Kegyelem

KEGYELEM Hűvös, ködös, nyálkás, szomorú reggel volt azon a november végi napon. Félhomályban álltak a fák, fáradtan, álmosan és fázósan. Egyik-másikukon var-jak gubbasztottak. A havas országúton tornacipőben, szakadt kabátban és sapkában Lona lépdelt. Nem nézett sem jobbra, sem balra. Szeme egyenesen előre meredt, a messze távolba, kereste-kutatta az országút végét, s vele együtt saját életútjának is a végét. Egy intézetből szökött meg – apátlan-anyátlan árvaként –, s el sem tudta képzelni a jövőjét, életének további célját, értelmét. Ment, mendegélt, apró lábai a messzeségbe, az idegenbe, a kilátástalanságba vitték őt. „Lesz-e még fény az életemben?” – morfondírozott magában, de az igent sem nem hitte, sem nem sejtette. Úgy érezte, a köd, a sötétség megülte már az agyát is, gondolatai a hidegben megfagytak, megbénultak. Érezte, hogy fázik, de nem törődött vele. Ment, csak ment tovább, egyre tovább, maga mögött hagyta a várost, a múltat, az emlékeket. Kis faluba ért, pontosabban annak a szélére. Az út mentén megpillantotta A KERESZTET. Megállt, szemeit a feszületre emelte. „Jézus, ott fönn, te is szenvedsz?” Közelebb lépett, a megfeszített Krisztus arcáról, fejéről a havat fagyos kezével letörölte. Úgy érezte, ez az arc mondani akar neki valamit. Kis ideig rajta felejtette a szemét, azután továbbindult, hívta őt az út, a végtelen, a ködös, az ismeretlen. Kis idő múltán megállt mellette egy autó. – Merre, kislány? Elvihetünk? Lona csak a fejét rázta, s némán tovább ballagott. Beért a faluba. A házak szépen sorakoztak az út két oldalán. Lona nem nézett sem jobbra, sem balra. Annyit mégis észlelt, hogy minden ház kapuja zárva van, s a redőnyök is lehúzva pislognak az ablakokon – a benti térbe, az emberfészekbe nem engednek be-tekintést senki idegennek. Lonát hát vitték tovább a lábai. Egyre fáradtabban, egyre erőtlenebbül. Már a szeme is mintha elhomályosult volna. De mégsem, ott egy fenyőfa, s rajta mókus kúszik fölfelé. „Sosem láttam még mókust” – dünnyögte Lona, s kedve lett volna megsimogatni a kis állatot. Szívesen ölbe vette volna, kabátjába dugta volna, valahova a szíve tájékára. A mókus azonban fürge jószág, hamar eltűnt a faágak közt. Valami még moccant. Egy szép nagy fenyő-toboz Lona lába elé koppant. A vándor fölvette, kezébe fogta, nézegette, majd zsebébe dugta. „Tovább, tovább” – agya szüntelen ezt zakatolta. S ment, ment újra, a falucska szűk, fagyos utcáit tovább rótta. Aztán egyszerre a templomhoz ért. A templomajtó nyitva volt, nemrég lépett be rajta a harangozó. Lona meg-bújt egy sötét sarokba, úgy figyelte a hamarosan megszólaló harangszót. Észre-vétlenül körbepislogott a templomban. Szeme megakadt az oltárképen, amely Szent Erzsébetet ábrázolta. Igaz, nem ismerte a szentek életét, ez a kép mégis vonzotta a tekintetét. Koronás királylány, ki kenyeret oszt az éhezőknek… „Hű, ilyen is van? Én tegnap dél óta egy falatot sem ettem”. Nézte a kenyérosztó szent kezét, nézte egyre, míg az éhségtől és a fáradtságtól össze nem esett. A harangozó talált rá. Lonát a templom kövéről gyengéden felsegítette, egy padba beültette. Nem kérdezett semmit, s a lány is hallgatott. Kis idő múltán a harangozó kezét nyújtotta az idegennek. Lona összerezzent, felállt. Tudta, innét is el kell mennie. A harangozó azonban a templomajtó bezárása után sem engedte el. Házába vezette, feleségének bemutatta, meleg tejjel megitatta. Kenyeret is kapott Lona, friss, finom házi kenyeret. Az asszony ágyat vetett neki, lefektették. Nem telt bele három perc, s Lona már az igazak álmát aludta. A harangozó eközben a helyi plébánoshoz sietett. Bezörgetett hozzá, s elmesélte, kivel hozta össze a sorsa hajnalok hajnalán. József atya sejtette, honnét jött a lány, néhány éve volt már itt egy másik intézetis fiatal, de az fiú volt. Meg aztán… akkor nyár volt, melegen sütött a nap. A pap a telefonhoz ment, tárcsázott, beszélt a közeli városban lévő gyermekotthon vezetőjével. Hamarosan tudták már, ki a fáradt idegen, s azt is tudták, mi szél fújta ide. Egy óra múlva megérkeztek Lonáért a városiak. Egyből magukkal akarták vinni, de a plébános és a harangozó mindezt nem engedte. „Nálunk marad” – szólt a harangozó felesége. „Karácsonyig nem engedjük el innen. Aztán meg… majd csak kitalálunk valamit.” Megegyeztek. A lány marad. A harangozóék kis napocskát ragasztottak az ablakra, szemben az ággyal, ahol Lona feküdt. S így ő fényre, melegre, napsütésre ébredt. A háziak újra megetették, megitatták, tiszta ruhába bújtatták. Lona kezdetben csak pár szót szólt, később azonban szíve didergése lassan felengedett. Másnap már elmesélte a háziaknak élete történetét, harmadnap már mosolygott, hatodnap már nevetett. Vasárnap együtt mentek a szentmisére. Lona a mise végén odament az oltárhoz, Szent Erzsébetnek rövid hálát rebegett. Teltek a napok, múltak a hetek, s a karácsony is megérkezett. Szép volt az ünnep, szép a karácsonyfa s az ajándékok, de a legszebb, a legjobb az éjféli mise utáni meglepetés volt: Lonát a harangozó és a felesége örökbe fogadta. S most mondjam azt: „Hát igen, vannak még csodák!?” Valóban, e történetet így is befejezhetem. Az én végszavam mégsem ez. Akkor vajon mi? A sötétségen mindig átszűrődik a fény, a reménytelenségből mindig van kiút, csak legyen, ki fogja a kezed, irányítja az életed. S ami talán a legfontosabb: szeressenek, s te is szeress, hogy jobb, hogy más ember lehess, hogy egy idő után saját sorsod kezedbe vehesd s másokon te is segíthess. Ezt súgta nekem a szél egy hideg, borongós november végi estén, miközben hazavártam a szeretteimet.