----Fény vagyok, egy örökkévalóságba merevített szín
Egy asztal körül ültek. Sokan. A hófehér terítőn gyertya égett, de az abrosz tisztasága jobban vakított az eleven lángnál. Nem néztek egymásra. Jobb volt saját valóságukba merevedve maradni, várva vagy tán félve, hogy valaha megérti őket valaki.
A földön egy eldobott Biblia szétszóródott lapjai, az őr megcsillanó fegyvere, elkallódott gyermekek,asszonyok, eltitkolt tisztelet és kíváncsiság: egy halálraítélt társasága. Vagy tán egy halálraítélt ítélete..?
Szépség utáni vágy-meg-,meglibbent az asztalon a láng-
Soha nem bánt, felvállalt tettek-, felizzott újra.
„Én halni indulok, ti élni, de hogy kettőnk közül melyik megy jobb sors elé, az mindenki előtt rejtve van,kivéve az Istent”-
A várakozás örökkévalónak tűnt. Nem folytatta lépését a lépést-kezdett fiú, nem hullott a földre az elsírt könnycsepp, nem zsibbadt a szék karfájára támasztott kar. A szabadság fénye még beszűrődött a tömlöc rácsos ablakán, de a sötét falak szinte azonnal elnyelték elevenségét. Valóság..?Realizmus? Siralomház.
Szemük előtt e megbélyegzett egyértelműsítés, mint egy örökkévalóságba záró lazúrréteg, lebegett.
Egyetlen alak volt ,ki oldásra vágyott,egyetlen,ki már másvilágra tekinteni mert… A kép beletörődött nyugalommal,önnön súlyától s időtlennek szánt,mégis időtől roskadva repedni kezdett. A halálraítélt felemelte tekintetét. Átlátott. Meglátott s mindkettőnket a való realitás talajára taszított: egy biztosnak hitt elfogadottba, a jelenbe. Az oldhatatlan lazúrréteg olvadó mélyüléssel magába szippantott, s lökött ki ugyanakkor a képből. Érezni múltat, ecsetvonások feldobott gondolatát, anyagot, szint, a formát, tehetetlen begubózást, elrévedést, átlátást, elkezdést és befejezést, képzeletet és megvalósítást-ez volt a jelenünk. Nem tudtuk sem én,sem a Halálraítélt már,hogy melyikünk ki kicsoda, ki is a festménybe zárt elrévedés, s ki maga az elrévedő.
„Lásd meg a valóságot és jöjj rá, hogy végtelen!” –súgta és súgtam s a megkezdett lépés már a másik lábat késztette új lépésre, a könnycsepp földre hullva visszhangzott, az elzsibbadt kar megmozdulhatott…
De lehet, hogy még mindig csak a kislány voltam a sarokban, aki hátat fordítva mindennek tökéletes tud maradni. A maga valóságában.
Egy új látogató lépett mellém. Valyon ő még elhiszi,hogy mindez csak egy kép a falon..?