Kék

Évszám
2011
Beküldő
Zelinda

Az élet olyan hiábavaló. Mindig úgy éreztem, hogy én csak egy báb vagyok, ahogy a többi ember is, és mindannyian csak egy óriási szerepjáték részei vagyunk. Éljük a mindennapjainkat egy terv szerint, és képtelenek vagyunk kiszakadni egy percre, és ha nem is visszanézni a múltra, de a jelenben körbetekinteni. Nem vagyunk programozott robotok, hogy mást se csináljunk, csak hajszoljuk a pénzt, a hírnevet. Fontosabb dolgokat is észre kéne vennünk: a családunkat, a barátainkat, és a magunk kívánságait. Kár, hogy ott az a „kéne" szó, mert ott kell lennie, és kár, hogy erre én korábban nem jöttem rá.

Nem tudtam, miért kell nekem is részt vennem ebben a játékban. Mások szórakoztatására? Csak tréfából? Vagy pusztán azért, mert valakinek így tetszik? Nekem egyik válasz sem felelt meg. Én csak voltam a világon, a több millió ember között, és össze-vissza bolyongtam, mint aki az otthonát keresi, egyedül, magányosan. Egy ideig próbáltam beilleszkedni, beszélgetni, barátkozni, de valahogy nem sikerült.Teljesen más voltam, mint a korombeliek, vagy azok, akikkel ismerkedhettem. Legbelül akkor is egyedül voltam, ha az akkori „barátaim" körülvettek. Mindig meghallgattam őket, segítettem nekik amiben tudtam, és végig mosolyogtam. Ők pedig nem hitték, hogy bármi bajom is lehetne. És valóban nem kellett volna, hogy legyen. Voltak ismerőseim, ha nem is sok, és ha nem is tekintettem őket nagyon jó barátoknak. A családomban semmi probléma nem volt. De valami hiányzott ebből az életből. Aztán rájöttem: talán én azért élek, hogy magányos legyek. Szerettem egyedül lenni, gondolkodni. Az ilyen rövid ideig tartó elvonulásokra senki nem figyelt föl, hiszen ki ne szeretne néha csak sajátmagával beszélni gondolatban. De a magányos percek órákká nyúltak, majd lassan napokká. Nem érdekelt többé, hogy én mindig mindenkit meghallgassak, és a pszichiátert játszam, majd nézzem, ahogy minden mególdódik. A nevetséges pedig az volt, hogy a témák, amikkel néha untattak, az általában a kapcsolatuk volt. Nem vették észre, hogy -bár segíteni akarok- ez engem nem érdekel. A korombeliek viselkedése nem ritkán megbotránkoztatott. A XXI. századot nem nekem találták ki. Sokszor gondoltam rá, hogy én születtem rossz korba...

Minden napom azzal telt, hogy a számítógépem előtt ücsörögtem. Néha rátévedt a tekintetem a sarokban álló gitáromra. Régen szerettem -de akkor sok mindent szerettem-. Aztán a falnak támasztottam, és soha többé nem vettem a kezembe. Kiskoromban sírtam miatta. Bármit megtettem volna azért, hogy az enyém lehessen az a hangszer, miután egy üzlet kirakatában megpillantottam. Bárki készítette is, feltűnő tárgynak szánta. A nyaka megszokottan fekete, de még az is valahogyan más fekete. A teste pedig kék, gyönyörű égszinkék. Ez volt a kedvenc színem akkor, a remény, hűség, becsület, bölcsesség, igazság -szimbólikus- színe. De ami igazán hibás azért, hogy beleszerettem, az a hanglyuk fölött lévő dísz: egy fekete főnix.
Nem kellett sok idő, tizenegy évesen meg is kaptam, és tizenhat éves koromig szinte le se tettem. Látszik is rajta. Az a különös fekete festék a nyakán erősen megkopott a sok gyakorlástól. Ezen a tárgyon keresztül éreztem valamiféle megnyugvást, szépséget. A zene volt az, amibe előszőr menekültem a külvilág elől. De mégis, egy nap letettem. Egy tanárom mondta mindig: „A zenész a hangszerén játszva betekintést enged a lelkébe, és ad egy darabot másoknak belőle." Az én lelkem már nem volt alkalmas arra, hogy bárki is nézegesse. Nem értettem meg teljesen azt a mondatot. Nem láttam értelmét annak, hogy tovább zenéljek. Így teltek hát a napjaim. Lemondtam a zenéről. Azt hiszem az volt az oka, hogy miután belekezdtem egy ideig mindenkinek tetszett, de ráuntak. És akkor kaptam magam rajta, hogy egyedül beszélek, hiába szólok máshoz. Őket nem érdekelte a gitár, a zene, a gondolataim, amik én, magam voltam. Az emberek teljesen megváltoztak, magukon kívül kevés emberre figyelnek. A szomorú az, hogy nem csak a társaikkal szemben lettek érdektelenek. A zenében sem a szépséget keresik, hanem azt, hogy minél jobban verje a dobhártyájukat. Arra gondoltam, hogy ha kevesebbet foglalkozom én is a zenével, talán minden rendbejön, bekapcsolódhatok a megszokott témákba. Ez nekem nem sikerült. Így nem is próbálkoztam tovább. Ahogy az iskolából hazaértem azonnal a számítógépemhez mentem, és ott is maradtam vacsoráig, aztán megint visszaültem, és csak akkor kapcsoltam ki, ha már nagyon fáradt voltam. Lekötötte a figyelmemet, az órák pedig röpültek. Néha olvastam, de a könyvek iránti rajongásom lassan kezdett csüggedni. Ez a „doboz" vette át a főszerepet a mindennapjaimban. Nem érdekelt semmi más. Jó a fejlődés, de sokszor válhat rabjává az ember, és ha ez megtörténik, nehezen szabadul. Miért is érdekelt volna, hogy könyvet olvassak, vagy kilépjek az ajtón? Minden ott volt egy helyen, a kezem alatt. Az édesanyám aggódott emiatt. Többszőr megszólított, de a szelektív hallásom miatt semmi nem jutott el az agyamig. Pedig magamon is észrevettem, hogy már lassan alig tudok épkézláb mondatokban beszélni, ha szükséges. Az a hatalmas fantáziám, amivel régen történeteket találhattam ki mások szórakoztatására, eltűnt. De nem éreztem szükségét annak, hogy legyen, hisz az sem volt, akinek mesélhessek. Ha most visszagondolok, igazából nem tudom, hogy mi történt velem. Talán én így próbáltam lázadozni az élet ellen, mint más kamaszok a szabályok ellen. Mindent kirekesztettem, és nem hagytam, hogy bárki is tudatában legyen vele, hogy mi jár a fejemben. Talán mások sikerei zavartak. Talán az volt a probléma gyökere, hogy sosem éreztem azt, hogy bármiben -legyen az írás, vagy zene- sikert értem volna el mások szemében.

Egy nap fölfigyeltem valamire. Ahogy szünetben a könyvtárban ücsörögtem a megszokott helyemen, a laptopom mögött, egy fiút pillantottam meg. Vagyis csak félig, mert alig látszott a könyvespolctól. Sosem láttam még, így biztos voltam benne, hogy csak most jött az iskolába. Magányos voltam az igaz, de lehet épp ennek köszönhettem, hogy az embereket magam körül mind, mind megjegyeztem, és a mozdulataikból tudtam, hogy mi lehet a kedvenc elfoglaltságuk, a hobbijuk. Gyakran találgattam, hogy kinek milyen tulajdonságai lehetnek.
Nem könyvet keresett, azt tudtam, mert egy pillantást sem vetett rájuk, csak köztük ácsorgott, de valahogy annyira furcsának tűnt. Egyedül sétálgatott ,láthatóan elveszve, de mégis bújkált egy kis mosoly a szája szélén. Fölvont szemöldökkel néztem végig rajta: „Minek örül ez ennyire?" Aztán ahogy kilépett az őt félig eltakaró könyvek mögül, megláttam a hátán egy fekete gitártokot. Onnantól már nem a fiú volt érdekes számomra, hanem az, hogy milyen gitár lehet a hátán? Ahogy ráragadt a tekintetem, a srác észrevett. Hiába szögeztem gyorsan le a fejem az előttem lévő billentyűzetre, már felém tartott. Gondolatban mindent magamra mondtam, ami csak eszembe jutott az óvatlanságom sarokba kergetésére. Hát igen, ennyit arról, hogy mennyire áttetsző voltam. Pedig tényleg az voltam, csak úgy tűnik akkor nem, mikor az akartam lenni. „Elnézést, de nem tudnád megmondani, hogy hol vannak a zenetermek?" -kérdezte kedvesen. A dallamos hang hallatán nem tudtam megállni, hogy föl ne nézzek az arcára. Lényegében semmi különös nem volt rajta. Sötétszőke haj, barna szempár. De valahogy olyan furcsán éreztem magam a jelenlétében. Azt hiszem -így visszagondolva-, hogy túlságosan is elméláztam, mert a srác ismét megszólalt, valamivel kevesebb határozottsággal: „Azt mondták, hogy le kell jönni a lépcsőn, de...szóval sehol sincs tábla, és...és ez a könyvtár, szóval..." Az ismétlések kezdek magamhoz téríteni. „Kimész az ajtón, és azzal szemben van egy rövid folyosó, ami eltér jobbra. Ott balr...vagyis ott vannak a termek."-nyögtem ki, majd a laptopom képernyőjét kezdtem bámulni, közben pedig ismét eszembe jutott, hogy okoljam azt a kis gépet amiatt, hogy már lassan értelemesen beszélni sem tudok. „Köszi. És...amúgy mit nézel?"-folytatta a beszélgetést. Én csak semmitmondó arccal néztem tovább az előttem lévő fehér oldalt, rajta a villogó, kis, fekete vonalkával. „Nem vagy valami beszédes, nem igaz?"-kérdezte nevetve. Egyszerűen nem értettem, hogy miért van olyan jó kedve. „Amúgy új vagyok a suliban. Gondolom te már régebb itt jársz." „Igen."-löktem oda csöndesen. „Na végre! Azt hittem, hogy hirtelen megnémultál. Oh... Remélem még nem késtem el. Mennyi az idő?"-kérdezte izgatottan. Úgy tűnt, hogy nem akar elmenni, ráadásul teljesen rosszul mérte föl a helyzetet: Hogyan némulhatna meg bárki is percről-percre, annélkül, hogy bármi történne vele? „Pont tizenkettő." „A fene, elkések!"-kiáltott föl, majd sietve az ajtót kereste, de félúton visszafordult: „Remélem még találkozunk!" A hangzavarra páran fölszisszentek, az asztalánál trónoló könyvtárosnő pedig szúros szemekkel nézett végig a fiún, aki vigyorogva hátrált ki az ajtón. Fura, gyorsan fölszívódó jelenség volt, akit inritállónak találtam, mégis megragadt az agyamban a képe, és a hangja. Kisebb mosoly futott végig az arcomon, ami nem történt már meg egy ideje. Mikor észrevettem magam, nem kicsit meg is lepődtem, és gyorsan körbenéztem, nem látta-e valaki. Furcsa, nemde? Egy lány mosolyog egy picit, és azt már bűnnek tartja. Csakhogy nem találtam okot arra a görbe kis vonalra, így nem is kellet tvolna megjelennie az arcomon. Mindenre okot kerestem. Aztán, miközben az újjaimat a billentyűzeten tornásztattam, eszembe jutott, hogy az iskola bandája új tagot keres. Biztosan tudtam, hogy a srác oda készül, de abban is biztos voltam, hogy hiába. Abban a bandában olyanok voltak, akikkel nehéz fölvenni a versenyt. Kizártnak tartottam, hogy bekerüljön. Az egész nevetséges volt. Én pár éve már kerestem a helyem, hogyan találhatta volna meg egy új diák azonnal az övét. Az élet nem ennyire kedves, még az iskolai sem.
Következő szünetben szintén ott ücsörögtem a könyvtárban. Végülis ott senki nem zavart. Igaz, néha voltak kivételek. Odajöttek hozzám páran, hogy nem tudom-e ez meg az a könyv hol van. Nem szívesen beszélgettem velük. Senkivel sem beszéltem -szívesen-, ha nekem nem volt rá okom. Pár perc múlva a srác is megjelent előttem, a frászt hozta rám azzal a széles vigyorával. Akkor hirtelen biztos lettem benne, hogy sikerült neki. „Te mindig itt ücsörögsz?"-tette föl az első kérdését. Nem feleltem. Semmi köze nem volt hozzá. Ráadásul nem tudtam fölfogni, hogy miért jött vissza egy idegennel beszélgetni. „Szóval...igen... Unalmas lehet egyedül." „Sikerült?"-tereltem a lényegre a témát. Annélkül, hogy a szemébe néztem volna, tudtam, hogy meglepődött, de érti, mire célzok. „Hát most nem. De majd fog!" Olyan túlbuzgó volt, hogy az már nekem fájt. Egy percig elhittem,hogy megcsinálta, pedig tudtam jól, hogy ez lehetetlen. És ezzel ismét visszazuhantam a reménytelenség sötét óceánjába, de abban a kézzel fogható sötétben maradt valami zavaró fény... Ő boldog volt. Akkor kezdtem megkérdőjelezni, hogy normális-e. Kis habozás után a kíváncsiságom legyőzött: „Ha nem sikerült, miért van olyan jó kedved?" Egy fél percig bambán bámult rám, mintha én kérdeztem volna hülyeséget. De nem nyert! Hát akkor a fenébe is,miért csattant szét az örömtől? Aztán elnevette magát, de annyira, hogy a könyvtárban tartózkodók egyszerre pisszegték le. Leült velem szembe, maga mellé helyezte a gitárját, és az asztalra könyökölve nézett. „Te miért vagy olyan komoly?" Erre a kérdésre fölszaladt a szemöldököm. Belenéztem a barna szempárba. „Nincs rá okom, hogy boldog legyek." „És arra van, hogy ilyen goromba légy?" Igen, ezzel a kérdésével nem kicsit fegyverzett le. És azt hiszem abban a percben kezdtem tisztelni...
Nagyon jókat tudtunk beszélgetni. Annak ellenére, hogy mindenben különböztünk, megértettük egymást. Habár én sosem nevettem, egyszer sem látott jókedvűnek, ő minden reggel, délben, este mosolyogva sétált mellettem. Azt állította, hogy ha másoknak is hagynám, hogy megismerjenek, sok barátom lehetne. Ilyenkor csak gúnyosan a szemébe néztem: „Arról én már rég lemondtam." Csak őt láttam olyannak, aki elfogad, és nem akar megváltoztatni. Pedig milyen sokan jöttek még oda hozzám a könyvtárban...

Eltelt pár hónap, és mi a legjobb barátok lettünk. Már az élettörténetét is ismertem. Nem volt egy álom a gyerekkora. Az apja elhagyta, de néha-néha visszalátogatott pénzért. Ő azt állította ez így jó. Régebben, mikor még együtt éltek, minden rosszabb volt. Sokszor jegyezte meg nevetve, hogy ugyanolyan emo-palánta volt, mint én. Ilyenkor persze megsértődtem, de ez a veszekedés nem tartott sokáig, végülis igaza volt -de a büszkeségem, vagy inkább az önfejűségem nem hagyta, hogy győzelmet arasson fölöttem-. Mikor zenélni kezdett, akkor jött rendbe. Nála ez valahogyan mindent helyretett. Mókás, nem? Nálam meg a zene indította el a lavinát. Neki barátokat, nekem magányt hozott. Velem ellentétben pedig sosem mondott le róla, semmiről sem mondott le. Nem jutott be a bandába, de nem adta föl. Csak azon járt az esze, hogy zenélhessen, és ezt minden beszélgetés alkalmával elmondta, én pedig mindig megjegyeztem, hogy ez nem sikerülhet. De ő csak mosolygott, és azt felelte: „Meglátod. Egyszer velük fogok zenélni, és te az első sorból fogod nézni." Az önbizalma és a jókedve valahogyan, valamit nekem is adott. Mellette kezdtem érteni, hogy mindig kűzdeni kell, de nem lehet semmiért mást okolni, ha valamiben mi tévedünk. Mindent meg lehetváltoztatni. Ahogy már nem töltöttem annyi időt a számítógépemnél, beletörődtem, hogy az én hibám volt, hogy olyan sok időt elvesztegettem előtte ülve. Hiába hibáztattam egy tárgyat a magányomért, és azért, mert könnyen föladtam a próbálkozást. Ezért csak én voltam a felelős, én választottam.
Többszőr, a tudta nélkül hallgattam, ahogyan a gitárján gyakoról. Volt, hogy azon kaptam magam, a bal kezem próbálja követni a hangokat.
Jó volt magam mellet tudni. Igaz, mikor azt hittem kisajátíthatom, rájöttem, hogy neki más barátai is vannak, és nemcsak én. Ez valamelyest elszomorított, de boldoggá is tett az a tény, hogy, habár neki sokkal rosszabb élete volt mint nekem, mégis képes barátkozni, és ami a legfontosabb, nevetni. Emberek, emberek... Nekem nem volt rá nagyobb okom, hogy elzárkózzam, még a bolondság sem volt kérdéses része a jellememnek, mint Pongrácz István esetében, ahogyan Mikszáth Kálmán leírta. Ez a srác pedig úgy nőtt föl, hogy folyton veszekedést hallott és látott, mégis úgy képes mosolyogni, hogy mindenki boldog lesz körülötte. És amit lassan már csodáltam benne: az az optimizmus, amivel a világot szemlélte. Szünetekben gyakran feküdt valamelyik padon, és behunyt szemmel hallgatta a hangokat. „Hallod?"-kérdezte sokszor csöndesen. De én semmi különöset nem hallottam. „A nevetést?" „Igen! Nevetnek, vagyis boldogok." Ilyenkor eltűnődtem. Ő azért mosolyog, mert mások boldogok. Hát bevallom a vele töltött idő alatt többször megfordult a fejemben, hogy ő bolond, vagy én? Néha, miközben én a kosárpálya szélén ücsörögtem inkább, ő labdát tartva a kezében álldogállt a palánk előtt, és próbált kosarat dobni. Vicces volt nézni, ahogyan képtelen elfogadni, ha valami nem sikerül neki. De mindig csak azt mondta: „Naés? Mindig újra lehet próbálni."  Máskor a csöndes udvaron hallgattuk a banda próbáját. Olyankor ha magammal vittem a laptopomat, elkobozta, mint valami szigorú tanárbácsi. Volt, hogy egész napra elvette tőlem, de nem tudtam érte sokáig haragudni. Egy idő után eszembe se jutott végigjárni a szokásos weboldalakat, csak hallgattam vele együtt a zenét, ami lassan engem is magával ragadott, és megtöltött jó kedvvel. Azt hiszem azt is neki köszönhettem, hogy egyre inkább megnyíltam mások felé is. Nem zárt ki a baráti köréből. Bárki jött oda hozzánk, hogy vele beszéljen, engem is beinvitált a témába. Egyáltalán nem úgy viselkedett, mint a régi ismerőseim, akik azonnal otthagytak, ha megpillantották egy barátjukat. Igaz, a hozzá legközelebb állókkal volt közös tulajdonsága, nem mint nekem. Csak azt nem tudtam, hogy köztünk mi az? 
A sorsot nem úgy fogta föl, mint előre megírt szerepjátékot, hanem mint valami körüllöttünk terjengő út-gombolyagot, amit bármikor meg lehet változtatni, más irányba terelni, össze-vissza vágogatni, próbálgatni, csak nyitott szemmel kell járni a világban, és álmokat kreálni, amiket aztán hajszolhatunk, amig el nem érünk. És az ő fejében nem létezett az, hogy el nem érni valamit. Na és persze kihasználni a lehetőségeinket. De egyszercsak eltűnt. Heteknek tűnt az a két nap, amig nem láttam.

Egy nap egy kis ceklit találtam a szekrényembe csúsztatva. Azt hittem valaki tréfálni akar velem, csak azért néztem meg, hogy ne vesszen teljesen kárba az a papír. A hanyag kézírásra ráismertem. Csak annyi állt a papíron, hogy este nyolckor legyek a tornateremben, elől. Nem sok kedvem volt oda menni, a rengeteg diák közé. Épp valamilyen ünnep féle volt, amikor a suli bandája is játszott. Sokáig álltam az összeállított színpad előtt, ahova ő hívott, a közönség pedig gyűlt. Többszőr megfordult a fejemben, hogy el kéne mennem, de olyan jó volt nézni a színpadon álló dobot, gitárokat. Gondolatban hallani a hangjukat, látni a többi embert, ahogy beengedik magukba a zenét. Aztán mégis hátat fordítottam, hogy a tömegen át kijussak valahogy, mert eszembe jutott, hogy hiába az a zene, az embereket nem érdekli, és ekkor csapott belém a villám. A dob hangosan verte a ritmust, a basszus pedig csöndesen kísérte, majd bekapcsolódott a két másik gitáros, és...az énekes. A fülbemászó hang lebénított. Szinte gépiesen fordultam a színpad felé, és kerek szemekkel néztem föl. Az én egyetlen barátom ott állt, kezében egy hófehér elektromos gitárral,és rám bámult azokkal az örömöt sugárzó szemeivel, és a régi, kedvenc dalomat énekelte... Őt nézve az ugráló tömegből, valahogy furcsa érzés volt, de mégis olyan meleg. Jólesett látni de főleg hallani. Akkor, abban a percben, mikor először hallottam énekelni, adott nekem valamit...valamit visszaadott nekem. A diákok pedig igenis odafigyeltek a zenére, ha csak hallgatták is. Az egész koncert alatt meg sem mozdultam. Mikor a diáksereg mozgolódni kezdett, és szép lassan elvonult, akkor sem, egészen addig, amig ő oda nem jött hozzám, és a vállamra nem tette a kezét. „Na, hogy tetszett?"-kérdezte kicsit fáradtan, de a megszokott, kedves, megnyugtató hangján. Én mintha sokkot kaptam volna, egy ideig csak bámultam a szemébe, aztán a nyakába ugrottam „Sikerült! Ténylegsikerült!"-kiáltottam boldogan. „Még szép! Megmondtam, nem? Zenélni fogok."-nevetett. Aztán eleresztettem. Lehet el is pirultam, hisz régen nem volt már ilyen kirohanásom, ha másoknak egy ölelés nem is nagy dolog. Ő pedig kapott az alkalmon, jól ismert már. Tudta, hogy most nem rohanok el, én pedig tudtam, hogy ő nem eresztene. Kézenfogott, és fölvezetett a színpadra. Már az egész terem üres volt. Egy percre magamra hagyott, aztán visszajött, kezében az én régi, főnixmintás, kék gitárommal. Látta az arcomon a meglepettséget, és azonnal magyarázkodni kezdett. „Tudod, mondták páran, hogy régen játszottál. Éshát, az egyik barátom elment hozzátok, és elhozta. Sosem mondtad, hogy gitároztál. Gondoltam, játszhatnánk ketten." Ahogy ezt mondta a hangja olyan bátorító volt. A szemembe könnyek gyűltek. „Én már nem játszom. Nincs semmi ért..." „Értelemetlennek találtad azt is, ahogy én a zenéért rajongok. Azt mondtad, lehetetlen, hogy valaha is ebben a bandában játszak. Igaz, minden értelmetlen, hacsak te nem adsz neki értelmet." -felém nyújtotta a gitáromat-„Ha nem akarsz magadnak, akkor játsz nekem cserébe azért, hogy én neked játszottam."-én pedig kis hezitálás után átvettem. Nem is emlékszem már mit játszottam, talán csak úgy össze-vissza jártak az újjaim. De ahogy ott ültünk ketten, és ő hallgatta a játékomat, valahogy boldoggá tett. Olyan jó érzés volt. Nem csak az, hogy nem voltam egyedül, hanem az, hogy ismét játszhatok. Magamnak, neki, és mindenkinek. Mert csak az érdemli meg a zenét, aki képes rá figyelni, és megpróbálja megérteni az üzenetét. Többé nem érdekelt, ha valaki a gitárban egy tárgyat lát, amit össze lehet tőrni, és könnyen helyettesíthető egy számítógéppel. Az sem, hogy néhányan kinevetnek, mert magammal viszem. Mert vannak ilyen emberek, és ilyenek voltak, akik közé én be akartam illeszkedni. Nem velem volt a baj, hanem velük. Ők élték a mindennapjaikat, annélkül, hogy kicsit is próbáltak volna tenni azért, hogy ne váljanak szemellenzős ostobákká, akik semmi szépre nem fogékonyak. És ettől mentett meg engem az a srác azzal, hogy beszélt velem, nevetett, visszaadta a zenét.

Attól a naptól kezdve a laptopomat fölváltotta a gitár. Mindennap magammal vittem, és mindennap játszottam. Akkor vettem észre, hogy sosem voltam egyedül. A magányomat csak magamnak köszönhettem. Fölépítettem egy olyan világot, ahol semmi sem létezik, csak én, és egy doboz, ami leköti a figyelmemet. És ennek a doboznak róható föl az, hogy nem érdekeltek az emberek, sem az a sok szépség, amit általuk láthatok, hallhatok, amiket elérhetek. Sokan szerettek volna megismerni, de én nem adtam rá lehetőséget, csak egy alkalommal. És az az egy alkalom ébresztett rá arra, hogy ha az élet csak egy nagy játék is, ha csak egy vagyok a rengeteg ember közül, aki keresi a helyét, nem kell egyedül lennem, ha nem akarok. Az utamat pedig nem napról-napra, egyedül gubbasztva fogom megtalálni. Van még időm, és addig is örülnöm kell annak, hogy vagyok, és nem mindenben csak a hibát kell keresnem. Lehet, hogy más vagyok, mint a többiek, de senki sem egyforma, mégis kötődhetnek életre szóló barátságok, még egy véletlen kérdésből is. Az életben vannak szép dolgok, de azt nem máshol kell keresnünk, mint magunk körül, és azokban az emberekben, akik körülvesznek. A játék végülis arra való, hogy játszák, és közben szórakozzanak. Ha pedig néha egyedül szeretnénk lenni, hogy gondolkodhassunk, vagy mert rossz napunk volt, megtehetjük, de azt nem engedhetjük meg magunknak, magunkért, hogy mindent kizárjunk az életünkből, hogy aztán fölhelyezve egy ködös szemüveget csak a rossz dolgokat lássuk. Persze, mindig lesznek csalódások, de lesznek boldog pillanatok, amik örökre megmaradnak bennünk, és ha nem hagyjuk, nem veszhetnek el. Megszámlálhatatlanul sok csodás dolog vesz minket körbe, csak észre kell venni a szépséget még egy reggeli madár-kórusban is. Ehhez nekem szükségem volt valakire, aki magától jött rá minderre, és aki látta bennem a régi önmagát, majd segített, hogy találjak egy utat, amit építhetek.

Mit mondhatnék mást... Még diák vagyok. Nem tudom, mi lesz a sorsom, vagy hova tévedek. De egy dologban biztos vagyok: mindig lesznek olyanok, akikkel együtt lehetek, akik meghallgatnak, mert az én beszédemet az egész világ megérti, ha érdemes rá. Még mindig ücsörgök néha a régi helyemen, a könyvtárban, a laptopom előtt, de alig várom, hogy elszakadjak előle. Rájöttem, hogy nem vagyok köteles semmiről sem lemondani, mert az életemet én alakítom, és nem a szüleim, nem a barátaim, nem az emberek. Ők csak részt vesznek benne, de rajtam áll, vagy bukik, hogy mit kezdek magammal. Fontosak az alkotóelemek, akár a zenében a hangok, de azokat a hangokat valaki, a szerző vési föl.
Mintha elfelejtettem volna valamit...a gitár... Hát persze! A gitár, amit mindig magával cibált. Jól megnézem magamnak minden alkalommal, mikor másokkal, vagy másoknak együtt játszunk, vagy csak hallgatom a gyakorlását: hófehér, a nyaka kopott, a hanglyuk fölött pedig vörös, hajszálvékony vonalakból egy főnix alakja rajzolódik ki. És milyen gyönyörű az a főnix... A varázserejű hangot pedig nem felejthetem el, és többé sosem vesztem el, amit visszaadott nekem, a kedvenc színemet: kék.