A Férfi fákat pakol. Görbéket, hosszúakat, kacskákat, ágas-bogasokat. Bükköt, szilvát, diót, tölgyet, körtét. Szúettét és porladót, frisset és régit, sajátot és szerzett jószágot. Tüzelőnek, faragásnak valót. Építkezéshez illőt. Helyet készít a hideg téli estéken megrakott kandallós tűzifának. Melegséget adó, boldogságot sugárzó, szikrázó fadaraboknak. Alpesi faházakhoz illő, rendezett faboglya-helyet. Eljöhet még a válságos idő, amikor szükség lehet rá. Ne fázzon a család, ha így alakul.
Gyermekét lefektetve a Nő is megérkezik. Szeretettel nézi a gondos munkát. Ekkor meglátja az ágat. Diófa ága. Tökéletes szépség. Szabályos ágvezetés, kiálló kisebb-nagyobb ágfejek jobbra és balra, mintha egy angyal rendezte volna el őket szeretetével az ágtörzsön. Gondolatait szavakba foglalja: Túl szép, hogy feldaraboljuk. Kár lenne érte. Mit szólnál egy ágasfához? Illene a kerthez. A Férfi örül az ötletnek, szeretnek együtt alkotni és megvalósítani. Kéri, hogy keressen helyet az ágasnak. A Nő kitekint a kertbe, végigfuttatja szemét az összes lehetőségen. Végül egy kivágásra ítélt beteg tuja földjét képzeli el tökéletes helynek. A Férfi megszakítja a munkát, és inkább a Nővel tart. Lelkesek, boldogok, egy irányban haladnak. Itt is, mint az életükben is. Jónak tartja a Nő javaslatát, ám ekkor rálép a kerti terasz mellett növő óriási lapulevélre. A Férfi érzi, hogy itt a nagy növény mellett, a Nő áhítatos mohos sziklája közelében találhatna öröklétet ivók pohártartója, pásztorok fája, gazdaasszonyok fogasa, az ágasfa. A Nő is egyetért a javaslattal. Pár perc múlva a dióág már megégetett alappal díszeleg a mohás kő mellett. A Férfi alapos munkát végez. Érződik a fa boldogsága is. Pirosló sárgabarackok mosolyognak rá a magasból, tövéből tavasszal krókuszok köszöntik majd a rigókat, mellette esőben zöldellő zuzmók kacsintanak. Szépségét a rákent lenmagolaj még jobban felerősíti. Kiteljesedik. Gyönyörűvé válik. Mint amilyen a Nő élete a Férfival. A Nő már egy újabb lépéssel előbb tart. Valójában mindig is szeretett volna egy ágast a kertbe. Csuprok, sajtárak és vedrek helyett kancsókkal díszítené. Az egyszerű, barnás-zöldes égetett-kerámiás cserepekkel. Öreg házak rejtekéből előszedve, hagyományőrző vásárokon beszerezve. Ahogy az élet majd hozza. Kancsóból ennyi, ilyen és olyan formájú és színű. Elképzeléséből nem enged, addig megy majd, ameddig a tökéletes díszeket meg nem találja ágasának. Addig meztelenül áll a fa a kertben.
Este a Nő régi képeket nézeget. Megtalálja a Férfi képét egy őrségi ágasfával. Aznap este, amikor felállították saját ágasukat. Nincsenek véletlenek. A sors adta kezükbe a dióágast. A Férfit a Balatonra szólította a kötelesség, hazatértével két ízléses, magyar kézműves, mázas kancsóval lepte meg a Nőt. Még mindig nem volt teljes a fa. Aztán a Nő szülei házában rendrakáskor felfedezte az ágakra illő kancsókat, melyeket a Nő és testvére hoztak még gyermekkorukban szüleiknek ajándékba és most egy szekrény mélyén, több társukkal együtt várták a rátalálást. A Nő gondosan becsomagolta őket, majd az otthonában megtisztogatta, megtörölgette őket és ágasfájára illesztette volna őket, ha egy nagy szélviharral érkezett kancsó-aggódás meg nem akadályozta volna ebben. Ám másnap felhelyezte a barnákat, okkereket, mázasakat a helyükre és azóta is a Férfi és a Nő örömre díszeleg a kertben a szerelmetes, hagyományőrző és emlékidéző ágfa. Ez a kerti Ágasfa igaz Története.