Kavics

Évszám
2010
„...kicsi országom példás alakban a te orcádra ütök..."
(Ady)
Talán vizsgáztam aznap, de nem emlékszem, nem is fontos.
A délutánt kettesben töltöttük A.vel, mert E. nem ért rá mégsem. Olyan ritkán találkozunk mióta egyetemre járunk. Még így is, hogy legjobb barátnők vagyunk.
Este osztálytalálkozó volt. Több mint fél éve nem láttam őket. Kicsit hiányoztak is. Mindig hiányoznak egy kicsit, csak, hogy utána nagyobb pofára esés legyen, ha találkozunk. Kiderül, hogy már nincs miről beszélnünk, és nem is ismerjük a másikat.
Előző nap utaztam együtt B.vel -a hév összeköt- mondta, hogy még az én kedvemért sem jönnek, mert edzés van este. És különben is a Város nem csak olyan amilyen, de még messze is van. Hiába mondtam, hogy minden délután van edzés, osztálytalálkozó meg max. kéthavonta, és ha nem jön kibeszélem a háta mögött, nem hatotta meg.
Együtt mentünk a helyre a másik A.val. Miután hozzátűzte a toppját a melltartójához, hogy ha lehajol ne lehessen belátni derékig, elmesélte, hogy alig van pénze,hogy alig evett aznap, hogy a héten alig aludt, mert mindig volt valami. Ilyen ez a kolis élet. Kicsit tényleg ramatyul nézett ki. Kérdeztem, hogy melót keresett-e de keresett, nem volt. Mikor a kocsmában piát rendeltek, visszatértünk a pénz kérdésre. Azért koplalt a héten, hogy ihasson.
Jó kevesen voltunk. Mi hárman, meg O., Á. és D.. Felmentünk a kocsma leülős részébe. Visszataszító. Nekem a disznófejű-nagyúr jutott eszembe róla. Nincsenek nagy elvárásaim az ilyen helyekkel kapcsolatban, de ez kifejezetten nyomasztó volt. Csápos tévé a sarokban, leroppant kanapék, egy fél bakancs, firkás falak. Feszengtünk egy sort. A.t kikérdezték az új pasiról, megmondták, hogy a távkapcsolatok lehetetlenek, a pasi tuti megcsalja, de hát valakinek szívnia is kell az életben. D. válogatott történetekkel szórakoztatta a jelenlevőket. Többek közt, hogy egy fillérje sincs. Albérletben lakik a városban a barátnőjével- nem venném be rá a kávéskanál arzént, de idősebb nála a lány, nagyon kedves, tanul megy minden, hát persze. Mondjuk elfogult vagyok. Még mindig nagyon helyes, de a legkevésbé sem vonzó vagy karizmatikus. Vagy csak rám nincs már hatással. Hálát adok az égnek, hogy nem jártunk soha. Néha azért hiányzik egy kicsit. Nem az, aki, hanem az akinek hittem. Amilyen talán sose volt.
Megjött E.! Új csizmában, innen fél, tőlünk kb. négy óra késéssel. Rögtön felvette a porondmester szerepét. Mindenkit kérdezgetett, mi van a sulival, otthon, máshol, sehol. Nem tudom hogy csinálja, mindig csodálom érte. Ráadásul haragudni sem nagyon tudok rá, bár ezt inkább a lassan 12 éves barátságnak tudom be. Kicsit felélénkült a társaság, lassan szivárogtak a többiek is. Átültünk. Közben E.vel a slozin megdumáltuk, kivel mi történt a múlt héten. Aztán Á.val beszélgettem, végre kicsit rendben van családilag. Nagyon nagyon örültem neki. Megérdemelte már. Meg a másik A.val a suliról, meg  hogy E.vel kimegyünk Franciaországba fél évere. Nem értette miért, és hogy hogy merjük megtenni. Néha én sem értem. De akkor inkább nem gondolkozom.
S. cigit tekert, körbement, közben folyt a szó mindenféléről. E. is beleszívott, erre bokán rúgtam, de nem vette a lapot. Utólag örülök is neki. Talán nem nekem kell megítélnem mi helyes és mi nem. Vagyis inkább neki nem kell az én normáimhoz idomulnia. Gondoltam, hogy az új srác miatt ilyen. Telt az idő.
Á.nak mennie kellett, megragadtam az alkalmat, és én is leléptem. A legjobbkor. Pont mikor elkezdtek volna a szakításomról kérdezgetni. Na azt kösz nem. Utálom, hogy folyton a kapcsolatokról van szó. Ki kivel, meddig, együtt-e még, vagy már vége. Jó kis bulvársztorik amin lehet csámcsogni. Mélységes beszélgetés, csak az érzelmek le vannak szarva.
E. lekísért, talán mert kértem, talán magától. A metróhoz menet találkoztunk még egy csapattal akik csak most érkeztek volna. Kicsit beszélgettünk ott az utcán, aztán megígértem, hogy E.t visszakapják menten, és tovább mentünk. Elsírtam magam. E. nem értette mi baj, igazán én sem, de nagyon fájt. Zokogtam ő pedig átölelt, és barkobázott, hogy mi lehet.
Utáltam mindent. Leginkább a világot, azt hiszem. Azt a kort, ami ezt tette azokkal, akiket szeretek vagy szerettem. Hogy mit? Nem tudtam megmondani, de minden sokkal- sokkal rosszabb volt mint mikor négy éve elváltunk. Ismeretlenek voltak, és sokan cél vesztettek, és semmi de semmi nem volt már abból a könnyedségből, és abból a régi világmegváltó lendületből. Persze nem csak bennük, úgyéreztem bennem sem. A folytonos pénzezés, hogy senkinek sincs, de azért inni isznak, cigiznek vagy füveznek ha úgy hozza a sors. Sose voltak angyalok, de akkor is! És A. . Akivel korábban csak nevettünk, hogy van aki ettől érzi magát menőnek vagy felnőttnek?! Hát ettől érezték. Csak most már tényleg felnőttek vagyunk.
Visszaküldtem E.t a többiekhez, hátha nem rontottam el teljesen az estéjét. Aztán sétáltam. Eszembe jutott egy vers: "újra meg újra haza jön a fiad... szédül elbúsong és lehull a porba amelyből vétetett... nem menekülhet, magyar vágyakkal, melyek elülnek, s fölhorgadnak megint". Gyanítottam, hogy Ady írta, de reméltem, hogy nem. Utáltam a verseit. De ez egy Ady-s estére sikeredett.
A villamosmegállóban megszólított egy csöves, nagyon udvarias volt. Végül asszem nem is kért semmit. Álltam és néztem. A pénztárcám majdnem üres volt, mert a főzelékesnél ebédeltünk, és a tartozásomat is megadtam végre az én A.nak. Kiürítettem a tenyerembe. Kétszáznegyvenöt. Odaadtam a hapsinak. Költse valami jóra- Megköszönte. Már nekem sem volt semmi pénzem.
Untam várni, és tovább sétáltam a hévhez. Az összekötött. Csak már legtöbbünknek máshol van a "haza".