetik. Nem mintha félt volna a haláltól. Nem. Ő igazán nem az a fajta uralkodó volt. Hiszen előbb vagy utóbb mindenki meghal, s ez így van rendjén. Voltaképpen várta is, hogy a mennyországban szentjeivel dicsőíthesse az ő Urát, az Egy, Örök és Igaz Istent. Csak hát egy ilyen mocskos, csavargókból és utcalányokból álló bagázs – ezalatt kétségtelenül a párizsi lázongások hangadóit értette – akarata szerint, kutyamódra elpusztulni mégsem tartozik a szép és nemes dolgok közé.
Azazhogy… „Milyen ostoba is vagyok! Bocsáss meg Uram! Hiszen tálcán kínálod nekem a világ legszebb és legnemesebb dolgát, a mártírhalált! Mert hiszen minek is nevezhető az, ha a Te neved tiszteletéért, az Evangéliumok Szent Hitéért és az Anyaszentegyház dicsőségéért adom oda az életem? Na jó, hát inkább talán elveszik…” Lám, a királynak csakugyan volt humorérszéke…
„Nem jó ez így sehogy sem.” Az uralkodó nagyot sóhajtott, ami máskülönben igazán nem volt szokása. Egy intéssel kiküldte a még mindig engedelmesen várakozó titkárát, hogy egy rövid időre egyedül maradhasson gondolataival. Semmi kétsége sem volt afelől, hogy a párizsi helyzet változatlan ahhoz képest, mint amikor elhagyta a Tuileriákat. Sőt.
„Mitévő legyek tehát? Hiszen mindaz, amit eddig tettem, koronázásom óta, s már az azt megelőző időktől fogva, a legjobb volt, amit tehettem. De ha így értékelik a legjobbat… Valóban, a népnek soha nem a legjobb kell. Bizony volt idő, amikor elhitték, hogy vannak olyan kiválasztott emberek, az ő Istentől rendelt, törvényes uraik, akik sokkal jobban tudják, mi a jó nekik, mint ők maguk. De manapság… A Királyság árulói teletömték a nép fejét mindenféle nevetséges, hóbortos eszmével. Mintha éppenséggel mindenki értene mindenhez. Ezt pedig… Nos, valójában ezt épp én nem értem. A király azért van, hogy uralkodjon, kormányozza népét. De hogy a nép kormányozza királyát? Igen, ez csakugyan nevetséges, bizonyára halálra kacagnám magam, ha nem pontosan ez történne.”
„Kár is a további tépelődésért. Alá kell írnom a lemondónyilatkozatom. Így legalább a méltóság egy kicsiny morzsáját megtarthatom. Ha nem írom alá, a párizsi plebsz maga jön el, hogy aláírassa velem. Gondoljunk csak ismét az én szerencsétlenül járt idősebbik bátyámra… A látszaton kívül pedig máshoz úgysem ragaszkodhatom.”
X. Károly kinyújtotta jobbját, megfogta az előtte pihenő ezüst tintatartóból kikandikáló sastoll-penna szárát, és felséges aláírásával szentesítette a saját lemondását. Gyorsan letette a tollat, mert szédülni kezdett, s émelygett a gyomra. Úgy érezte, menten sírva fakad, csak azt kellett volna eldöntenie, hogy önmaga vagy mások keserítették-e el. Helyette azonban ismét csöngetett, s belépő titkárának, az öreg szolgálónemesnek csak ennyit mondott:
-Isten óvja XIX. Lajost!
A király helyett szolgája volt az, aki sírva fakadt. Persze az etikett kötelez, ehhez előbb el kellett hagynia a királyi dolgozószobát. De keserves zokogása a tömör faajtón keresztül is eljutott a király füléhez.
-Micsoda hűség… – mormogta csak úgy magának. Ő már azt is megengedhette magának, hogy magában beszéljen, elvégre az etikett szempontjából ő halott király volt. A halottakat pedig semmilyen földi törvény nem köti…
Megközelítőleg húsz perc múlva Angoulême hercege, XIX. Lajos követte apja példáját, és szignójával véget vetett saját uralkodásának. Franciaország és Navarra királyának címe így Chambord grófjára, V. Henrikre szállt, akit nem egész két hónap választott el tizedik születésnapjától…
Egy hét múlva a Bourbon-ház végleg beadta a derekát, a nép pedig Orléans-i Lajos Fülöpöt ültette trónra. (Nem, nem vette fel a XX. Lajos nevet!)
Allons enfants du roi Carles X,
Le jour de gloire est arrivé!
Contre nous de la république,
…