A Keleti pályaudvar tekintélyes épülete épphogy kibontakozott a hajnali félhomályból, s a csiklandozó napfényben szürkéből lassanként sárga színbe váltott. A fénynyalábok körbeölelték a homlokzat csúcsán szemlélődő szoborcsoportot. Poszeidón és Héphaisztosz méltóságteljesen foglalták el az isteneket megillető helyet az épület legmagasabb pontján, ahonnan nem csupán otthonuk, az időtlenbe vesző égbolt felé nyílt lenyűgöző kilátás, de remekül átlátható volt az ébredező város nyüzsgő élete is. Közöttük a szárnyas nőalak megfeszített testtel, égbenyúló karral hirdette a víz és tűz szerencsés találkozásából születő halmazállapotnak, a gőznek félelmetes erejét, amely még a több tonnás vastömegeket is mozgásra bírja.
A fénypászma alább kúszott, és a falfülkékben meghúzódó másik két szoboralak arcát fürkészte. Az istenek közelségét élvezve, büszke tartással feszített a két tudós, James Watt és George Stephenson, akik e természetes erőforrás megismerésével a gőzgépet adták az emberiségnek. Komoly, szigorú tekintettel felügyelték a pályaudvar rendjének zavartalanságát.
Még lejjebb, a homlokzati párkányok diszkrét félhomályában kapott helyet a bányász, a fonónő, a marokszedő asszony és a kereskedő. Kőbe zárva őrizték a munkásemberek becsületes fáradozásainak emlékét.
A homlokzat nagy, félköríves ablakának középpontjában fáradhatatlan szívdobbanásokkal ketyegett az óriás időszámláló. Könyörtelen pontossággal szabdalta meghatározott szakaszokra a mérhetetlent, nem törődve sem a múlttal, sem a jövővel. A kismutató a hetesnél időzött, a nagymutató is lomhán vonszolta magát mindig újabb és újabb pillanatok felé, mintha ezen a hajnalon nem érzékelte volna a napsugarak munkára hívó sürgetését. Pedig a csarnok kupolája alatt felnyíltak már a kasszák ablakai, s friss péksütemény és kávé illata csábította az útrakelőket. Súlyos bőröndök kerekei zörögtek, a nagy, fekete kijelzők csattogtatták a betűket és számokat; előtte sok kíváncsi tekintetű ember leste ugrásra készen, hogy melyik sínpályára akaszthatja az életét.
Egy emelettel lejjebb, a jegyárusító csarnokban hosszú sorok kígyóztak. Egykedvű és türelmetlen, gondolataikba merülő és unott arcok váltották egymást a katonás rendbe verődött tömegben. A sorok vége felé sóhajtozó emberek ácsorogtak, hangtalan felháborodással szemlélték a jegypénztár ablaka és a köztük lévő távolságot. Akik közelebb kerültek a vágyott célhoz, a nyakukat nyújtogatva, a pénztárcájukat szorongatva jelezték, hogy borzasztóan sürgős lenne már nekik a kezükben tudni a jegyüket; míg az ablak fölé görnyedő emberek rövid matatás után egy hirtelen és boldog szárnycsapással rugaszkodtak el a sor éléről, gondolataikban már a következő útszakasz tervét szövögetve.
A szélső sorban már majdnem sorra került a néni szatyorral. Mögötte állt a fiú, majd a férfi következett, félelmetes muszklikkal. Aztán a tűsarkú cipős hölgy topogott, hátában az aktatáska tulajdonosával, s a jegyárusító ablaktól számított látótávolságba belefért még a gyűrött arcú srác is, aki a kezében egy pohár kávét szorongatott. Mögötte kofferek és hátizsákok, elmosódó körvonalú testek jelezték, hogy a kígyó legalább a lépcső kőkorlátjáig tekergőzik.
Talán csak egy-két perc választotta el a nénit szatyorral attól, hogy az ablakhoz való jutást és onnan a tovarebbenést - persze a feldagadt lábaihoz igazított tempójában - megélhesse, amikor váratlanul mellétoppant a hölgy. Fújtatott, lihegett a futástól, levegő után kapkodó mondatfoszlányaiból alig lehetett kihámozni riadalmának okát.
A hölgy: „Ké...kéhem, megtenné, hogy maga elé... megengedné...? Öt perc múlva indul a vonatom...nem késhetem le... lenne olyan khedves?”
A néni szatyorral: „Háát, én is sietnék, kedves... már vagy fél órája várakozok itt a fájós lábaimmal, de persze, ha úgy szaladni tetszik....”
A hölgy segélykérő pillantást dobott a hátrébb állókra.
A fiú: „Persze, tessék csak!”
A férfi félelmetes muszklikkal: „No még mit nem? Szó se lehet róla, szivikém! Maga meg ne jótékonykodjon itt a mi kontónkra!”
A tűsarkú cipős hölgy: „Azám! Tudja, milyen fárasztó itt rostokolni ebben a melegben meg bűzben? Csak állja végig kegyed is a maga sorát!!”
Az aktatáska tulajdonosa: „Miből gondolja, Hölgyem, hogy Önnek joga van ilyen kéréssel fordulni felénk? Azért van a sor, hogy mindenki a végén kezdje! Egyenlő esélyekkel!”
A gyűrött arcú srác, aki a kezében egy pohár kávét szorongatott, csak egy szájrándítással jelezte lesújtó véleményét a helyzetről.
A homlokzati párkányról mintha lemállott volna egy kis vakolat, észrevétlen hullott alá és morzsákban terült szét az aszfalton. Talán senki sem figyelt fel rá. A fonónő finom szoborarcán egy árnyék suhant át, a marokszedő asszony is kezdett kényelmetlenül fészkelődni a karjában tartott kalászok súlya alatt.
A hölgy azonban kitartott. Valóban fontos lehetett számára, ha nem rettentette vissza őt, a soronkívülit, a sorbanállók ellenállása.
A hölgy, könyörgőre fogva: „Khérem, teljesen igazuk van, ... de ez egy kivételes eset! Reggel telefonáltak, hogy az édesanyám rosszul lett, mielőbb le kell érnem hozzá vidékre. A következő vonatom másfél óra múlva megy... kérem, csak egy percől lenne szó!”
A néni szatyorral: „Háát, menjen aranyom... felőlem... ha a többiek is megengedik...
A fiú: „Természetesen, semmi gond, jöjjön nyugodtan elém!”
A férfi, rettenetes muszklikkal: „Még mit nem!!! Na ne etessen itt a megható történeteivel, hanem húzzon a sor végére, de gyorsan!”
A tűsarkú cipős hölgy: „Jaaa,... igaza van! Én is sietek ám! Nekem is fontos, erre nem gondol!? Csak saját magára?
Az aktatáska tulajdonosa: „Amúgy sincsen sorszáma! Anélkül a jegyárusító hölgynek nem áll jogában kiszolgálni Önt!”
A gyűrött arcú srác, aki a kezében egy pohár kávét szorongatott, unottan kortyolt egyet a feketéből, szemlátomást bosszantotta a huzavona.
A hölgy: „Sorszááám? Dehát milyen sorszám? Sosem kellett itt ilyesmi!”
A jegyárusító nő: „Kérem a következőőőt!”
Az aktatáska tulajdonosa: „Korábban nem. De néhány hete új törvényt hoztak, csak sorszámmal rendelkező embert szólítanak. És ez így korrekt! Nem látta a kiírást?”
A tűsarkú cipős hölgy: „Na ne tegyen úgy, mintha nem tudná!”
A fiú: „Ezt mindössze pár hete vezették be és nem utazik mindenki naponta. Mi lenne, ha előre engednénk a hölgyet jegyet vásárolni? Amennyi ideje vitatkozunk erről, már három menetjegyet válthatott volna!”
A férfi rettenetes muszklikkal: „Na haladjunk mááá’! Ne szórakozzunk itt, senki nem ér rá!”
A gyűrött arcú srác egyik lábáról a másikra állt, de csak óvatosan, nehogy kilöttyenjen a kávéja.
A szóváltásra már James Watt is felfigyelt, s szigorúan összevonta a szemöldökét. Láthatóan kétségek gyötörték, hogy a rend kibillenése miatt bosszankodjék-e jobban, vagy azon, hogy egy utas nem tud felkapaszkodni az ő továbbfejlesztett találmányára, amin pedig bőségesen van még férőhely, s talán épp ezáltal mulaszt el egy számára sorsdöntő eseményt. Furcsállta ezt az újabb találmányt... sorszámkiadó automata... hát ennek a szükségszerűségére valóban nem gondolt volna! De az idők változnak, s a kereslet mindig új találmányok megszületésének kedvez. A gépek az emberek életét hivatottak megkönnyíteni, kitölteni a keletkezett hiányt... s a lelke ettől a nemes célt forgató gondolattól egyszeriben meg is könnyebbedett! Épp csak egy pici nyugtalanság motoszkált még a mélyén...
A jegyárusító nő: „Kééérem a következőőőt!”
A férfi rettenetes muszklikkal: „Na menjen már, akkor legalább ne tartsa fel itt az embereket, hogy a fene vinné el!”
A hölgy, könnyeit nyelve: „Hálásan köszönöm a... a megértésüket! Ceglédig kérek egy teljes árút.”
A jegyárusító hölgy: „Sorszámot kérek... mi?... nincs sorszáma? Így nem szolgálhatom ki, menjen el sorszámért, a lépcső mellett balra. Kééérem a következőőőt!”
A tűsarkús cipős hölgy: „Na látja, nem megmondtam?”
Az aktatáska tulajdonosa: „Hölgyem, a törvény az törvény!”
A gyűrött arcú fiú, kezében egy pohár kávét szorongatva egykedvűen billent át ismét a másik lábára.
A hölgy szemében kihunyt a remény utolsó szikrája is, és helyébe mindent elhomályosító pára telepedett. Egy utolsót még rebbent benne a lélek, majd összecsukta szárnyait. Megsemmisülten lépett odébb, hogy helyet adjon a szatyrába kapaszkodó néninek.
Ekkor azonban megszólalt a fiú: „Fogja a sorszámom és siessen, mert most már tényleg lekési a vonatát!”
Azzal a hölgy kezébe nyomta a saját cetlijét, perdült egyet és lendületes léptekkel indult a sorszámokat egyhangúan köpdöső gépezet felé, hogy megszerezzen egy újabb, létezésre jogosító szelvényt. Lépteit egy hálatelt és néhány döbbent tekintet kísérte.
Ezután a kasszásnő, vonakodva bár, mégis kiadta a hölgy jegyét, aki megkönnyebbülten szaladt, hogy felkapaszkodjon a…. no nem a hatalmas füstfelhőket okádó, hanem már villannyal közlekedő szerelvényre, ami mégiscsak gyorsabban repíti őt beteg édesanyja ölelésére. Hiába, az ember sokat köszönhet a technika fejlődésének!
Lassacskán a többiek is hozzájutottak a menetjegyükhöz. A szatyros néni még csendesebben rebegte el, hogy kér egy nyugdíjas helyjegyet Kapornakra, a muszklis kiböffentette, hogy „Na, végre!”, de hangja leheletnyivel erőtlenebbé vált, a tűsarkú cipős hölgy zavartan kotorászni kezdett a retiküljében, mintha hirtelen dolga akadt volna, az aktatáska tulajdonosa rekedten köhintett egyet, a gyűrött arcú srácnak pedig ezen a reggelen valahogy nem ízlett már annyira a kávé.
A napfény időközben elárasztotta a csarnokot. Az óra nagymutatója mintha ösztönzést kapott volna a munkára, sebesebben lépkedett. A vonatkerekek ütemesen kattogtak, a fékek csikorogtak, utasok érkeztek és indultak útnak: mindenki nyargalt reggeli teendőinek következő állomása felé.
Ebben a hangyabolyszerű nyüzsgésben azonban egy pillanatra mégiscsak megállt az idő. Poszeidón és Héphaisztosz letekintett. Elismerő pillantásuk megállapodott a fiú kócos fején, aki éppen egy másik sor végén álldogált. Szeplős arcát az ég felé emelte, napfürdőt vett. Csendben várakozott.
Ugyanebben a pillanatban egy hölgy arra gondolt a robogó vonat fülkéjében, hogy magához veszi beteges édesanyját és ápolni fogja, amíg az élet engedi. Egy férfi rettenetes muszklikkal éppen egy idős néni szatyrát segített felpakolni a fülke csomagtartójára. Egy tűsarkú cipős hölgy, hirtelen érzéstől vezérelve felpattant, és átadta helyét a vonaton. Egy aktatáskás úr elhatározta, hogy a közlöny legújabb száma helyett inkább elolvas az úton egy Radnóti-kötetet; egy gyűrött arcú srác pedig rámosolygott a szemben ülő asszony kisgyerekére.
Poszeidón és Héphaisztosz némán szemlélték tovább az égbolton tovaúszó bárányfelhőket. Közöttük a szárnyas nőalak megfeszített testtel, égbenyúló karral hirdette a jóság legyőzhetetlen erejét.