A kék virág

Évszám
2010
Élt egyszer hegyen-völgyön túl, erdő mélyén, fa tetején, ott ahol csipkebogyó mosolyog a vándorra, élt e tájon egy mókus. Napjait jórészt élelem kutatásával töltötte, járt avarban, kúszott tisztások füvében és szaladt kérges-lombos tölgyek között. Játszott pajkos csintalanságokat és kobakját szüntelen huncutságok kiötlésén törte. Kóborolt a pagony mézillatú mezőin és hancúrozott pitypangok pillepuha szöszös magjaival. Egy szó, mint száz gondtalanul gördültek alá homokórájának parány porszemei. Egy nap azonban, harmadik teléből ébredve komolyan eltöprengett azon, miként is töltse következő tavaszát. Szerette a ligetet, ahol először látta meg a napsugarakat, de biztos odújából egyre inkább kicsalogatta valami. Elhatározta, hogy ezalkalommal felkeresi a Fehér Hegyek Mókusát. Nagy bölcs hírében állott eme teremtménye a pamacsos-fülűek nemzetségének. Jól emlékezett még kölyökkora versikéire, amik büszkén emlegették az öreget, kinek aranyló fénye minden téli álomból fényes nappalt ragyogott. Elindult hát az ifjú bokorugró és nyakába vette a völgyet. Azt ugyan nem tudta, hogy melyik csapáson kéne mennie, de azért kitartóan keresgélt a nyomok után. Találkozott egy sziklával, ami pont olyan formájú volt, akár egy sas. Megkérdezte a bércet, vajon látta-e a Fehér Hegyek Mókusát. A kőtömb csikorgó hangon dörmögte, ő ugyan nem ismeri a szóban forgó egyént, de ha esetleg felszökken a hátára, onnan észreveheti az ösvényt, ami elvezet a patakhoz, aki talán meg tudja mondani a helyes irányt. Eszerint cselekedett barátunk és hamarosan fel is fedezte az utat. Kisvártatva már a duzzadt csermely partján szólongatta a zubogó vizet. Reménytelve hallgatta a patak csilingelő feleletét, de tőle sem tudta meg, merre leli a bundás tanítót. Ellenben, nagy örömére, kiderítette, hogy ha követi a kicsiny folyó medrét, elérhet egy zúgóhoz, ahol a vízesés robaja felett szél járja keringőjét, és ő bízvást mesélhet neki akármiről, amiről csak tudomást szeretne szerezni. Vidáman baktatott tovább az útbaigazítás szerint. Déltájban beszédbe elegyedett a zubogó szertelen szelével, hogy kiderítse végre a mókusmester lakhelyét. Azonban most is csupán ködös utalást kapott válasz gyanánt. Halk szellővé csendesülve azt súgta neki a levegő hangja, hogy keresse meg a fényt az éjszakában. Nem teljesen értette e homályos válasz pollenszemnyi részét sem, de azért ismét felkerekedett. Mire lemászott a vízesés szivárványos tövébe és továbbhaladt a hangák illatos tömege mellett, besötétedett, de olymódon, hogy bajszának végéig sem látott el. Nézett-nézett a vaksötét világba, meregette fekete bogár szemeit, de semmi sem mutatta meg alakját. Aztán egyszercsak arra lett figyelmes, hogy egy kicsiny pont kezd mocorogni az ágak szövevényében, mintha csak egy vezérlő csillag tündökölne az égen. Felvidult szívvel rugaszkodott neki a magas fenyők karjainak és sebes ugrásokkal követte a pislákoló fényforrást. Hamarosan rátalált a világosságot adó tábortűzre, mely magas lánggal lobogott a fagyos éjjelen. Közelebb húzódott egy békésen sercegő parázsdarabhoz és megtudakolta a lángocskától, hogy hallott-e valamit a Fehér Hegyek Mókusáról, hol s merre tartózkodik. A tűz szelíden felelte neki, hogy a Fehér Hegyek Mókusa jószerivel pontosan a Fehér Hegyek lankáin és szurdokain él. A mókuska nevetve gondolt arra, hogy ezt ő maga is kitalálhatta volna, majd köszönetet mondott a ropogó tűznek és pihenni tért reggelig. Hajnalban elsőként üdvözölte a napfelkeltét és nyomban neki is vágott a hegytetőnek. Elhagyta már a fenyők sűrű erdejét, elhaladt a törpecserjék (számára óriási, zöldellő tornyai) mellett, majd már csak a fátlan gyep hidegre berendezkedett növénykéi közt rótta útját. A meredek emelkedőkön is felért, s lassacskán tagjait fáradtság nehezítette el. Mindenesetre azért továbbra is kitartón vizslatta a hullámzó hegyi rétet, de mókust még mindig nem látott, nemhogy épp a rég keresett Fehér Hegyek Mókusát. Már-már búsulni kezdett és csüggedés fogta el, mikor hirtelen megpillantott egy kis kékszínű virágot a kopár köves hegyoldalon. Ólomsúlyú testét szemvillanás alatt felszabadította a csodálat érzése e piciny szépség láttán és újból könnyűnek érezte magát. Derűsen üldögélt percek vagy tán órák óta az égszín szirmú virág előtt és nem gondolt többé úttalan utakkal. Megpihent és csak figyelte a növényt, nézte, miként tárja leveleit az égbolt felé, miként csavarodik kelyhe az éltető száron és hogyan futnak az erek rajzai a gyökértől a csúcsig. S ahogy így szemlélődött a kék virág felett egyszeriben valaki megérintette a vállát. Hátratekintett, s meglepetésére egy ezüstfehér bundás, hosszú szakállú mókus állt előtte, mosolygón és a béke tiszta arany fényével a szemében. Az ifjú egyből tudta, hogy ki érintette meg, s ki talált rá. A Fehér Hegyek Mókusa csak ennyit mondott: A választ már tudod.