Tarkója lüktetett. Borostás álla alatt immár petyhüdten puha bőrét a megszokottnál törékenyebbnek, elnyúzottabbnak érezte.
A néhány órás alvás ezúttal nem segített korosodó testén.
Gyomrából kíméletlenül tolult fel a hajnalban elfogyasztott alkohol párája.
„Pedig csak három pohár minőségi vörös volt…”
Aztán furcsa szagot érzett saját karján: olcsó parfüm küzdött a használt női test fülledt izzadtság-molekuláival.
A lány félálomban mosolygott, fejét a férfi őszülő mellkasára húzta. Vastag karja alatt feketén nőtt erős szálú szőrzete. Szemhéján foltokban festék.
„ ….azt mondta harminc… lehet… miért is hazudott volna?”
Erős émelygés lökte a zuhany alá. A hideg cseppek lágyan susogtak fülébe, kacagássá gyöngyöződtek:
- Apa! Apuci! Apukám!
„Ágica! Ma vizsgázik… Matekből? Az anyja biztosan tudja… a fenébe! Hívjam fel!”
Kilépett a fürdőből. A lány közben felébredt és most szégyenlősen bújt egy törölközőbe:
- Rendeltem kávét! Ha még maradunk…
Azzal eltűnt a mosdóban.
A forró kávé illata mosolyra ingerelte zsibbadt ajkait.
„Majdnem másfél órát bírtam. Egy harmincas nővel! Jól van, nincs még ok aggodalomra. Ráadásul elég csúnya is.”
Belenyalt a jóízű feketébe.
Csattant a fürdőben a műanyag WC-tető, spriccelt a víz a csapból, forró emberi vizelet szaga szivárgott a szobába. Szélesre tárta az ablakot. A ránduló rekeszizom nyögésre késztette odabent a lányt. A bűz elviselhetetlenné vált.
Iratait, öltönyét kapkodva rakta táskájába, sebtében kihúzta telefonkészülékét a töltőből és már nyomta volna a tárcsázó gombot, amikor egy pillanatra megállt a szálloda ajtajában:
- Amint befejezted, add le a kulcsot. Mindent kifizettem.
A fürdőből őzszemű fiatal lány szaladt ki a becsukódó ajtó zajára:
- Dénes?!
Bedobta magát a parkolóban álló terepjárójába. A nap kíméletlenül hasította pupilláját.
A vonal másik végéről érkező hang szelíd burkába hajtotta őszülő fejét és végtelen hálával suttogta:
- Szeretlek drágám!
Meleg, búgó nevetés volt a válasz a két szóra, immár 25 éve mindig ugyanazzal a megnyugtató egyhangúsággal. Örömében el szerette volna mondani feleségének, hogy ő a legnagyszerűbb és legmegértőbb nő a világon, hogy a legintelligensebb ember akit valaha ismert és hogy ő a legszerencsésebb férfi, aki valaha élt. Csak nem találta e nagy érzéshez a méltó szavakat. Végül meghatottan dörmögött:
- Mondd meg Ágicának, hogy őt is imádom és hogy legyen ügyes a vizsgán… nem, most rohanok… utána sem érek rá telefonálgatni! Szívem! Egész nap a gyárban leszek. …Nem biztos hogy meghallom, ha hívtok… előbb gyűlés, aztán a zaj a műhelyben. …Puszillak édesem!”
Az izzadtság gyöngyözött a homlokán.
„ A fenébe, miért kell ennyit erőszakoskodni. Dolgozok! Nem képes felfogni!”
A hátánál lépésben araszoló autó hosszan dudált. Észre sem vette a jelzőlámpát az úttest fölött. Piros volt. Csupán a döbbent arcot látta, közvetlenül az autó orránál. Az átjárón álló férfi jogos haraggal szidalmazta.
„ Kurva nagy szerencsém volt! Még nem rosszak a reflexeim… egy ilyen éjszaka után…”
Elégedetten nézett a visszapillantó tükörbe, a látvány azonban a szívébe mart.
„ Sok a ránc… nagyon sok. A bőr nem feszül már…”
A véreres szemek idegesen pásztázták a reggeli forgalmat.
Az eső lassan és szürkén ömlött a városra, az autókra.
Alig várta, hogy leöblítse az egész reggelt egy felessel.
A gyűlés kimért csendben zajlott.
„ Semmitmondó, opportunista kis hernyók! Taknyos kamaszok. Egyik sem dolgozott meg azért, hogy itt lehessen! Ha nekem annak idején ilyen hátterem lett volna, mint ezeknek…”
A műhelyben már jobb volt. A gépek monoton, olajszagú sikítása mindig is megnyugtatta émelygő idegeit.
„ Elég ocsmány voltam azzal a csajjal… egy állat. Ez van!”
A terem másik végében a kis asztali körfűrészt kezelő fiú keze ügyetlenül engedte a hasábot a pörgő lap alá, megcsúszott az egész művelet és a pompás mahagóni használhatatlan darabokban, élettelenül hullt a földre. Dühösen lökte félre a mestert, aki békítőleg szuszogott mellette:
- Szerencse, hogy nem a lábába ment!
- Leszarom! A legjobb fámat cseszi el!
Ráütött az indítógombra. A fűrész szédítő sebességgel forgott.
- Aki nem tud kezelni egy ilyen érzékeny gépet, annak semmi keresnivalója ebben a gyárban! Figyelj rám, idióta! Neked mutatom!
A fiú leszegett tekintetét kereste, amikor éles fájdalom hasított testébe. Nem tudta megállapítani, honnan eredt, csak annyit érzett, hogy egész lényén keresztül lüktet és az agyában ér véget. Rémülten pásztázta végig testét. Bal csuklójából sugárban ömlött a vér. Egy kéz hevert a földön. Friss vérszagot érzett keveredni a nedves fa illatával. A fiú megnyomta a fűrész kapcsológombját. Az üzemben néma csend lett. Ő lassan lehajolt és felemelte levágott bal kezét.
Tarkója lüktetett. Borostás álla alatt immár petyhüdten puha bőrét a megszokottnál törékenyebbnek, elnyúzottabbnak érezte.
Korosodó testén egy befáslizott csonk éktelenkedett.
Sokáig nézte. A kép nem változott.
Minden erejét összegyűjtve felült. Kitámolygott az intenzív osztály mosdójába.
A hideg vízcseppek bátorítóan gurultak végig arcán. A tükörből egy nagyon öreg és szomorú ember nézett rá.
„ A kezem!... Hol van a kezem?”
Feltépte az ajtót. Kétségbeesetten üvöltött:
- A kezem! Hol van a kezem?
Fehér köpenyes férfiak és nők fogták ki esés közben. Mind idegen volt.
A könnyek nyögdécselve buggyantak elő valamilyen rég elfeledett mélységből. Gügyögött, akár egy kisgyerek.
- A kezem! Hol van a kezem?
Hideg tekintetű orvos hajolt fölé.
- Meg tudja mondani a nevét?
- Szilágyi Dénes.
- Tudja mi történt Önnel?
- Azt hiszem…
- Baleste volt.
- Igen, tudom.
- Uram, Ön levágta egy körfűrésszel a saját kezét. Sajnálom!
- Varrják vissza!
- Attól tartok, ez nem lehetséges.
- Miért?
- Mert nincs hozzá megfelelő… szaktudás. Hogy finoman fogalmazzak.
- Akkor vigyenek olyan helyre, ahol van megfelelő… szaktudás!
- Attól tartok, ez nagyon sokba kerülhet, uram. Meg aztán úgysem lesz az a kéz már olyan, mint régen. Ha zongorista volna, én megérteném a kétségbeesést uram, de így!
- Nem érdekel! A kezemet akarom!
- Rendben uram, azonnal intézkedek.
- Egy pillanat, telefonálni szeretnék.
A vonal másik végén döbbent csend.
- Halló! Vonalban van?
- Igen uram. Biztos Ön ebben?
- Teljes mértékben. Eladok mindent.
- De uram, harminc éve dolgozik…
- Nem érdekel! A kezemet akarom!
Tarkója lüktetett. Borostás álla alatt immár petyhüdten puha bőrét a megszokottnál törékenyebbnek, elnyúzottabbnak érezte.
- Apa! Apuci! Apukám!
Hamvas arcú lány nézett rá. A fogszabályzó suta bájjal villant ki telt ajkai közül. A szőke fejecske már őszülő mellkasán nyugodott.
Éles fájdalom hasított testébe. Nem tudta megállapítani, honnan eredt, csak annyit érzett, hogy egész lényén keresztül lüktet és a mellében gyűl össze.
„ Amikor utoljára így hozzám bújt, még egészen pici lányka volt. Akkor ment második osztályba… Úristen!
Mit csináltam nyolc évig?”
A lassan felemelkedő bal keze égett. A formátlan ujjak élettelenül pihentek meg a szőke fürtökön. Aztán a hüvelykujj alsó fele apró tűszúrásokkal telt meg. Lassan, nagyon lassan végigsimított a fényes hajszálakon.
- Milyen finom, selymes hajad van, Ágica!