A két teknős

Az első vállalkozó felkészült, egyenletesen vette a levegőt. A többiek éles szemmel figyelték.  Aztán beugrott a tengerbe. Néhány perc elteltével a felszínre jött. Tapsot kapott, és megveregették a hátát. A következőkkel is ez történt. A merülés vége előtt már csak ketten nem teljesítették az elvárást. Most rajtuk állt a sor.

Előbb Dávid vetette magát a vízbe. Ő volt a legjobb úszó. Tisztelte mindenki. Erős testalkatával kitűnt a többiek közül. Bármikor készen állt egy megpróbáltatásra. A gyerekek legyőzhetetlennek tartották, mivel nagyon sokáig tudott a víz alatt maradni. De ő úgy érezte, hogy van egy vetélytársa, Viktor. 

Őt visszafogott, halk gyereknek ismerték az ottani emberek. Soha nem volt vele semmi baj. Néha már szinte azt lehetett róla gondolni, hogy néma. Bár az ő esetében érthető volt az állandó hallgatás. Apjának az életét a tenger vette el, testvére szintén ott halt meg. Anyja már rég elköltözött Horvátországból. Nem szerette az itteni életet, vagy lehet, hogy beleőrült a folyamatos veszteségekbe. Viktor most a nagybátyjával élt egy szerény tengerparti házban.
- Ezt szárnyald túl! - mondta Dávid, aki most bukkant fel. Egy követ dobott a stégre, ahol a többi gyerek állt. A kő a tenger fenekéről származott.

Viktor mit sem törődve a sok csodálkozó tekintettel, beugrott a hideg vízbe. Nagy lábcsapásokkal hajtotta magát a mélybe. Jól tudta, hogy Dávid egészen lement a tenger aljára, ami ezen a részen olyan 80 méter. Hogy túlszárnyalja ellenfelét, nagy dolgot kell tennie. Ismerte ezt a helyet, nem csak az itteni edzésekről. Nagybátyjával ide szoktak jönni, merülni. Egy barlang felé vette az irányt. Beúszott oda. Egy teknőst keresett.  Az éppen ott úszkált, amikor megpillantották egymást. A teknős elsőnek megijedt, de aztán felismerte Viktort. Amikor egyszer itt járt, benézett ide, és ezt az állatot találta. Azóta szokott igazából ebbe a barlangba járni.

Játszadozni kezdtek egymással, amit mindketten élveztek. Aztán a fiú megfogta a teknőst, és tátogott neki valamit. A tengeri állat úgy tett mintha értené. Beúszott a barlang egyik járatába, és előhozott egy csodálatos gyöngyszemet. Odaadta Viktornak. Ő megsimogatta a barátját, jelezve háláját.

Viktor felért, és a gyöngyszemet rárakta a kőre.

- Akkor most ki nyert? - kérdezték a gyerekek egyszerre.
- Senki sem győzött! - szólt haragosan Péter. - Az ő részükről, nem szabadna ilyen mélyre merülni.
- Így nem tudjuk eldönteni, hogy ki a jobb! - kiáltott fel Dávid. - De ugye meg akarod tudni, hogy kié a dicsőség?
- Nem - válaszolt Viktor.
- Akkor elismered, hogy én nyertem?

A fiú gondolkozott, majd bólintott.

 

***

 

Viktor az egyik szirten ült. Alatta a tenger hullámzott. Este általában itt szokott lenni. Ilyenkor szemléli a tájat. Nézi a sirályok repülését, gyönyörködika hold vízen futkorászó fényében. Nagybátyja mindig későn ért haza, nem volt ideje unokaöccsével foglalkozni. Ő is búvár, akárcsak az elődei. Viktor egész családját vonzotta a tenger. Valószínűleg ez a vérükben volt. Sokan haltak meg azért, hogy meghódítsanak százméteres mélységeket. De Viktor nem ilyen.  Már tudja, hogy milyen érzés elveszíteni egy hozzá közel álló személyt. Viszont a tengerre sosem haragudott. Tudta, hogy a családtagjai választották ezt az életet, és a velejáró kockázatot is. Ha merülsz, bármikor megtörténhet a baj.

A fiú egy másik gyerekre lett figyelmes, aki az egyik sziklán álldogált. Kezében egy kampó, lábán békatalp. Viktor felismerte Dávid alakját, aki egy víz alatti árokba készült beugrani. Abban egy kötél volt kifeszítve, a végén nehezékekkel. Erre fogja ráakasztani a kampót, hogy lemérje a merülés mélységét. Mindig ezt csinálta.

Dávidnak sem élt már az apja. A fiúnak az anyja viselte a gondját, de igazából nem nagyon fordított figyelmet a gyerekére. Lehet, hogy ezért próbált mindenkit felülmúlni. Neki a tenger az élete, akárcsak Viktornak. Jó barátok lehettek volna, de egyik fiú sem kedvelte a társaságot. Mindketten ugyanannak a sportnak hódoltak , de egyikük sem tekintett a merülésre úgy, mint sportra. Nekik az sokkal többet jelentett, amolyan életérzést.

Dávid olyan két perc múlva felbukkant, kimászott a sziklára, és ő is gyönyörködött a költői tájban. Ugyanazok az érzések keringtek a két fiúban. Mint a tenger két hűséges fia, úgy gyönnyörködtek a nagy kékségben. Az varázslatos erejével magára vonzotta a tekinteteket, de nem csak azokat, a hívó szava szívig hatolt.

 

  ***

 

Viktor másnap meglátogatta a teknőst. Hozott neki eledelt, amit egy konzervben talált. Lehet hogy nem ízlett az állatnak az étel, de legalább próbált közelebb kerülni e barátságos teremtményhez. Ki akarta csalogatni a barlangból, hogy együtt úszhassanak a nyílt vízen, de nem sikerült.

Megpróbálta még egyszer, az eredmény ugyanaz volt. Nem tudta a fiú eldönteni, hogy mi volt az oka. Elsőnek arra gyanakodott, hogy netán egy ragadozó hal járt arrafele. Egy darabig baljósan kémlelte a vizet. Fel-feljött levegőért, de amikor már eltelt egy kis idő, rájött, hogy sem cápa, sem egyéb veszélyes állat nincs a közelben.

Beúszott a barlangba, hogy alagutakat derítsen föl, ha már a teknős nem akart vele játszani. Nem sokáig jutott, ugyanis vagy elfogyott a levegője, vagy pedig a járatok olyan keskenyre szűkültek, hogy azokon már nem lehetett átjutni.

Ekkor Viktor nagybátyja, Balázs jelent meg. Az unokaöccse közelébe úszott, és ketten kezdték csodálni a teknőst. Viszont az Balázsnak sem jött ki a barlangjából. Furcsálló tekintettel nézték az esetet. Talán a kicsinyeit félti annyira? Ez lehetetlen, ugyanis a teknősök nem nevelik fel az utódaikat. Még sokáig ámultak az érdekes szokású tengeri élőlényen, de aztán feljöttek a felszínre.

- Viktor, szeretnék mondani neked valamit - kezdte Balázs. - Ma lemerültem, a szokásos helyemnél, nem messze a szírtől, ahol üldögélni szoktál. Olyan kilencven méternél jártam, mikor megláttam egy kampót a kötélen. Ugye te nem szoktál olyan mélységekbe merülni?

A fiú megdöbbenve megrázta a fejét.
- Tudom, hogy mostanában nincs sok időm veled foglakozni, de kérlek, ne kövesd apád példáját, ne merülj olyan mélyre! Ha magányosnak érzed magad, ne a vízben keresd a társaságot, járj emberek közé, szerezz barátokat! - mondta aggodalommal Balázs.
- Értem, de nem én akasztottam olyan mélyre azt a kampót. Valaki más tette.
- Hiszek neked. De tartsd be, amit mondtam. Megígérem, hogy megpróbálok több időt szentelni rád.
- Betartom - ígérte szintén Viktor.

Ő  tudta, hogy ki a titokzatos merülő. És csak remélhette, hogy Dávid nem merül annál mélyebbre.

 

  ***

 

A következő napokban Dávid nem volt a merülő tanfolyamokon. Senki sem tudott róla. Még a faluban sem látták. A házukban sötét volt. Semmi életjelet nem adtak magukról. Sokan azt gondolták, hogy elköltöztek.
Viktornak, viszont más félelme volt. Arra gyanakodott, hogy túl mélyre merült, és nem tudott feljönni. Sokat morfondírozott ezen, míg arra szánta el magát, hogy megnézi tényleg, van-e egy újabb kampó a kötélen.
Aznap este felkereste azt az árkot, ahol Dávid merülni szokott. Beugrott a vízbe. A kötél mentén úszott lassan a mélybe. A tenger sötétségét most a csillagok, és a holdfény világította meg, növelve a látóviszonyokat. Minden este, amikor tiszta volt az ég, ez történt. Ilyenkor a víz alatti korallzátonyok, barlangok teljes pompájukban díszelegtek. Látszódtak a tengeri növények, a magasba nyúló sziklák, és a kisebb meleg források. A távolban delfinek hangját lehetett hallani. A tenger talán este még szebb volt, mint nappal. A víz feketés árnyalata lágyan keveredett a fentről érkező fények sokaságával. Ha felfelé tekintettünk, láthattuk a két világ választó vonalait, melyekről az égbolt tükürképe verődött vissza. Nem csodálta Viktor, hogy Dávid miért szeret itt annyira merülni.

A fiú elérkezett az egyik kötélre akasztott kampóhoz. Valószínűleg ez volt vetélytársának az első próbálkozása. Ez még nem volt olyan mélyen. Tovább merült. Egy darabig semmit sem talált, de huszonöt méter után egy újabb kampóba ütközött. A harmadikat már igen mélyre helyezték el. Ez volt az, amiről a nagybátyja beszélt. A nyomás hatalmas volt, de ki lehetett még bírni.

Viktor negyediket már nem talált. Megnyugodott.
Kiúszott a sziklára, és hanyatt feküdt. Az eget szemlélte, és közben gondolkozott. Hol lehet Dávid? Meghalt volna? A vízben nincs. A házukból semmilyen fény nem szűrődött ki, a faluban nem látták. Hol lehet?

Csak most tűnt fel Viktornak, mennyire hiányzik neki a másik fiú. Ritkán szóltak egymáshoz, mindig versenyeztek, az elsőbbségért. Nem is mondható versengésnek, csak Dávid akarta folyton túlszárnyalni őt. De soha nem sikerült neki. Jó merülők voltak mindketten, de Viktor ereiben vér helyett tengervíz folyt. Ez volt a lételeme, ahogy a többi családtagjának is. Akinek minden porcikája a kékséghez volt kötve, akinek az élete csak a merülésről szólt, azt nehéz lehetett volna túlszárnyalni. Dávid ezt nem tudta elfogadni. Hiába volt ő is kimagasló a többi búvár közül, a tenger családjának a sarját nem tudta felülmúlni.

 

*** 

 

Másnap Viktor elment Dávidék házához. Az épület egy szirtre épült, nem volt nagy, de két kis ablakából gyönyörűen rá lehetett látni a tengerre.

Viktor bekopogott az ajtón. Az kis szögben kinyílt, és Dávid anyja nézett ki rajta.

- Mit szeretnél kisfiam?
- Dávidhoz jöttem látogatóba.
- Dávid nagyon beteg. Üzensz neki valamit?
- Csak látni szeretném.
- Nagyon beteg, nem szeretnénk, ha más is elkapná.
- Van bent orvos?
- Csak volt. Azt mondta, hogy újat kell hívni, nála okosabbat. A költségeket viszont, nem tudjuk állni. Kisfiam, most menj el innen - kérlelte könnyes szemmel Dávid anyja.

Viktor megfordult, és futni kezdett. Futott, ahogy csak tudott. Furcsa gondolatok késztették, arra hogy segítsen a vetélytársán. Meg sem állt hazáig, pedig a lábát a kövek, már véresre szurkálták. Berontott a lakásuk ajtaján, és a nagybátyja nyakába ugrott.

- Dávid nagy bajban van! Beteg, és nincs pénzük orvosra!- sírta Viktor. - Gyorsan orvost kell hívni hozzá!
- Milyen beteg?
- Valami fertőzés, a helyi doktor már látta, de semmit sem tudott tenni, azt mondta, hogy oda nagyobb ész kell, magasabb végzettségű orvos, de azt ők már nem tudták megfizetni.
- Nekünk is csak annyi pénzünk van, amit a búvárkodással keresek! Semmi tartalékunk nincs - mondta idegesen Balázs, aki a fiókokban pénzután kutatott.  - Itt van 3 pengő, csak ennyit találtam. Most szaladj, és mentsd meg a barátodat!

Viktor tudta, hogy három pengő nem elég, Péterhez rohant, aki nem messze lakott tőlük. Neki sem volt több pénze, ezért a tanfolyamban résztvevő gyerekekhez igyekeztek, akik a tengerparton játszották. Azok amint megtudták a hírt, hazarohantak. Mindegyikük szegény családból származott, de szerettek volna segíteni a bajban lévő társukon. Szüleiket kérlelték, hogy adjanak pénzt, azok pedig önzetlenül a gyermekeik kezébe nyomták a megspórolt tartalkékokat.  Egy fél óra elteltével 30 pengő gyűlt össze, annyi már elegendő volt az orvosra.

 

  ***

- Én nem is tudom, hogyan köszönjem meg - ült le Viktor mellé, a már felépült Dávid.
- Nem kell megköszönni. Minden olyan ember, aki már veszített el hozzá közel álló személyt, így tett volna - válaszolta. - Furcsa érzés fogott el, amikor nem láttalak. Amolyan tehetetlenség. Úgy érzem, a versengés barátsággá nőtt. És az igazbarátok, akikre minden helyzetben számíthatsz,nem feltétlenül olyan emberekből lesznek, akikkel mindig jóban voltál. Van, amikor két ellenfél között hirtelen elválaszthatatlan kötelék születik. És szerintem köztünk is ilyen dolog történt. És az a szál, amely összeköt minket, az itt hever előttünk - mutatott rá a csendesen hullámzó tengerre.

Dávid rövid gondolkodás után így válaszolt:
- Mindig szerettelek volna felülmúlni, nálad jobb lenni. Ezért viselkedtem olyan ellenségesen veled. De igazad van, a barátok néha azokból lesznek, akikről nem is gondolnád.

Ott ültek, mindketten a naplementét bámulva. Beszélgettek közben. Úgy érezték, rátaláltak egymásra. 12 évnek kellett eltelnie, hogy erre rájöjjenek. Nem laktak messze egymástól, mindennap találkoztak, mégis ennyi idő után fedezték fel a bennük lakozó rokonlelkeket. De ahhoz, hogy a barátságuk egy életre szóló legyen még kellett valaminek történnie.

 

  ***

Mindketten a víz alá merültek, megnézni a barlangot, ahol a teknős tanyázott. Szép napfényes idő volt, a tenger tiszta, a látóviszonyok kitűnőek. Mintha a természet is kivirult volna, de nem csak a felszínen, a kékség élőlényei és növényei is teljes színükben pompáztak.

A barlang előtt most nem egy, hanem két teknős várta őket. Páncéljuk lágyan verte vissza a felülről jövő napsugarakat. Piciny szemükből boldogság, és öröm áradt. Egymással játszottak. A csőrüket a másikhoz dörgölték. Amelyiknek ez sikerült, az nyert. Olyan volt, mint az embereknél a fogócska.

Dávid és Viktor nagy örömmel nézte. Tudták, hogy ez nem lehet véletlen. A teknősök is egymásra találtak, és jó barátok lettek.  Most már kint vannak a nyílt vízen, nem csak a barlang sötétjében.

A két fiúnak ez volt az első olyan merülése, amikor nem azért ugrottak bele a vízbe, hogy versengjenek egymással. Mint két barát, úgy úsztak a tenger mélységeiben. A hosszú lagúnákat most már együtt hódították meg

Hirtelen egy másik búvár ugrott a vízbe, és Viktort a felszínre húzta. A búvár az egyik falubeli ember volt, aki Balázzsal dolgozott együtt. Látszott az arcán, hogy rossz hírt hozott.

- Mi történt?- kérdezte Viktor.
- A nagybátyádra rázuhant egy szikla, miközben tengergyöngy után kutattunk, most a víz alatt fekszik. Még él, oxigént egy csöven keresztül tudunk neki juttatni, de a helyzete nagyon válságos -válaszolt a búvár.
- Szóltak már valakinek?
- Persze, úton vannak, de nem biztos, hogy időben ideérnek.

Viktornak könnybe lábadt a szeme, és rohanni kezdett. Utánaszaladtak, de nem tudták őt megfékezni. A fájdalom és félelem, amit akkor érzett, elhatalmasodott rajta, és senkire sem hallgatott. Csak futott, és futott. Meg akarta menteni hőn szeretett nagybátyát, aki számára a családot jelentette. Csak őt ismerte a rokonai közül. Apjaként tisztelte, és nem bírta volna elviselni, ha ő is a tengerben vész el. Az már túl sok lett volna.

Elérkezett a helyszínre. Az egyik sziklán álltak az emberek, és pumpálták az oxigént a vezető csőbe. Sokan odaszóltak Viktornak, de ő ezekre nem is reagált. Felvette a merüléshez szükséges felszereléseket, és a mélybe bukott. A csövet követte, ami egy barlangba vezette őt. A nagybátyja ott feküdt az egyik kiálló szikladarabon. Pont a lábára esett a nagy kő, és ezért azt nem tudta megmozdítani. Viktor odaúszott Balázs mellé, és megpróbálta kimenekíteni. Az megragadta az unokaöccsét és magához ölelte. Szeméből könny folyt. Aztán intett neki, hogy vágja el a csövet, ami őt élteti. Viktor megdöbbent és tovább próbálgatta letaszítani a követ, ami fogságba ejtette az apjaként tisztelt búvárt. Balázs ismét ellenkezett, megfogta Viktor kezét, és arra kérlelte, hogy vágja el a csövet.  De ő megint nem hallgatott a nagybátyjára. Viszont amikor már harmadjára kérlelte, hogy hagyja a tengerben, Viktor engedett a kérésének. Most már a fiú is tudta, hogy nagybátyját már nem lehet megmenteni, és hogy az a tengerben szeretne meghalni, nyugalmoban. Kihúzta a csövet, és magára hagyta a tenger szerelmesét. Ő is a családtagjai nyomdokába lépett, a tenger szolgálója lett, mindörökké.

 

  ***

Viktor mélyen magába volt zuhanva. Nem beszélt senkivel sem, csak ült az egyik szirten, ahonnan a naplementéket bámulni szokta. A lelkében elevenítette fel azoknak a családtagjainak az arcát, akiknek a testét a tenger vette magához, hogy a kék mezőin örökké élvezhessék a nyugalmat. De a múlt felidézése csak még nagyobb szomorúságba sodorta. Vajon tényleg az lenne a sorsa, hogy a tenger vegye magához a testét? Tényleg rajta is be fog teljesülni a családi "átok"? Pedig már kezdett jól alakulni az élete, igazbarátra talált. Megnyílt valaki előtt. De az, hogy beengedett egy személyt az életébe, egy másikéba került. Ez lenne a sors iróniája? Azon az estén csak ilyen kérdések jártak a fejében. Egy alvás jobban enyhített volna a fájdalmán, mint a gondolkodás, de arra képtelen volt. Az emlékek felelevenítése úgy hasított bele Viktor szívébe, mint valami éles fejsze. Már a tudat is, hogy elveszített egy olyan embert, akit nagyra tartott és tisztelt, lelkileg tönkretette. Nem látott más megoldást, minthogy ő is lemerül a tenger aljára. Nem bírt megbirkózni a tudattal, hogy egyedül maradt.

Utoljára felnézett az égre. Szomorú sötét felhők lebegtek rajta. Minden homályba burkolózott. A csillagok mintha kihunytak volna, a hold pedig néhol- néhol kitekintgetett bánatos szemével a takarója mögül. Az ég is siratta a földön történt tragédiát.

Viktor nagy levegőt vett, és beugrott a hideg vízbe. Lefele úszott.Olyan mélyre, ahol már a fenti világ nyomait sem lehetett tapasztalni. Ott lent várt. A nyomás már akkora volt, hogy a mozgást is megnehezítette. A tenger lent olyan hideg , hogy szinte csípte a fiú testét. A hangok már csak puszta képzelgések voltak, amik néha megzavarták a mélység csendjét. Viktornak elfogyott a levegője. Az ájulás szintjén volt, amikor tőle nem messze két teknős jelent meg. Őt bámulták. Viktor is őket csodálta, és azon gondolkozott, hogy mi lenne, ha következő életébe teknősnek születne. Milyen jó élete lesz akkor! Egésznap csak úszkálni fog a vízben.  A teknős magányos lény, nincs olyan sok barátja, nincs mi, fájhatna neki. Azért az életért, mindent megadott volna. A tenger viszont nem akarta ifjú szolgálóját magához fogadni.

Egy erős kéz ragadta meg hátulról, és a felszín felé húzta. Viktor nem ellenkezett, a teknősöket figyelte, akik még mindig ott lebegtek a sötét mélységben.

Viktor az egyik sziklán találta magát. Felette Dávid próbált levegőt préselni a tüdejébe.  A fiú magánál volt, de a szíve lassan vert. Túl lassan. Most hű barátját bámulta, aki az életét mentette meg. Aki most azon fáradozott, hogy életet leheljen bele. Aki az életét kockáztatta érte. Kezével erősen Viktor szívére csapott, aki ettől felköhögte a tüdejébe szorult vizet.

Dávid hátra dőlt, most már tudta, hogy nem lesz baj. A két barát egymás mellett feküdt a sötét égbolt alatt. Kimerültek mind a ketten. Egyiknek sem volt ereje megszólalni. Hosszú nesztelen percek következtek.

- Honnan tudtad, hogy itt merülök? - törte meg a csendet Viktor.
- Nem fogod elhinni, álmomban két teknőssel találkoztam. Az egyik azt súgta, hogy halálodon vagy. Elmondta, hol merültél, s én félig álmomban rohantam ide. 

- Különös, a víz alatt én is két teknőst láttam.
- Csak képzelődtél, nem volt ott más csak sötétség.

Viktor egy gyenge mosolyt erőltetett az arcára. Az égbolt kiderült, a csillagok ragyogtak, a hold boldogan táncoltatta sugarait a két igazbarát arcán. Azok pedig elaludtak. A tenger lágy szele vigyázott az álmukra.

 

  ***

 

A történtek után, még hosszú évekig éltek ebben a tengerpart menti kis faluban. Az ifjakat csodálatos meséikkel sarkalták a tenger kincseinek felkutatására. Mindenki szerette őket. Haláluk után, legendák kezdtek keringeni róluk, miszerint a szellemük két teknős testében élt tovább, akik örökké élvezhették a tenger adta nyugalmat.