Kezedben a kulcs

           Furcsa, hogy manapság mennyire nehéz megtalálnunk saját magunkat. Ez talán azért lehet, mert a mai világ sokkal szabadabb, több e lehetőségünk, és a korlát is kevesebb. Azt hiszem erre mondják azt, hogy az ember a bőség zavarában nem képes döntést hozni. Sokszor mástól várjuk a megoldást, mikor igazából végig ott hevert az orrunk előtt, csak nem éreztünk magunkban elég erőt ahhoz, hogy éljünk a lehetőséggel, és beteljesítsük a vágyainkat. Nekünk, hétköznapi embereknek, akiknek nem könnyítette meg az életét egy „csoda”, és a aranyhalat sem fogtunk ki, amely teljesíteni három kívánságunkat, nekünk az maradt, hogy önerőnkből kell talpra állnunk, és egzisztenciát előteremtenünk. Kérdés, hogy a mai fiatalok elég talpraesettek ehhez? Vagy létezik –e még bennük a küzdeni akarás, és a vágy a változtatásra? Mi alakítjuk a jövőnket, és ideje kezünkbe vennünk az irányítást…

 

            Én személy szerint egész eddigi életemben küzdöttem a visszatartott önmegvalósítással. Itthon senki nem érdeklődött aziránt, ami  engem foglalkoztatott, így iskolák szempontjából sem választhattam olyat, ami nekem igazán tetszett volna. Próbáltam megfelelni, de sohasem sikerült, mivel ahová kerültem, nem teljesíthettem kiemelkedően, hiszen nem az volt az én helyem. Sosem volt maradásom sehol. Úgy éreztem, hogy magamra hagytak ezzel a problémával, és olyat várnak el tőlem, amire nem vagyok képes: alkalmazkodni olyan emberekhez, iskolákhoz, tantárgyakhoz, amikhez egyáltalában semmi közöm sem volt.

            Mivel folyamatosan szenvedtem ezek miatt, szinte egyenes út vezetett az ilyenkor megszokott állapotokhoz: tinédzserkoromban lázadtam, később pedig teljesen elzárkóztam a külvilágtól, és sokszor éreztem úgy, hogy depressziós vagyok, és kilátástalannak láttam mindent. Nem láttam kiutat, és lehetőséget a változásra, egészen addig a napig…

            Egyik reggel éppen az egyetemre igyekeztem, hogy elintézzem a kiiratkozást. Addigra már a második iskolában próbálkoztam azzal, hogy megleljem az utam, és megtaláljam azt a szakmát, amivel a későbbiekben foglalkozni szeretnék. Év végére rájöttem, hogy a második választásom sem volt megfelelő. Most belegondolva tudom, hogy nem is próbálkoztam eléggé, de most már nem is bánom.

            Szürke, esős reggel volt aznap. Száz százalékig illett a hangulatomhoz. Folyamatosan azon gondolkoztam, hogy hogyan tovább, hogy mi lesz most velem, és hogy mit tehetnék azért, hogy jobb legyen. Mivel mindig azt sulykolták belém, hogy az az út a helyes, amit a szüleim megálmodtak nekem, én őszintén így is gondoltam ezt, és ezért magamat hibáztattam mindenért: a középiskolás lógásokért, a sokszoros iskolaváltoztatásért, az egyetemen való nem megfelelő részvételért… és minden hibáért, balszerencséért ami eddig ért engem, és ezáltal a családomat.

            Ahogy az egyetem felé tartottam, a gyomrom egyetlen összeszorult góccá változott, és olyan ideges voltam, mint mindig amikor valaminek a végét éreztem. „Már megint elszúrtam…” – gondoltam magamban, s ezzel a negatív szellemmel kéz a kézben sétáltam be az épületbe. Odabent nem vártam sokat, és hamar elintéztem amit kellett. Az ügyintézők nem voltak ellenségesek velem, sőt nagyon segítőkészen kezelték az ügyemet, így legalább ez nem nehezítette a dolgomat.

            Mikor végeztem, és kiléptem a kapun, furcsa-mód megkönnyebbülést éreztem, és hihetetlen módon addigra az eső is elállt. Szentimentális összefüggésnek véltem ezt, de azért megjegyeztem magamnak.

            Úgy gondoltam, még nem megyek haza ezek után, így elkezdtem sétálni a körúton. Addig sosem néztem az embereket, mert nem igazán vagyok könnyen barátkozó fajta, de akkor mindannyian érdekesebbnek tűntek nekem. Elemeztem magamban a mellettem elhaladókat arckifejezés, mimika, és mozdulatok szemszögéből is. Mire lesétáltam a Duna-partig, igen szomorú következtetést vontam le: Az emberek szomorúak. Ez volt a legjobb jó, amit találtam arra az érzésre, ami a mellettem elhaladókat jellemezte, és ez igencsak meglepett engem. Persze tudtam azt, hogy nem csak én nem vagyok elégedett az életemmel, de nem gondoltam volna, hogy ilyen sokan vannak azok, akik boldogtalanok, vagy csak bánkódnak valamiért. Bár az is lehetett, hogy csak abban a pillanatban valami negatív behatás érte őket, de akkor is megviselt a látvány, hogy szinte senki sem mosolygott azalatt az egy órás út alatt, mialatt kijutottam a rakpartig.

            Hűvös szellő fújdogált, de nem volt elviselhetetlen a hideg, így leültem egy száraznak tűnő korlátra, és csak néztem a zöldesen hömpölygő vizet. Megnyugtató látvány lett volna, ha nem éreztem volna akkor az egész világ baját a nyakamba zuhanni. Valahogy az én problémámon keresztül kezdtem el szemlélni az embereket, és az ő gondjaikat. Mivel az én fő bajom a meg nem értettség volt, arra következtettem, hogy sokakat bánthat még ez rajtam kívül.

            Vajon miért nem lehetünk azok, akik szeretnénk lenni? Miért állja utunkat a gyávaság, a gyengeség, a szegénység, vagy bármi más, ami megállít minket céljaink elérésében? Miért hagyjuk, hogy elvegyék tőlünk az álmainkat? Talán nem érdemeljük meg őket? Nem hiszem… Szerintem csak rosszkor vagyunk jó helyen. Vagy esetleg rosszkor születtünk, rossz időbe. Én számtalanszor éreztem már azt, hogy nem jó helyre hozott a gólya, még is sejtetem azt, hogy valami oka csak van a létezésemnek… Azon kívül, hogy elégedetlenkedem, és csak sodródom az árral. Kell, hogy legyen feladatom! Csak meg kéne találnom, hogy mi az…

            Nehéz támogatás nélkül elindulnunk, de van, hogy ez az utolsó lehetőségünk. Előfordul, hogy ki kell törnünk az addig megszokott, és magunk által emelt falak mögül, és újakat építenünk. Ezek már lehet, hogy nem lesznek olyan stabilak, de az építkezés, és a végeredmény ezerszer több örömet fog okozni nekünk, mint a mások elképzelései által felhúzottak. És, hogy mi a teendőnk? Pontosan én sem tudom, de úgy sejtem, hogy ami kellhet a változáshoz, az a: bátorság, az önbizalom, az akaraterő, és a kitartás… Illetve nem árt egy segítő kéz, de nem szabad megijednünk, ha ez nincs meg! Képesnek kell lennünk, egyedül felépíteni az életünket, és saját döntéseket hozni, bármivel is járjanak ezek, mert csak akkor lehetünk boldogok, és elégedettek, ha beteljesítjük a vágyainkat.

            Hosszú filozofálgatásom közepette, egy csoszogó alak jelent meg mellettem. Ahogy végig mértem, láttam, hogy egy hajléktalan férfi az. Szájából egy félig elégett, tekert cigi lógott ki, és tüzet kért tőlem.

            Tartok magamnál öngyújtót, mert régebben dohányoztam, és a rossz szokás levedlésével, ez még megmaradt. Odanyújtottam neki, megköszönte, majd állt mellettem tovább. Nem vagyok lenéző, és kirekesztő sem, de furcsállottam, hogy miért maradt ott a közelemben.

 

-         Elnézést, segíthetek még valamiben? – kérdeztem értetlenül.

-         Nem, kérem alássan, én segítek magácskának. – válaszolta a hontalan férfi.

 

Meglepett a válasza, és egyáltalán nem értettem, hogy mit akar ezzel mondani, de ráhagytam a dolgot, és elindultam. Kis idő múlva észrevettem, hogy nem hagyott magamra, jött utánam. Egyáltalán nem ijesztett meg, mert fényes nappal volt, és mindenhol emberek járkáltak, így kirabolni, vagy megtámadni nem tudott volna. Aztán ott volt még az is, hogy nem volt túl jó fizikai állapotban, így ha készült is volna valamire, nem igazán járt volna sikerrel velem szemben.

      Hosszú gyaloglás után még mindig hallottam csoszogó lépteit, így megálltam, és megfordultam.

 

-Segíthetek, uram? – kérdeztem tőle ismételten.

 

Ő csak kacagott, és közelebb jött. Hosszú haja volt, ami összeragadt csimbókokban lógott arca körül. Sapkát, hosszú kabátot, farmernadrágot, és bakancsot viselt. Minden ruhadarabja nagy volt rá. Vagy azért mert az utcai élettől lefogyott, - gondoltam – vagy, mert a kukákból szedte össze a holmikat, ott meg persze senki nem kérdezi a méretét.

Újabb félig elszívott cigarettát vett elő a zsebéből, majd intett nekem, hogy újra tűzet kér. Adtam neki.

 

-         Mit gondol magácska, amikor rám néz? – kérdezte, s közben sűrűn köszörülte a torkát.

-         Azt, hogy túl nagyok magára a ruhák, amiket visel. – válaszoltam őszintén.

 

Újból nevetett. Nem tudtam mit akar kihozni a beszélgetésből, de mivel nem éreztem magam veszélyben, és időm is volt bőven, beszélgetésbe elegyedtem vele.

 

-         Én, ha meglátom magamat, csak annyi jut eszembe, hogy szerencsétlen vagyok.

-         Értem. És miért nem tesz valamit ez ellen?

-         Mert én, magával ellentétben, nem tudok!

-         Mindenki a saját sorsának kovácsa. – próbáltam ezzel a klisével reményt verni belé.

-         Nem, hölgyem. Van az a helyzet, amikor már nem lehet tenni semmit. De nagyon irigylem az olyanokat, akik előtt ezer lehetőség van még.

-         Igen, ők szerencsések.

-         Ők? – és rekedtes hangján megint nevetni kezdett. – Maga előtt talán nem áll még ott az egész élet? Hány éves magácska? Tizennyolc? Tizenkilenc?

-         Huszonegy.

-         Huszonegy évesen nem szabad búsulni. Nem éri meg elfecsérelni a legszebb éveket szomorkodásra, és szenvedésre. Azzal ráér még pár évig.

-         Sajnálom, de nem ismer engem, és a problémáimat sem…

-         Pontosan nem, de látom amit látok, kishölgy! Maga a parton búslakodott, mikor odamentem, ki tudja miért, de nem is lényeges. Mi az ami miatt jogosan őrlődhet az ember élete teljében?

-         Sok minden.

-         Pont az ellenkezője! Semmi! Tessék belegondolni… Nekem már végem. Én már csak a kaszásra várok, vagy valamiféle csodára, ami megmentene, de előttem már nem állnak több tíz évek arra, hogy változtathassak. Magácska még kislány, ha úgy vesszük. Bármi lehet még, ha szeretne, és bármilyen helyre ellátogathat, ha akar. És tudja mi a kulcsszó? Az akarni! Ha az ember nem akar, akkor nem történik semmi…

-         Van, hogy akarunk, de nincs eredménye.

-         Mert az akarat tettek nélkül igen kevés! Maga megsért engem!

-         Én? Mivel? – rökönyödtem meg a mondaton, hiszen egy rossz szót sem szóltam az előttem álló hajléktalanhoz, pedig idáig követett, és már legalább fél órája társalgok vele.

-         Igen! Maga, és minden fiatal, aki csak elfecsérli a szép napjait semmittevésre, és búslakodásra, amikor bármit megtehetne! Igazságos ez maga szerint?

-         Gondolom nem az…

-         De nem ám! Én a fél karomat odaadnám egy rendes otthonért, de már egy meleg ebédért is, még sem kapom meg ezeket. Magácskának ez mind megvan, ha jól sejtem, még sem boldog. És miért?

 

Erre nem tudtam mit válaszolni, így tovább folytatta mondókáját.

 

-         Azért, mert azt hiszi, hogy megengedheti magának, pedig nem! Tartozik az életnek annyival, hogy kezdjen is vele valamit! És itt nem arra gondolok, hogy a rakparton búslakodjon. A gondok nem azért vannak, hogy lesújtsanak, hanem azért, hogy próbára tegyék győzelmi képességeinket. Szembe kell nézni a nehézséggel – nyugodtan és a megoldásra irányuló vasakarattal, tetszik tudni!

Miután ennyit hallgattam beszélgetőpartnerem szavait, elgondolkodtatott, hogy egy hajléktalan ember, még is honnan tudhat ennyi mindent, és miért fogalmaz ilyen szabatosan. Nem akartam magamban tartani a kérdést, így feltettem azt:

-         Elnézést, hogy félbeszakítom, de maga nem igazán úgy beszél, mint aki egésznap iszik, és az utcán él…

-         Nem laktam én mindig az aluljáróban, elhiheti! Csúnyán elbánt velem a sors. Tanár voltam régebben, de aztán agyvérzést kaptam, és nem tudtam tovább dolgozni. A feleségem elhagyott, én pedig nem találtam más munkát… Tehát itt vagyok. És én már csak annak tudok örülni, hogy élek! De magának, kisasszony, annyi dolog van az életében, amiért hálás lehetne, mégsem az. Ez a baj az emberekkel: nem becsülik meg azt, amilyük van. Persze jó, ha minél többet akarunk kihozni magunkból, de ha valakinek van otthona, és megvan a mindennapi betevője is, igazán nincs oka panaszra! Ezt jegyezze meg kérem szépen.

-         Nem ilyen egyszerű… - válaszoltam, és nem akartam tovább folytatni, mert hallva a férfi tragédiáját, őszintén szólva egy kicsit magamba fordultam.

-         De, de! Ilyen egyszerű, ha nem akarnák túlbonyolítani! Adok egy tanácsot magának, mert szimpatikus nekem. – s elejtett egy barátságos kacsintást, miközben egy lépést előrébb csoszogott. – Mindig lássa meg a jót az életben. Ha csinál valamit, csinálja azt teljes szívvel, mert kevés az idő, és könnyű elfecsérelni. És, ha eszébe jutok gondoljon arra is, hogy van aki élne a lehetőséggel, de nem teheti, így ne engedje meg magának azt a luxust, hogy tehetetlenül összeomlik, és csak vár valamire, ami megmenti majd, és talán sosem jön el. És tessék mosolyogni! – tette hozzá kedves mosollyal az arcán.

Rá pillantva, önkéntelenül is elmosolyodtam, de közben összeszorult a szívem. Ennek az embernek az élete nem mondható még csak elviselhetőnek sem, még is képes mosolyogni, és másoknak segíteni, még ha csak szavakkal is. Hirtelen annyira kínosan éreztem magam azért, mert én éreztem kilátástalannak mindent, mikor léteznek bőven olyanok, akikkel ennyire elbánt az élet, még sem adják fel.

A beszélgetés után elővettem a pénztárcámban lévő ezer forintot, neki adtam, majd hazautaztam. Az úton folyamatosan a hajléktalan férfi szavai jártak a fejemben, és szinte új emberként tértem haza. Azonnal leültem a számítógép elé olyan iskolát, és egyetemet keresni, ahol biztosan megállnám a helyem, és érdekelne is. Aznap megváltozott az életem, és más került a középpontba, mint addig: onnantól kezdve nem túléltem többé, hanem elkezdtem a szó szoros életében ura lenni magamnak.

      Így később belegondolva, az is megeshet, hogy a csavargó, csak pénz reményében kezdett el velem beszélgetni, de bárhogy is volt, azon a napon a feje tetejére állt a világ, és minden megváltozott. Azóta minden jobb, és mozgalmasabb lett. Biztosabb vagyok magamban, merek tervezni, és végre véghez is viszek dolgokat, nem csak beszélek róluk. És többé nem engedem meg magamnak, hogy elpazaroljam azt, amit születésemkor kaptam, és ami a legnagyobb kincse az embernek, amire később büszke szeretne lenni: magát az életet.