Évszám
2010
Élt egyszer hegyen-völgyön túl,
erdő mélyén, fa tetején, ott ahol csipkebogyó mosolyog a vándorra, élt e tájon
egy mókus. Napjait jórészt élelem kutatásával töltötte, járt avarban, kúszott
tisztások füvében és szaladt kérges-lombos tölgyek között. Játszott pajkos
csintalanságokat és kobakját szüntelen huncutságok kiötlésén törte. Kóborolt a
pagony mézillatú mezőin és hancúrozott pitypangok pillepuha szöszös magjaival.
Egy szó, mint száz gondtalanul gördültek alá homokórájának parány porszemei. Egy
nap azonban, harmadik teléből ébredve komolyan eltöprengett azon, miként is
töltse következő tavaszát. Szerette a ligetet, ahol először látta meg a
napsugarakat, de biztos odújából egyre inkább kicsalogatta valami. Elhatározta,
hogy ezalkalommal felkeresi a Fehér Hegyek Mókusát. Nagy bölcs hírében állott
eme teremtménye a pamacsos-fülűek nemzetségének. Jól emlékezett még kölyökkora
versikéire, amik büszkén emlegették az öreget, kinek aranyló fénye minden téli
álomból fényes nappalt ragyogott. Elindult hát az ifjú bokorugró és nyakába
vette a völgyet. Azt ugyan nem tudta, hogy melyik csapáson kéne mennie, de
azért kitartóan keresgélt a nyomok után. Találkozott egy sziklával, ami pont
olyan formájú volt, akár egy sas. Megkérdezte a bércet, vajon látta-e a Fehér
Hegyek Mókusát. A kőtömb csikorgó hangon dörmögte, ő ugyan nem ismeri a szóban
forgó egyént, de ha esetleg felszökken a hátára, onnan észreveheti az ösvényt,
ami elvezet a patakhoz, aki talán meg tudja mondani a helyes irányt. Eszerint
cselekedett barátunk és hamarosan fel is fedezte az utat. Kisvártatva már a
duzzadt csermely partján szólongatta a zubogó vizet. Reménytelve hallgatta a
patak csilingelő feleletét, de tőle sem tudta meg, merre leli a bundás tanítót.
Ellenben, nagy örömére, kiderítette, hogy ha követi a kicsiny folyó medrét,
elérhet egy zúgóhoz, ahol a vízesés robaja felett szél járja keringőjét, és ő
bízvást mesélhet neki akármiről, amiről csak tudomást szeretne szerezni. Vidáman
baktatott tovább az útbaigazítás szerint. Déltájban beszédbe elegyedett a
zubogó szertelen szelével, hogy kiderítse végre a mókusmester lakhelyét.
Azonban most is csupán ködös utalást kapott válasz gyanánt. Halk szellővé
csendesülve azt súgta neki a levegő hangja, hogy keresse meg a fényt az
éjszakában. Nem teljesen értette e homályos válasz pollenszemnyi részét sem, de
azért ismét felkerekedett. Mire lemászott a vízesés szivárványos tövébe és
továbbhaladt a hangák illatos tömege mellett, besötétedett, de olymódon, hogy
bajszának végéig sem látott el. Nézett-nézett a vaksötét világba, meregette
fekete bogár szemeit, de semmi sem mutatta meg alakját. Aztán egyszercsak arra
lett figyelmes, hogy egy kicsiny pont kezd mocorogni az ágak szövevényében,
mintha csak egy vezérlő csillag tündökölne az égen. Felvidult szívvel
rugaszkodott neki a magas fenyők karjainak és sebes ugrásokkal követte a
pislákoló fényforrást. Hamarosan rátalált a világosságot adó tábortűzre, mely
magas lánggal lobogott a fagyos éjjelen. Közelebb húzódott egy békésen sercegő
parázsdarabhoz és megtudakolta a lángocskától, hogy hallott-e valamit a Fehér
Hegyek Mókusáról, hol s merre tartózkodik. A tűz szelíden felelte neki, hogy a Fehér
Hegyek Mókusa jószerivel pontosan a Fehér Hegyek lankáin és szurdokain él. A
mókuska nevetve gondolt arra, hogy ezt ő maga is kitalálhatta volna, majd
köszönetet mondott a ropogó tűznek és pihenni tért reggelig. Hajnalban elsőként
üdvözölte a napfelkeltét és nyomban neki is vágott a hegytetőnek. Elhagyta már
a fenyők sűrű erdejét, elhaladt a törpecserjék (számára óriási, zöldellő
tornyai) mellett, majd már csak a fátlan gyep hidegre berendezkedett növénykéi
közt rótta útját. A meredek emelkedőkön is felért, s lassacskán tagjait
fáradtság nehezítette el. Mindenesetre azért továbbra is kitartón vizslatta a
hullámzó hegyi rétet, de mókust még mindig nem látott, nemhogy épp a rég
keresett Fehér Hegyek Mókusát. Már-már búsulni kezdett és csüggedés fogta el,
mikor hirtelen megpillantott egy kis kékszínű virágot a kopár köves
hegyoldalon. Ólomsúlyú testét szemvillanás alatt felszabadította a csodálat
érzése e piciny szépség láttán és újból könnyűnek érezte magát. Derűsen
üldögélt percek vagy tán órák óta az égszín szirmú virág előtt és nem gondolt
többé úttalan utakkal. Megpihent és csak figyelte a növényt, nézte, miként
tárja leveleit az égbolt felé, miként csavarodik kelyhe az éltető száron és
hogyan futnak az erek rajzai a gyökértől a csúcsig. S ahogy így szemlélődött a
kék virág felett egyszeriben valaki megérintette a vállát. Hátratekintett, s
meglepetésére egy ezüstfehér bundás, hosszú szakállú mókus állt előtte,
mosolygón és a béke tiszta arany fényével a szemében. Az ifjú egyből tudta,
hogy ki érintette meg, s ki talált rá. A Fehér Hegyek Mókusa csak ennyit
mondott: A választ már tudod.